Legyen tér bennünk Isten számára

Még évtizedek óta hívő, imádkozó emberektől is hallani olykor, hogy imaéletük jó ideje száraz, elgépiesedett. Miért történhet meg ez? Netán elhagyta őket Isten?

Ne gondoljuk azt, hogy Isten magunkra hagy. De azt okkal feltételezhetjük, hogy ha imaéletünkben annyira önmagunkkal vagyunk elfoglalva, hogy Isten jelenlétére nem marad figyelmünk, akkor az imádságunk beszűkül. Ma reggel egy imakörben azt az Igét olvastuk az 57. zsoltárból, hogy „lelkem hozzád menekül”. Ez mindig lehetséges, a száraz időszakokban is; mert egy személyes találkozásba lépek, úgy közelítek Istenhez, hogy ő már előbb közelített hozzám. Minden Isten jelenlétével és tevékenységével kezdődik – és végződik – az imádságban. Sok oka lehet a lelki szárazságnak, de ha elfelejtjük, hogy imádságunk főszereplője, első hegedűse, középcsatára Isten, ő az, aki cselekszik, akkor imádságunk idővel ellaposodik.

Hasznos lehet-e egy teljes éven át többet szólni az imádság témaköréről, kell-e, hogy a közegyház tartósan erre a kérdésre irányítsa a fő figyelmet?

Református egyházunkban az imádság éve alkalmat adhat arra, hogy tudatosabban keressük a lelki megéledés, a hitbeli növekedés útját. Persze nem mindegy, hogy ez a tematikus év számunkra az imádságról való gondolkodás éve vagy az imádkozás éve lesz. Ha elsősorban az imádság gyakorlásának, abban való elmélyülésnek az éve, akkor igen, érdemes egy egész esztendőben erre fektetni a hangsúlyt, ehhez kedvet csinálni, inspirációt nyújtani. Ellenben nem volna jó irány a tematikus évben, hogy Isten „háta mögött”, azaz csak róla beszéljünk és ne hozzá… De nemcsak a hétköznapi tapasztalatok, hanem a teológia felől nézve is szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy miért érdemes egy éven át éppen az imádságot kiemelni. Teológiai szempontból az imádság a találkozás helye, ahol Isten Krisztus képére formál minket a Lélek által. Egyben a mi gyakorlópályánk is ez. Rajtunk is múlik, hagyjuk-e magunkat formáltatni, megharcolni, amit kell, odaszánni magunkat Istennek. Azaz, hogy amikor imádkozunk, Istenre hangolódjunk. Gyakorlati oldalról nézve pedig azért érdemes különös figyelmet fordítani az imádkozásra, mert ha az imaéletünk – ahogy az elején elhangzott – száraz, akkor a lelkünk is az. Ha imádságunk nincs rendben, életünk egészére – kapcsolati, családi, szolgálati, szakmai és minden egyéb területére – kihat.

És ha az imádságunk élő, ha jól működik?

Akkor megvalósul, amit Jézus mondott a samáriai asszonynak: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondja, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 4,14) Ha imádságunk helyén van, az Istennel való szoros közösséget munkálja. Az imádság ugyanis a hitéletnek nem toldaléka, peremtevékenysége, hanem szerves része.

A Ti azért így imádkozzatok! című könyve a Miatyánk szövegén halad végig. Milyen személyes tapasztalat szólt bele, ha beleszólt, a könyv megformálásába?

Első hallásra kicsit távolabbról kezdem a választ. Édesanyám mélyen hívő, imádkozó asszony volt, aki az istenfélelmet nagyon komolyan vette. Apánk elhagyta a családot nem sokkal azután, hogy megszülettem. Heten voltunk testvérek, szegényen éltünk, de édesanyánk szeretetében. Ez – utólag látom – mélyen meghatároz, akkor is, ha én ateistaként nőttem fel. De nemcsak ateistaként, hanem árván, évekig az önsajnálat magányába zárva. Nyolcéves múltam, amikor édesanyám meghalt, gyakorlatilag végkimerülésben. De mindezeket javamra fordította az Úr, hiszen belejátszottak abba, hogy 18 évesen Istenhez találtam és megtértem. A közösségben, ahová csatlakoztam, az imádság lényegét abban látták, hogy általa a sötétségbe fény tör, a lelkileg sebesült, beteg embert Isten meggyógyítja. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez mennyire igaz. Később másfajta gyülekezetekben is megfordulva rájöttem, hogy az imádságban az ember a találkozást Istennel gyakran mélyen személyesen és intenzíven éli meg. Járjon akár nagyon konzervatív helyre valaki, mint én akkor, vagy egy karizmatikus közösségbe, annak átélése valódi, hogy az Úr megment, szabaddá tesz, értelmet, bátorságot, méltóságot ad. Még olyanoknak is, akik ezekből addig egyiket se ismerték, csak a homályt és az elveszettséget, mint jómagam. Ahogy kezdett kinyílni a szemem az istenkapcsolat gazdagságára, azt is kezdtem észrevenni, hogy az imádságnak még mennyi különböző hangsúlya, nyelvezete, formája létezik. Miközben a különféle imatípust gyakorló kegyességi csoportok az egyházakban gyakran azt hangoztatják: mi jól csináljuk, ők rosszul…

Felnőttkori megtérők szemében kezdetben botrány, hogy mennyire különbözők a különféle lelkiségek…

Én valahogy nem maradtam meg a botránkozásnál, mert azt láttam, hogy Isten egészen különböző kegyességi és lelkiségi mozgalmakban jelen van és munkálkodik. Keresni kezdtem, hogy ezek az irányzatok, illetve imafelfogásaik és -módjaik hogyan illeszkednek egymáshoz. A könyvem e keresés lenyomata.

Mondana példákat a különböző imafelfogásokra?

Az egyikről már szóltam, arról, amelyikben az intenzív átélések hangsúlyosak. Olyan tapasztalatok, amelyek megerősítenek, hálára, továbbadásra indítanak, ahogy Pál apostol maga is háromszor elmeséli mások előtt a damaszkuszi úti élményét. Isten közelségének ugyanannyira jele lehet, ha az imádságban mélységes bűnbánat születik az emberben, mintha a „szabad vagyok, erőt érzek” öröme járja át az imádkozót. Aztán az imádság egy másik formája, amikor Isten előtt elfogynak a szavaink, amint a 131. zsoltárban Dávid énekében olvassuk: „elcsendesítettem lelkemet”.

Miért a Szent István Társulat fordítását idézi most?

A protestáns és katolikus fordítások között itt nincs értelmi különbség; de talán azért ez jött a nyelvemre, mert szeretem Pálhegyi Dávid Uram, nem fuvalkodott fel a szívem című énekét, amelyben így szerepel. De ha már szóba jött, a szerzetesi közösségekben ez a hangsúly valóban erős: belelépni egy nagy tágasságba, elcsendesedni, élni az elengedettség és a lelassulás lehetőségével. Külföldi teológiai tanulmányaim során a kanadai Vancouverben ellátogattam egy bencés kolostorba is, ott találkoztam ezzel az imaformával. Hozzáteszem, a protestáns Túrmezei Erzsébet is nagyon szépen fejezi ki ugyanezt az egyik versében: „Most nem sietek, / most nem rohanok, / most nem tervezek, / most nem akarok, / most nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten.” Itt nem feltétlenül vannak viharos átélések, mégis az így imádkozó hívő ember az Istennel való közösség bensőségességét és átformáló voltát éli meg. Még egy harmadik megközelítést említenék, amikor az imádságot a csodálkozás, a hódolat, a szeretetteljes figyelem járja át, mint Dávid is, amikor a 27. zsoltárban azért esedezik, hogy az Úr házában lakhasson egész életében, láthassa, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessen templomában. Vagy amikor Jézus ezekkel a szavakkal dicséri az Atyát: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.” (Lk 10,21) Manapság e harmadik imaforma gyakran az úgynevezett dicsőítésekben köszön vissza református körökben. De visszatérve oda, hogy a különböző kegyességi irányzatok megközelítésében az egyoldalúságot az imádság terén hiánynak éltem meg, épp ezért a könyvben a különböző imafelfogások és gyakorlatok egymáshoz illeszkedését szerettem volna bemutatni. Mégpedig úgy, hogy különböző kegyességi háttérből jövő olvasók is értsék ezen imaformák sajátosságait, sőt azokat sajátjukként tudják befogadni. Ezzel közös keresztyén örökségünket szerettem volna elismerni, és mindenekelőtt azt, hogy különböző imamódjaink hol és kiben érnek össze.

Miért kell, hogy – amint kiveszem a szándékát – értsük és elsajátítsuk mindegyiket? Mert ha csak egyféle imatípus dominál, az ki is üresedik?

Az egysíkúság az imádságban hosszútávon éppen annyira nem egészéges, mint egy diétában. Az egyik imaforma ösztönzi és gazdagítja a másik imaforma gyakorlatát és istenismeretét. Továbbá a közös örökség ismerete segít egymás kegyességi hangsúlyait jobban megértenünk és tisztelnünk. Ez ma éppen úgy releváns a református egyházon belül létező kegyességi mozgalmak különbözőségeire nézve is.

Közös örökségről beszél, és ezt egyszerre érti évezredes egyházatyákra, de horizontálisan is az időben, különböző felekezetű kortársakra… Viszont protestánsokként mi okkal vagyunk még ma is hálásak Istennek, hogy elvezette a reformátorokat a biblikus válaszokra, hitvallásokra. Nem a legdrágább örökségünk, hogy evangéliumiak vagyunk, a reformáció folyományaként?

Az, hogy rész szerint van meg bennünk az ismeret, hogy a protestáns reformáció sem a semmiből jött, hogy csak a szentek közössége egészének adatott meg a teljesség, nincs ellentmondásban Kálvinnal. Az apostoli hitvallással újra meg újra nyilvánosan elmondjuk, hiszünk az egyház egyetemességében. Bár a protestánsoknál kialakult egyfajta fenntartás az egyetemes hagyománnyal szemben – ami részben érthető a „megtalált kincs” féltése okán –, de amikor Kálvint megkérdezték, milyen forrásokra támaszkodik, rendszerint elsőként Pál apostolt említette, hogy ő az, aki a bibliai forrásokon belül számára leginkább kiemelkedik, a második Szent Ágoston hippói püspök volt, aki a negyedik század végén aktív, a harmadik pedig Szent Bernát, egy ciszterci szerzetes és apát, akiről Kálvin mint a legnagyobb egyházatyáról szól. Őket is idézi leggyakrabban. Kálvinnak is fontos volt a hagyomány, nem akarta szembeállítani a reformáció tanítását az egyházatyákkal, csak azt mondta, a Szentírás mércéje által döntsük el, kitől mit fogadunk el. Érvényes ez az imamódokra is, és én sem teszek másképpen. Összefoglalva: nem leszünk kevésbé hűek a saját örökségünkhöz, ha mélyebbre engedjük a gyökereinket 1517-nél.

Beszéljünk immár kifejezetten a könyvének mondandóiról, annak hármas tagolása szerint, amit már az alcím is előlegez: A keresés, a kérés és a szemlélődés útján!

A saját életemben tapasztaltak szerint felismerni véltem, hogy az imamódok első nagy területe az elmélkedésé, Isten valóságának kereséséé, a második a kéréseké, szükségeink őszinte Isten elé tárásáé, a harmadik a szemlélődésé, az Istenre figyelés egyszerűségéé. Később tudatosult bennem, hogy a Miatyánk ezt a hármas tagolódást – és épp ilyen sorrendben – követi, tehát nem én találtam fel a spanyolviaszt, ráadásul ott van ez az egyháztörténelemben, keresztyén örökségünkben is. Először arról beszélnék, miért igaz, hogy az imádságban keresni jó…

Kíváncsivá tesz, hiszen a keresés szó úgy általában annyi mindent jelenthet.

Jézus úgy tanít imádkozni, hogy indításként és keretként ezt jelöli ki: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod…” Ezzel mintegy belehelyezzük magunkat Isten valóságába. Jézus itt arra hív: keressük, hogy Isten uralma megvalósuljon bennünk és közöttünk. Ez után hozza elő az ember szükségeit, szükségleteit: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” A Miatyánk második részében alapszükségletünkként szerepel vétkeink megbocsátása, illetve a szabadulás a kísértéstől és a gonosztól. A kérő ima azért is fontos, mert a bizalom bizalmat szül. Bár ehhez kockáztatni is kell, és ez időnként nehéz. Isten meglát: ez ősfélelmünk. Mégis jó feltárnunk őszintén Isten előtt, amit szeretnénk, rá bízva, mit tesz velünk. Leplezetlenség nélkül nem kerülünk közel Istenhez, sőt még el is zárhatjuk magunkat tőle és a gyógyításától. Ugyanez igaz a bűneinkre nézve is. Isten jelenlétében rájövünk, kik vagyunk. A cél nem az, hogy górcsővel vizsgálgassuk magunkat, hanem hogy az Isten vizsgáljon meg minket. Ő vezessen rá Szentlelkével, milyen bűnöket kell előtte feltárni, mentegetőzés, magyarázkodás nélkül, és kérni rájuk a bűnbocsánatot. Az őszinte imádság terében még saját bűneink is az Isten felé hívássá válhatnak. A Miatyánk harmadik szakasza pedig a szemlélődésé: ezek a „tied-mondások” az Istenért Istenhez fordulás imádságai, nem azért, hogy kérjenek, hanem hogy elismerjék és dicsérjék Istent azért, ami van.

A protestánsok a szemlélődés fogalmát hajlamosak a katolicizmushoz, azon belül a kontemplatív rendekhez és a remeték életformájához kötni...

Nos, itt kifejezetten Isten szemlélését értsük rajta. Abban a szellemben, ahogy Pál apostol tanította: „miközben fedetlen arccal (…) szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18) Mert az imádság szemlélődő formája erre a páli attitűdre és buzdításra épül. Ennél az imamódnál figyelmünket úgy irányítjuk Istenre, hogy engedjük, miközben felé fordulunk, hogy ő lényünk mélyén tetszése és szándéka szerint alakítson át minket. A Miatyánk a Máté 6,9–13 szerint ezt a három hangsúlyt, az imádság e három fajtáját egyaránt tartalmazza. Ugyanakkor a sorrendiségük is nagyon fontos. Nem véletlen, hogy azzal kezdjük, hogy elismerjük, ki Isten. Őhozzá igazodunk az imádságban. Még ha kérünk, ötleteink vagy nyűgjeink vannak, ha azt kérjük is, gondoskodjon rólunk, bocsássa meg bűneinket, ezeknél előbbre való, hogy „szenteltessék meg a te neved”, hogy szentnek ismerjük el, aki szent. Jelenléte és jelenlétének minősége nélkül nincs is értelme kérnünk. Isten igazságát, szentségét keresnünk jó, szükségeinkben hozzá fordulni és őt kérni jó, Isten nagyságát hódolattal szemlélni jó.

Kiemelhetnénk mindhárom részből egy aspektust? Az első részből, ha lehet, a harmadik fejezetet ajánlanám, ami az imádságos bibliaolvasásról szól azon az alapon, hogy jó az élő Istent keresni az írott Igében.

Hagyományosan az imádságos bibliaolvasás gyakorlatát továbbadták a hit nagyjai nemzedékről nemzedékre. Reformátoraink is eszerint tanultak imádkozni: olvasás, elmélkedés, válaszoló ima, negyedikként szemlélődés. Olyannyira ott van a keresztyén hagyományban, hogy Luther többször szót ejt erről az ősi imagyakorlatról, amely egyébként átjárja sok mai keresztyén napi csendességét is.

Azt lelkészektől is gyakran hallani: az igeolvasás termékenyíti meg, teszi érdemivé az imádságot.

Igeolvasásunk legtöbbünk számára imádságos, legalábbis is szeretnénk, hogy az legyen. Viszont ehhez hozzáillő attitűdre és gyakorlatra is szükség van, ezeket fejti ki a harmadik fejezet. Az imádságos olvasás bibliai alapjai és történelmi gyakorlata arra hív, úgy olvassuk az Igét, hogy közben legyen tér bennük Isten számára. Időzzünk el egy szentírási Igénél a figyelmünkkel úgy, hogy ne legyünk kontrollálók, ne a mi erőlködésünk, kommentárt olvasó egzegetikai ismeretünk legyen a meghatározó, és ne is az alkalmazás kényszere, hogy kiszemezgessem az Igéből azt, ami beleillik a látásmódunkba, szándékainkba, szolgálatunkba! A szöveg szándéka érvényesüljön rajtunk, legyen Istené az irányítás, mi meg az Ige igazi befogadói a 119. zsoltárnak megfelelően: „A te igéd az én ösvényem világossága.”

Már szólt arról, miért jó kérni, de a könyvében kitér arra is: bizony előfordul, hogy a keresésben megjelenik az élénk tusakodás motívuma…

Ha egyet emelnék ki az imádság mint kérés részéből, az pont Jákób gyönyörű ószövetségi története lenne a könyvem ötödik fejezetéből arról, miként jut el az ember oda, hogy átalakul és új nevet kap Istentől, miután egy igen szorult helyzetben saját magával szembesülve odatárja egész valóját Isten elé. Bátyját csalással megrövidítvén az örökségben húsz éven át menekül, hazudik, tagad, lop, csal – mígnem Jabbók patakánál hazafelé tartva arról értesül, hogy jön vele szemben négyszáz fegyveresével Ézsau, és feltételezése szerint meg akarja ölni. Életében először nem menekül el, ott marad. Beesteledik, mindenki alszik, a rokonsága, a jószágai. Ő meg Isten angyalával harcol. Jákób életének fordulópontja ez, ami elől addig menekült, most mind itt van, tovább nem menekülhet előlük. Ám hajnalban jön az angyal meglepő mondata: „Harcoltál az Istennel és győztél.” Új nevet kap, Izrael lesz. Aki tusakodva, maszkját letéve Isten elé tárja valódi magát, új identitást kap: Isten harcosává válik. A mi kérő imádságunkra nézve is igaz ez: ha kínos is, jó vállalni félelmeinket, szükségleteinket, bűnös múltunkat, hogy a menekülés helyett kapcsolatra jussunk Istennel, másokkal, önmagunkkal.

Vannak olyan mozgalmak, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek, sok időt szánnak a dicsőítésre, imádat, magasztalás felkeltésére-kifejezésére, de – legalábbis olykor – irritálóan sekélyes zenei kivitellel, affektáló előadásmóddal és lapos szöveggel. Miért tartja fontosnak a harmadik területet is az imádságban, mármint azt, amit összefoglalóan szemlélődésnek nevez, beleértve a dicsőítést is?

A könyv harmadik része szól a szemlélődő imádságról, amit röviden úgy lehetne jellemezni, hogy Istent csodálni jó. Rácsodálkozunk néha egy virágra, pillangóra, gyermekre vagy éppen zenedarabra... Mennyivel inkább kihagyhatatlan, hogy olykor – időt hagyva rá – megéljük a csodálatot Isten iránt is! Nyugtázni, hogy minden a tiéd, Uram. Ezt úgy is hívjuk, dicsőítés, hódolat, aminek értékességét az sem csorbítja, ha az előadásmód esetleg igénytelen, vagy épp kívülről hallgatva akár megütközést is kelthet. Akárhogy is, Isten dicsőítésének e popularizált formája is sok kortársunkat segíti a hitéhez és istenkeresésében.

Kell-e tartanunk attól, hogy a szemlélődés kiszorítja az előbb taglalt imaformákat?

Hiba volna, ha a szemlélődés kiszorítaná az elmélkedést és a kérőimádságot. Ugyanakkor Isten magasztalása Kálvinnál is fontos hangsúly, átszövi az Institúció egész lelkületét. Ahogy a Jelenések könyvében felzendül: „A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt.” (Jel 5,13b–14) Igen, övé az érdem a megváltásért éppúgy, mint a megszentelődésért. Egyedül az ő ragyogása az, ami arra indít minket, hogy imádjuk őt. Egy kálvinista teológus, Eugene Peterson definíciója, hogy „a kegyelem meglepetés”. Isten kegyelmének nagyságát, mélységét, természetét valóban akkor értjük jól, ha megdöbbent minket. Te jó ég, mégis szeret, mindennek ellenére, és engem is! Ahogy a bűnös asszony: bemegy a farizeus házába, és az ott vendékeskedő Jézus lábát megkeni az egyetlen vagyonát képező méregdrága kenettel. És „a ház megtelt a kenet illatával” (Jn 12,3) – olvassuk. Szent pazarlás ez, mert hódolat, mert Istent dicsőíti. Az volna időkidobás, ha elmulasztanánk ezt. Ez a fajta szemlélődés átalakító szemlélődés, enélkül aligha jelennének meg rajtunk a Lélek gyümölcsei.

Ismerjük a buzdítást: „Szüntelenül imádkozzatok!”, de az a belső, akár egymondatos reflexióinkat, fohászainkat is jelenti. Ám hogyan kerülhet méltó helyére a „céltudatos” imádságunk?

Fegyelmezettség, következetesség mindenképpen kell hozzá. Ezt nem lehet megspórolni. Az imaélet és vele az istenkapcsolat mélyüléséhez nem elég pár koncentrált perc vagy még annyi se. Időről időre meg kell adnunk azt a legalább fél órát, amikor félrevonulva úgy imádkozunk, hogy abban Isten formálhasson minket. Fokozhatja az ilyen zavartalan és elmélyült imádság iránti szomjúságot, ha klasszikus lelki olvasmányokat is kézbe veszünk, hát még, ha eljárunk olyan keresztyén testvéri kisközösségbe, ahol lehetünk őszinték Isten és egymás előtt.

Miben segíthet ezen felül a (Szela.) című imanapló, amelyben a napi igéket Császár-Harangozó Dóra és Jani Lívia lelkészek választották ki, ön pedig a kötet koncepcióját velük közösen összeállítva a történelmi imádságokat, Biblián kívüli szövegeket válogatta hozzájuk?

Az Igéket és más keresztyén szövegeket tartalmazó imádságos napló a maga üres felületeivel segíthet megfogalmaznia, tudatosítania az elcsendesedni vágyó embernek az imamegéléseit, hogy minél világosabban lássa az utat, amit Istennel bejár. Ajánljuk a Missziói Szolgálat e kiadványát csoportoknak is. Például egy presbitérium, házicsoport vagy bibliakör egy hétvégére elutazva is követheti a naplóban kijelölt napi Igéket úgy, hogy mindenki elvonul vele egy-egy félórára, majd reflexiót ír az imádságos olvasásban töltött idejéről, amelyet egy közös rövid megosztás követ. Az nem várható el ettől a kiadványtól, hogy évi 365 napos használatra sarkalljon. Ezért nincsenek benne dátumok; bármelyik év bármelyik napján elő szabad venni. Olyan is lehet, hogy kijelölök belőle egy hetes blokkot, mert azt mondom, ennyit különösen oda szeretnék szánni az imára, és egy héten keresztül követem. Lehet, hogy ennek olyan felismert áldásai lesznek az életemben, hogy három hónap múlva megint használni fogom ezt a kiadványt. De jó szívvel ajánlom egy intenzív imádságos elvonulás hetére is segédeszközként; a résztvevők elviszik magukkal, és ez adja majd az imádság fonalát a héten. A (Szela.) arra hivatott, hogy feljegyzéseink segítségével könnyebben oda tudjunk fordulni Istenhez, de a lényeg itt is az, hogy az imádságunkban hagyjuk, hogy Isten szólítson meg minket, a mi hozzáállásunk pedig az legyen, mint a fiatal Sámuelé volt: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”