Legyen meg a te akaratod!

Valószerűtlenül nagy leanderbokrok nőnek a hartai parókia mellett, fehér virágainak édes illata még akkor is az orromban van, amikor az ebédlőasztalnál ülve elkezdünk beszélgetni Tarr Csaba lelkipásztorral és feleségével, Ferenczy Erzsébet Annával. Most van egy kis időnk, mert legkisebb gyermekük, a két hónapos Boglárka a szomszéd szobában alszik. Szülei kapcsolata, megismerkedésének története távolról nézve akár átlagosnak is mondható, de ők tudják, Istennek köze volt ahhoz, hogy egymásra találjanak.

Történetük két szálon kezdődik, az egyik a több száz kilométerre fekvő, partiumi Ákoson, a másik az alig huszonöt kilométerre lévő Szabadszálláson. Az alföldi város Anna otthona volt sokáig, ahol nagy, keresztyén családban nevelkedett, innen járt a kunszentmiklósi református gimnáziumba, majd a kecskeméti tanítóképzőbe, ahol óvodapedagógus, illetve csecsemő- és gyermeknevelő végzettséget szerzett, miközben folyamatosan részt vett a szabadszállási gyülekezet gyermekmissziójában.

– Alapvetően nyüzsgő típus voltam, a két szak mellé kellett még három munkahely is a főiskolán, hogy ne „unatkozzam” – mondja Anna, aki a diplomaszerzés után Budapestre költözött, munkát vállalt egy óvodában, közben pedig hétvégenként hazajárt Szabadszállásra, hogy a gyülekezetbe járó gyermekekkel foglalkozzon.

A 2009-es, Fadd-Domboriban rendezett Csillagpont volt számára az első és az egyetlen, amelyen résztvevőként volt jelen, a rá következőkön már a fesztivál gyermekkertjében önkénteskedett. Így volt ez Tatán, Mezőtúron, majd két évvel később ismét Tatán, ahol be kellett segítenie a sajtósoknak is. Ez volt az a Csillagpont, amelyen részt vett Tarr Csaba is, szintén a stáb tagjaként.

– Visszatekintve már látom, hogy mindent Isten rendezett úgy, hogy én is ott legyek Tatán 2015-ben – állítja meggyőződéssel a lelkipásztor, aki kilenc évvel ezelőtt kolozsvári teológusként vett részt a fesztiválon.

Tarr Csaba a partiumi Ákoson nevelkedett négy fiútestvére mellett, az ottani gyülekezetben kapott elhívást a lelkészi pályára. Kolozsváron kezdte a teológiát, 2015-ben pedig erasmusos diákként tölthetett egy évet Magyarországon, ebben az időben a zsinati hivatal ifjúsági irodáján dolgozott. – De még mielőtt ez megtörtént, 2014-ben volt egy imaharcom, így kaptam elhívást Magyarországra. Odaálltam Kállay Dezső rektor elé, és azt mondtam neki: „Az Úristen engem Magyarországra hív.” „Jól meggondoltad?” – kérdezett vissza akkor a rektor.

Egy évvel később nyolc teológus társával érkezett Magyarországra és kapcsolódott be az ifjúsági iroda munkájába, amely akkor épp a tatai Csillagpontot szervezte.

– Az irodán dolgoztunk nap mint nap, raktárt pakoltunk, készítettük elő a helyszínt. Meglepő módon végül nem is teológusi vagy lelkipásztori feladatot kaptam a fesztiválon, hanem technikait. Korábban foglalkoztam hangtechnikával, így az egyik kis színpad felelőse lettem – emlékezik vissza.

Anna és Csaba ekkor még nem is ismerte egymást, de a fesztivál végére minden megváltozott.

Egyikőjük sem pártalálási szándékkal érkezett a Csillagpontra, elmondásuk szerint nem is lett volna idejük ismerkedésre a három-négy órás alvásokkal megszakított egész napos feladatok mellett, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Az egyik napon Csaba megpillantotta Annát. – Állt egy leányzó a tatai edzőtábor főépülete előtt. Én körülbelül harminc-negyven méterre lehettem tőle, és valamiért azt mondtam magamban: „Uram, ha azt akarod, hogy ő a feleségem legyen, akkor legyen úgy!” Mondják, hogy van szerelem első látásra, de én azt mondom, hogy ez imádság első látásra – fogalmaz meglepően.

Anna erre a pillantásra nem emlékszik, de arra igen, hogy egyszer, amikor az újságírókat kísérte az egyik színpadhoz, megszólította egy fiatalember, akivel váltottak néhány szót, és az megkérdezte tőle, hogy visszajön-e később beszélgetni. Mély benyomást nem tett rá, a későbbi beszélgetés sem jött össze. – Azt gondoltam magamban, hogy ebből sem lesz semmi – mondja Csaba.

– Mielőtt Annával találkoztam, görcsösen kerestem a páromat, próbáltam mindenkibe szerelmes lenni, de nem működött. Elfogadtam, hogy nem erőszakolhatok ki egy kapcsolatot sem Istentől, így rá hagytam a döntést, az időt és a személyt is. Miután megláttam Annát és utána hónapokig nem találkoztunk, még a Facebookon sem találtam meg, így ezt is elengedtem. Hiába akarok én bármit is, ha Isten nem szeretné. Uram, legyen meg a te akaratod – törődött bele Csaba.

A zsinati ifjúsági irodában, a Csillagpont kiértékelésén találkoztak újra, meglepetésszerűen. A stábtagok kettes csoportokban beszélgettek a fesztiválról, történetünk főhősei ekkor alkottak először egy párt. De még ekkor sem gondolták azt, hogy ebből kapcsolat lesz, nem is kezdeményezték. Néhány hónappal később mégis megtalálták egymást a Facebookon.

Anna nehéz időszakot élt meg ekkor: aggódott beteg nagymamája miatt, akit sokáig ő is ápolt, majd látogatta őt a kórházba kerülése után. – Nagymamám elvesztését keresztyénként is nagyon nehéz volt feldolgoznom. Igaz, csak az interneten, de Csabával egyre többet beszélgettünk, közösen imádkoztunk, majd közösen olvastuk a Bibliát – emlékszik vissza Anna. Csaba lassan a lány keresztyén lelki támaszává vált.

2016 tavasztára a közös imádság és igeolvasás lassan a mindennapjaik része lett, évente három-négy személyes találkozás is jutott számukra. Az első – mondhatni randevú – egy csendesnapon történt, ahová Anna az édesapjával és a bátyjával érkezett, Csabának pedig volt egy szabadnapja. Vonatra szállt, Kolozsvárról Budapestre, onnan pedig a csendesnapra utazott. Reggel hatra ért oda, három órát várt még az állomáson, mire érte jöttek.

– A csendesnapon akkor az volt a szokás, hogy a délelőtti istentisztelet után közösen ebédelünk, azt, amit mindenki magának csomagolt. Csaba is készült, termoszban teát hozott, és melegszendvicset is készített – idézi fel Anna. A fiatalok sokat beszélgettek, együtt utaztak vissza Budapestre, majd két irányba indultak haza.

A következő évek hasonlóan teltek: amikor volt néhány napjuk, találkoztak, voltak újra a Csillagponton is. A látogatások sűrűsödtek, ebben sokat segített az is, hogy közvetlen repülőjárat indult Kolozsvár és Budapest között, amelyre Csaba mondhatni bérletet váltott. Közben Anna lediplomázott, akárcsak Csaba, aki ezt követően a budapesti Erdélyi Gyülekezet segéd-, majd beosztott lelkésze lett, így Magyarországra költözött, Anna pedig Budapestre.

Csaba már bimbózó kapcsolatuk elején jegygyűrűt vásárolt, mint mondja, érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Régi vágású fiúként először Anna édesapjától kérte meg a lány kezét, aki türelemre intette, többször is. – Az első lánykérést gitárral terveztem a Gellért-hegyen, meg is szerveztem – mondja Csaba.

– Mi fizikailag nem ismertük egymást úgy, mint ahogy egy átlagos pár a XXI. században. Mi egymás lelkét ismertük meg először, hogy mi van a másikban, mi fontos neki. Ezért is volt furcsa az első pár találkozásunk. Úgy randevúztunk, mint két idegen, miközben szinte mindent tudtunk a másikról. Meg kellett szoknunk egymást – meséli Csaba, aki a harmadik lánykérést alaposan megszervezte.

Aznapra koncertjegyük volt a Müpába, Csaba pedig előtte megkérte Annát, hogy hozzon el neki egy dobozt az ifjúsági irodából. A lány nem is sejtette, hogy a rekeszben azok a kis mécsesek vannak, amelyekkel a fiú romantikus hangulatot teremtene a lány apró lakásának szobájában.

– Amíg Anna bement a fürdőszobába, én „tüzet raktam”, bekészítettem a kiválasztott zenét – gondol vissza Csaba. – Becsukott szemmel kellett kijönnöm a fürdőből, közben Ruzsa Magdi Egyszer című dala szólt, amelyet sokszor küldött át kapcsolatunk korábbi szakaszában is. Nem is gyanítottam semmit, annyi minden járt a fejemben. De amikor leültetett egy székre, már sejtettem. Magdi éneke közben átölelt, majd amikor az a rész következett a dalban, hogy „egyszer eljegyezhetnél”, akkor kinyithattam a szemem. Szív alakban elrendezett mécseseket láttam és őt, ahogyan előttem térdel, kezében a gyűrűvel. Természetesen igent mondtam! – idézi fel a nagy pillanatot Anna.

Eljegyzésük után sem költöztek össze. – Őszintén elmondtam Csabának, hogy számomra akkora ajándék ez a kapcsolat és az, hogy keresztyén párt kaptam, hogy nem szeretném elrontani azzal, hogy más útra tévedünk, az Urat jobban szeretem ennél – ismeri el Anna.

– Érdemes várni! Sokan gondolják azt, hogy a testi örömök mellett ismerhetik meg leginkább egymást, de mi a lelki részét építettük fel először a kapcsolatunknak a napi szinten jelen lévő beszélgetéssel, imádsággal és igeolvasással, és erre az alapra építkeztünk. Jó döntés volt – summázza Csaba.

A pár két évig járt jegyben, 2019-ben tartották meg az esküvő(ke)t, miután Csaba leállamvizsgázott. – Boldog időszak volt, a diplomaszerzés mellett Anna is új célt hozott az életembe. Éreztem, hogy Isten rendezi az utamat, és hogy van értelme annak, amit csinálok – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Anna és Csaba 2019. június 1-jén házasodott össze a szabadszállási városházán. – Szerettem volna anyanyelvemen hallgatni a saját esküvőmet, illetve voltak idősebb rokonaim, akik nem vállalták volna az utazást Erdélybe, ha ott tartottuk volna – magyarázza Anna. A negyvenfős kis esküvőn Csaba édesanyja sem tudott részt venni az egészségi állapota miatt. Az egyházi szertartást közel egy hónappal később, 29-én, Ákoson tervezték megtartani, de a falu XII. században épült, Árpád-kori templomát épp renoválták, így a szomszéd Dobra templomában kérték Isten áldását frigyükre.

– A polgárin nem is menyasszonyi ruhát viseltem, csak egy egyszerű fehéret, a szertartás után szerény, de annál hangulatosabb vacsorát tartottunk, ahol nem is volt tánc, inkább csak beszélgettünk, játszottunk. Nagyon kellemes volt, utólag, róla beszélgetve arra jutottunk, hogy számunkra ez így volt a legjobb. Erdélyben már százan jöttünk össze, már volt menyasszonyi ruhám, tánc a lakodalmon, és néhány játék is.

Házasságkötésük után költöztek össze Csaba huszonöt négyzetméteres szolgálati lakásában. A kérdésre, hogy a két esküvő közül melyik napját nevezték ki házassági évfordulónak, nem várt választ kapok. – Egy évvel később, a június 1-jei dátumhoz közel elvesztettünk egy gyermeket, meg is műtöttek, így emiatt, illetve a keresztyén volta miatt a 29-i napot tekintjük évfordulónknak – avat be Anna.

Mozgalmas, boldog és egyben szomorú, bizonytalan időszak volt ez a Tarr házaspár életében. Érezték, hogy a huszonöt négyzetméteres lakás kicsi lesz számukra, miközben a budapesti Erdélyi Gyülekezet és a királyhágómelléki egyházkerület nehezen engedte el Csabát, akit végül püspöki kikérés után kineveztek a hartai gyülekezet élére. Költözésükkor, 2021 nyarán Anna már újra áldott állapotban volt, első gyermekük, Ágnes augusztus 11-én született, második lányuk, Boglárka pedig alig két hónapja.

Anna elmondja azt is, hogy a két gyermek születése között újabb babát vesztettek el, utána kétszer kellett kés alá feküdnie. Az első és a mostani veszteség után is úgy gondolták, valahogy le kell zárniuk magukban a történteket.

– Készítettünk egy kis papírhajót. Az elsőt Budapesten, a másodikat itt, Hartán tettük vízre – emlékszik Csaba. Elmondják azt is, hogy azóta, halottak napján mindig lesétálnak a Duna-partra, és egy-egy szál virágot úsztatnak le a folyón. – Így emlékezünk rájuk, még ha ez egy apróság is. Amikor este imádkozunk Ágival, kérjük Istent, hogy „vigyázz az én szüleimre, testvéreimre”, pedig csak egy testvére született meg. Nem tudja azt, hogy igazából ez miről szól, de valahol meghatároz bennünket ez az egész folyamat – állítja Anna.

– Hogyha nem lett volna hitünk, nem tudom, mibe kapaszkodhattunk volna ebben az egész bizonytalanságban, veszteségben. Aki felállított bennünket a nehézségekből, a kudarcból és a gyászból, az az Úristen, aki így is formálta, formálja a házasságunkat. Megállít egy pillanatra és figyelmeztet: figyelj oda jobban a másikra! – teszi hozzá a férje.