„Legyen mindig ölelés az életünk”

Karácsonykor különösen sok esemény történik a nemesbikki református gyülekezetben. Óvodások verset tanulnak, presbiterek terveznek, asszonyok sütnek és énekelnek, az idősek otthonában ünnepi asztalt terítenek, a Jelenlét Pontnál gyerekek zsivaja veri fel a falu csendjét, a parókián pedig egy lelkipásztor azon gondolkodik, hogyan lehet úgy megélni az ünnepet, hogy karácsony után is maradjon valami belőle.

A nemesbikki történetek szinte minden esetben a gyökerekig nyúlnak vissza. Varga Jánosnénak ez egészen konkrétan a családja története: édesapja a falu református kurátora volt, hosszú évtizedeken át presbiterként szolgált. – Ő volt az utolsó diktáló. A temetéseken ő mondta előre az ének sorait, az emberek pedig utánaénekelték. Édesapám sokáig élt, sokáig szolgált, és valahogy átörökítette bennünk azt a pillanatot – idézi fel.

Varga Jánosné gondolatai megerősítik, hogy a gyökerek ma is hatnak és formálják a jelen döntéseit. Mindezt jól példázza férje története. Ő nem vallásos családból származik, hkívülállóként érkezett ebbe a hagyományba. – Nem voltam hívő addig, amíg meg nem nősültem. Miskolcon karácsonykor elmentem a templomba, összesen ennyit jelentett akkor nekem a vallás. A feleségem viszont járt templomba, a gyerekek jártak hittanra, konfirmáltak. Egy idő után úgy éreztem: akkor én is elmegyek – meséli.

Elhatározása akkor vált véglegessé, amikor felkérték presbiternek. – Nemcsak egyházkormányzati feladatról volt szó, hanem olyan szolgálatról, ami belenyúl a mindennapokba: templomtetőt javítani, haranglábat festeni, temetőt rendben tartani – sorolja Varga János a különféle teendőket. – Az járt a fejemben, hogy mindez a szabadidőmből megy el. Lesz-e bennem késztetés lemondani róla? Aztán amikor hárman lefestettük a harangtornyot, és az istentiszteleten mindenki nézte, milyen szép lett, akkor azt éreztem, hogy valamit én is hozzátettem a gyülekezethez, és ez jó érzés volt – mondja.

A nőszövetség a gyülekezeti élet egyik motorja. Varga Jánosné maga is azt meséli, hogy korábbi gyülekezetükben, Mályiban nem érezte úgy, hogy az éneklés vagy a nőszövetségi jelenlét az ő útja lenne, Nemesbikken viszont ez magától értetődően nyílt meg előtte. – Itt valahogy spontán jött. A tiszteletes asszony szólt: készülünk karácsonyra, énekelni kellene. Én meg jöttem. Minden külső kényszer nélkül éreztem úgy, hogy itt a helyem – idézi fel a történetet. A házaspár gyermekei ma már az ország különböző pontjain élnek, de a gyülekezethez való tartozás nekik is természetes maradt, hiszen a templomban biztosan találkozik a család, amikor hazatérnek.

A gyülekezet jövőjét leglátványosabban az óvoda udvarán, valamint a nyári táborokban lehet felfedezni. Mátyus Edit 1990 óta óvodapedagógus Nemesbikken, nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Református identitása nála is családi örökség. – Édesapám, édesanyám is református, édesapám ráadásul presbiter is volt. Én is egyre gyakrabban jártam templomba, egy idő után pedig bekerültem a presbitériumba is – sorolja családja református elköteleződését.

A hit és a hivatás természetesen fonódik össze Mátyus Editnél: a lelkipásztor heti hittanórája, az óvodai közös alkalmak, a gyülekezettel való szoros kapcsolat egy irányba mutatnak. Az óvoda – mint fogalmaz – nem külön világ, hanem a gyülekezeti élet egyik legérzékenyebb terepe. Ennek egyik látványos eleme a nyári hittantábor. – 2001-ben volt az első tábor. A tiszteletes asszony egyszer csak gondolt egyet: itt a nyár, ne unatkozzanak a gyerekek! Kezdetekben csak délelőtti tábor volt: elhangzott egy bibliai Ige, mellette kézműveskedtünk, sportoltak, játszottak a gyerekek. Aztán híre ment a tábornak a környező településeken is, úgyhogy eljutottunk a 100-120 főig – meséli.

A tábor azóta generációkat köt össze: ma már azok hozzák el a gyerekeiket, akik egykor maguk is résztvevők voltak. A tematikus hetek – katona-, olimpiai tábor – színesítik a programot, de a lényeg minden évben ugyanaz: a táborlakók egy bibliai történet köré rendeződve, énekkel, játékkal, közösségben tapasztalják meg az evangéliumot. A tábor így a gyülekezet egyik legfontosabb missziója: itt a gyerekek nemcsak hallanak a hitről, hanem meg is tapasztalják a közösség szeretetét és erejét – tudjuk meg Mátyus Edittől.

Más típusú, de ugyanolyan érzékeny közeg a nemesbikki Béthel Református Szeretetotthon. Itt a karácsony nemcsak az öröm, hanem a hiány, a veszteség és a vágyódás ünnepe is. Kocsisné Kurucz Mária, aki 2002 óta dolgozik itt, megéli minden évben, milyen érzékenyen érinti ez az ünnep az itt lakó időseket. – A karácsony a legnehezebb mindenki számára, pláne egy idősek otthonában. Ők nagyon vágynak a szeretetre, arra, hogy valaki közel kerüljön hozzájuk. Sokakhoz már nem jön senki, ezért ilyenkor nekünk kell olyan hangulatot teremteni, hogy ez egy szép ünnep legyen – hangsúlyozza.

Számára a szolgálat hivatás, amelyet Isten közelségéből merít. – Anélkül szerintem nem jó élni, hogy nincs közel Isten – állapítja meg. Nemcsak a gondozói mindennapokban, hanem az áhítatokban is részt vesz: van, hogy a lelkipásztor helyett ő tart igei alkalmat az otthon lakóinak. Kocsisné Kurucz Mária saját élettörténete is hordoz mélységeket: édesapja december 24-én született, de fiatalon halt meg. – Az a karácsony volt a legrosszabb nélküle – emlékezik vissza. Később, hosszú várakozás után született meg a második gyermeke, tizenhat év elteltével. – Úgy érzem, hogy ez Isten ajándéka volt. Ennél nagyobb öröm nem kell – teszi hozzá. Az idősek között végzett munka ezért számára egyfajta visszaadása mindannak, amit ajándékként kapott: figyelmet, törődést, megtartó szeretetet. – Szerintem ők a második családunk! Semmi nem befolyásolja, hogy karácsonykor, ünnepkor velük legyek. Nagyon jól el lehet velük tölteni egy napot – mondja az otthon lakóiról.

A közösség sokoldalúságát a felzárkózást segítő Jelenlét Pont mutatja meg. Tirpákné Barancsi Erzsébetnek a református lét leginkább azt jelenti, hogy értékeket követve élnek, ezek az értékek pedig a családban és a tágabb közösségben is iránytűként működnek. Az ő elhívása a közösségi szolgálatra – ahogy visszatekintve látja – második gyermeke születése után rajzolódott ki. Közösségeket kezdett szervezni, beszélgető köröket, programokat, majd tudatosan is erre az útra lépett: a Sárospataki Református Teológiai Akadémián tanult közösségfejlesztő szakon, hogy az önkéntesség, a szociális és közösségi munka alapjaiban is elmélyüljön.

– A Jóisten fogta a kezem, és mindig a jó útra próbált téríteni, mutatni, mit kell tennem – foglalja össze. Tirpákné Barancsi Erzsébet ma már a nemesbikki Jelenlét Pont vezetőjeként dolgozik a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) Felzárkózó településeket segítő programjában. A Jelenlét Pont nem hivatal, hanem nyitott tér: ügyintézésben segítség, közösségi programok, beszélgetések, gyermekfoglalkozások, ahol az emberi méltóság és a figyelem a legfontosabb. Ezen kívül a gyülekezeten belül is aktívan keresi a szolgálati lehetőséget: presbiterként, a Filemon szolgálat önkénteseként, a Szeretethíd, a nyári tábor, valamint az adventi adománygyűjtések szervezőjeként is részt vesz az egyházközség életében.

Mindezek fölött és mögött ott áll az a lelkipásztori szolgálat, amely csaknem harminc éve formálja Nemesbikk hitéletét. Victorné Kardos Erika zempléni születésű, Sárospatakon tanult, ott végezte a teológiát. Amikor 1996-ban idekerült, hegyeket szeretett volna látni maga körül – Nemesbikk sík vidéke, és a gyülekezet első reakciója ezért is különösen fájt neki.

– Teológus koromban sok pozitív visszajelzést kaptam, itt viszont rögtön bizalmatlansággal találkoztam. A presbitérium felkereste az esperest, hogy nem szeretnének női lelkészt – emlékezik vissza a lelkipásztor, majd hozzáteszi: – Megnyugtattam őket, hogy ez csak egy évről szól. A segédlelkészi esztendő után eldöntjük, hogyan tovább.

Az első év végére a bizalmatlanság érzelmileg is átfordult. – Nagyon könnyen tudok nyitni és barátkozni, és az embereket elfogadom úgy, ahogy vannak. Sok szeretettel fordultam a gyülekezet felé, és ugyanazt a szeretetet kaptam vissza. Úgy szoktam fogalmazni: szerelem lett ez a találkozás, ami a mai napig tart – hangsúlyozza Victorné Kardos Erika.

A szolgálat azóta sokrétegűvé vált: erős presbitérium, 2002 óta működő nőszövetség, nyári táborok, óvodai hittan, karácsonyi gyermekszolgálat körülbelül ötven gyerekkel, szoros kapcsolat a református idősek otthonával és a szomszédos Hejőbába település gyülekezetének gondozása, benne a több mint 370 fős pszichiátriai otthon rendszeres istentiszteleteivel. Adventkor ezek a szolgálatok különösen összeérnek. A falu közössége együtt készíti a főtéri díszítést, a templom karácsonykor mindenki előtt nyitva áll, vallási hovatartozástól függetlenül. – Eljönnek azok is, akik év közben nem biztos, hogy megjelennek. Ez óriási lehetőség a misszió szempontjából – véli a lelkipásztor. Victorné Kardos Erika szerint nem lesz adventünk és nem lesz karácsonyunk sem, ha az kifullad a külsőségekben: több csendre, több Isten előtti megállásra van szükség. – A szeretet akkor marad meg, ha utána is éljük tovább – teszi hozzá.

A nemesbikki történetekben a karácsonytapasztalatok sokféle hangon szólalnak meg, mégis egymásra épülnek: a személyes emlékektől a családi együttléten át a szolgálatokban megélt ünnepig, majd a lelkipásztori, hitbeli összegzésig.

Mátyus Editnek a karácsony az óvodában a készülődés öröme: kézműves foglalkozások, versek, dalok, adventi fellépés a falu főterén, látogatás a szeretetotthonban, közös mézeskalácssütés az idősekkel. – Szeretetben, békességben készülünk az ünnepekre. A nagy rohanást, a bevásárlások forgatagát szeretnénk elkerülni. A nyugalom és a békesség mindennél fontosabb – hangsúlyozza.

Kocsisné Kurucz Mária karácsonya egyszerre személyes és szolgálati. Otthon előre készülnek a díszekkel, a karácsonyfát már a gyerekek díszítik. Még erősebben jelenik meg az ünnep számára az idősek otthonában, ahol a magányt és a szeretet iránti vágyat ilyenkor még jobban érezni. – Az idősek nagyon vágynak arra, hogy valaki közel kerüljön hozzájuk. Ezért olyan hangulatot próbálunk teremteni nekik karácsonykor, hogy szép ünnepük legyen, hogy ne csak szomorkodjanak – mondja.

A Varga házaspár karácsonya a család összejövetelében válik teljessé. Gyermekeik az ország különböző pontjain élnek – Nagymaroson, Vecsésen, Szegeden –, de minden évben megkeresik azt az egy napot, amikor mind együtt lehetnek. – Tizenkét fővel vagyunk már a családban, de mindig sikerül úgy, hogy egy napra mindenki itt van – mesélik.

Tirpákné Barancsi Erzsébet életében a karácsony egyszerre családi és közösségi esemény. A Jelenlét Pontnál már adventben feldíszítik a karácsonyfát, gyerekeket fogadnak – a céljuk, hogy olyan élményt kapjanak, amelyből érzik: fontosak, számítanak. Otthon, három gyermek édesanyjaként a készülődés középpontjában az egymásnak szánt, szívből jövő ajándékok állnak. – A gyerekek rajzolnak, festenek, kézzel készítenek ajándékot a nagymamának, nagypapának. Nekik is, de nekünk is fontos, hogy olyan ajándékot adjunk, amiből érezzük: összetartozunk – emeli ki.

A karácsony a parókián is a szolgálat és a családi élet összefonódása. Victorné Kardos Erikának a karácsony egyszerre a gyülekezet életének csúcspontja és lelki kihívás. Négy felnőtt gyermekük még otthon él, a legátus fogadása pedig régi hagyomány ilyenkor Nemesbikken. Ahogy erről beszélgetünk, a lelkipásztor megjegyzi, hogy a gyerekek fiatalkori élményei még mindig mosolyt csalnak a szülők arcára. – Amit elmulasztok az egyik oldalon, Isten kegyelme pótolja – mondja, hozzátéve, hogy a férje minden szolgálatban, munkában, a család egyben tartásában is mellette áll.

A karácsony utáni időszakra nézve a lelkipásztor egy mondatban foglalja össze, mit jelent neki az ünnep: – Amit az ünnep adott, azt élem tovább – szóval, tettel, bármiféle megnyilvánulással. Fontos, hogy karácsony után is mindig ölelés legyen az életünk – teszi hozzá Victorné Kardos Erika.

Talán éppen ez az, ami a közös nevező Nemesbikk történeteiben: a gyökerekben megélt hit, a gyermekekben növekvő jövő, az idősek mellett vállalt hivatás, a jelenlét a peremen élők mellett, a közösséget szervező szolgálatok és a lelkipásztori kísérés. Ezek mind ugyanarra mutatnak: karácsony akkor lesz igazán ünnep, ha valamit abból utána is továbbélünk.