„Lelhesse meg a hazát”

A káposztásmegyeri gyülekezet modern, kulturális események megtartására tökéletesen alkalmas templomterében nemcsak a szószék alatti tér kínált katartikus élményt múlt szombaton. A néző megláthatta a többnyire nem a cigányság soraiból érkező, de szolgálatukkal köztük, értük forgolódó felkészítő tanárok, tanodavezetők és a szavaló vagy színpadi jelenetet előadó gyerekek arcán ugyanazt a fényt. Ezek az arcok kommunikáltak egymással, és alighanem Jézus visszfénye ragyogott rajtuk. A református egyház büszkesége, hogy hatodik alkalommal került sor az Aranyhíd vers- és prózamondóversenyre, ahol érződött a remény: a fellépő gyerekek nem kallódnak el, sőt érzelemgazdag, győztes, hívő felnőttekké válhatnak, akik megállják a helyüket a társadalomban, adott esetben megtörik azt az átokszerű folyamatot, amely ott pusztított többük családjában nemzedékek óta.

A hetven cigány gyermek és kamasz fellépő az ország minden pontjáról zömmel általános iskolákból, normatív támogatású református tanodákból, a HEKS nevű svájci protestáns segélyszervezet és a Magyarországi Református Egyház közös romaprogramjában részt vevő, tanodaszerű intézményből érkezett. Így összesen tizenegy csoport indult a versenyen, amelyek közül voltak, amelyek csoportprodukcióba ágyazottan, mások szólóban küldték színpadra a tehetséges és felkészült iskolásokat.

S hogy mi volt a jellemző tartalma az elhangzó, olykor énekkel, zenével, tánccal, díszlettel is megtámogatott előadói mutatványoknak? Azok, akik a verseket, meséket, egyéb szövegeket válogatták, kifejezetten arra bátorították a cigány gyökerű versenyzőket, hogy a versek élvezete, illetve az előadó-művészettel való gyönyörködtetés mellett produkcióikkal kibeszélhessék szociális és etnikai, kisebbségi eredetű traumáikat, „bejárhassák” identitáskeresésük útjait. Az önazonosság terén egyaránt felbukkant a cigánysághoz, a magyarsághoz és a Jézushoz tartozás vágya, igenlése, megvallása.

Ami a rendezvény „hitfaktorát” illeti: kezdőáhítatában Balogh Róbert, a szeretetszolgálat cigánymissziójának lelkészi vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten irodalmi műveken keresztül is szólhat hozzánk. Ugyanígy lehetséges ez egy művészeti alkotásban, legyen az egy vers vagy egy vers tolmácsolása: odaállni Isten elé, és így, ezzel elmondani neki az örömünket, bánatunkat.

– Ilyenkor tulajdonképpen egy alkotáson keresztül vallhatod meg: Isten, a te alkotásod, a te gyermeked vagyok – hangzott el a cigány gyökerű lelkipásztor prédikációjában. Balogh Róbert tudatosan összeöltötte a gyerekek és az őket kísérő szüleik sérüléseinek, makacsul nem gyógyuló sebeinek ügyét Jézussal: lehet és kell hozzá menni gyógyulásért, az emberi méltóság érzetéért, akár egy szép verssel, dallal.

– Bizony, nála otthon lehettek – buzdította a szereplőket. – Előtte nem kell megjátszanotok magatokat. Nem ért meg titeket senki? Ne feledjétek el, hogy a legjobb barátotok Jézus! Ő törli le a könnyeiteket, hogy boldog ember legyen belőletek Isten szeretett gyermekeiként. A lelkész imádsága is hazaérkezés lehetett a szereplőknek, amit így kezdett: – Hozzád fordulok, Uram, aki nem vetsz el minket. Te vedd ki a gyerekek szívéből az izgalmat!

Belső drukk persze itt-ott látható volt, feloldódással együtt. Egy lány például a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű virágéneket adta elő beás cigány nyelven, először elfogódottan, majd a dal második felére felszabadultan, ami mind a hangján, mind a ringatózó mozgásán érződött.

A Kecskeméti Református Egyházközség Hajnalcsillag Tanodájának előadása kicsiben megmutatta, hogy a sorsközösség, az egyén és a hit vonatkozásai hogyan kapcsolódtak egybe ezen a szombati református kulturális rendezvényen. A Doja, a cigány tündér című népmesét dramatizálták látványosan és izzó, bensőséges előadással a kecskemétiek. Előtte és utána – keretezésként – egy lányka elmondta Choli Daróczi Ódáját, amelynek nyitósorai így hangzanak: „Segítsd, Isten, a cigányt, / Lelhesse meg a hazát.”

Maga a mese a cigány haza kereséséről, megtalálásáról, végül ismételt elvesztéséről szól. A történetet egy fiú mondta el, rajta kívül Doja tündér és további hat-nyolc gyermek szerepelt még benne, akik a cigány népet jelenítették meg. A mesében a viszontagságok között élő cigány nép rátalál a tündérére, aki az égben repítve elvezeti őket új hazájukba, egy valóságos földi paradicsomba. Doja gondot visel rájuk: egyszer szörnyektől is megmenti őket. A cigányok azonban nem becsülik meg idilli hazájukat, hamarosan visszavágyakoznak oda, ahonnan jöttek. Ragaszkodnak régi, vándorló életformájukhoz, de szeretnék magukkal vinni a cigány hazában szerzett gazdagságukat is.

A tündér látja, hogy védencei nem érzik jól magukat a nekik ajándékozott idilli cigányországban, ezért – szánakozva bár, de – visszarepíti őket oda, ahonnan jöttek. Azok ismét belekapaszkodnak a tündér hosszú, varázslatos, szivárványos hajába, de csak az egyik kezükkel, a másikkal ugyanis valami kincset, a vagyonukat markolják. A levegőben suhanva persze nem tudják magukat sokáig tartani, egymás után hullanak le a földre, továbbra is ragaszkodva megszerzett javaikhoz.

A mese szerint ez az oka, hogy a cigányok a mai napig szétszóródva, gyökértelenül élnek szanaszét a világban, ide vezethető vissza, hogy évszázadok óta nem tudnak felemelkedni, nem találnak saját hazára. A történetben azonban benne van a figyelmeztetés mindannyiunknak: ne hagyjuk el soha a legfőbb jót, beleértve a mennyei hazát és Urunkat, Istenünket! Érdekes egyébként, hogy ebben az archaikus történetben Doja tündér egy istenszerű nőalak, ami rokonságba hozható a régi, cigány témájú szocioriportok gyakori motívumával, a hősiesen viselkedő roma asszonnyal, aki – alkoholista férje mellett, vagy inkább éppen ellenére – egyben tartja a széthullás szélére sodródott népes családot.

A kecskeméti mesejelenet után nemcsak az Istentől a cigányoknak hazát kérő Choli Daróczi-vers hangzott el újra, hanem Jézus szavai is: „Keressétek előbb Isten országát…” Íme, itt is egy visszacsatolás oda, hogy személyiségünk épülése, illetve a helyünkön lét egyéni és közösségi értelemben Jézus Krisztus közelségében valósulhat csak meg.

A cigányok befogadásának szükségessége, a romák értékességének, emberi méltóságának a hangsúlyozása gyakran felbukkant a nemes vetélkedőn, ahonnan végül mindenki nyertesként távozott. Egy fiú a monoki Kossuth Lajos Általános Iskola tehetséggondozó köréből hatásosan tagolva, jelentőségteljes lassúsággal állapította meg: – Cigány vagyok. Ember vagyok. Érték vagyok. Nem rosszabb. Nem jobb. Más. De ha elfogadsz testvérként, véled vagyok!

Nincs jelentősége, hogy ezt a szöveget profi író írta-e vagy egy felkészítő tanár, netán a tehetséggondozó műhely valamelyik iskolása, de aki hallotta, az átélhette a Krisztusban való testvériséget, az tulajdonképpen szövetséget kötött egy másik etnikum fiával, akivel Istenben egyazon Atya gyermekei lehetünk.

Rögzítsük a rendezvényen leggyakrabban hallott roma költők nevét: Káli-Horváth Kálmán, Choli-Daróczi József, Rostás Farkas György, Babindák István. Utóbbi poéta, aki a felvidéki Csata nevű településről való, szintén ott volt tanoda jellegű intézményük csoportjával Békásmegyeren.

Egy ízben Bari Károly-költemény is felbukkant a versenyen, egy kamasz fiú adta elő. Megható volt, hogy bár valószínűleg jobban lelkesíti a foci, mint a versek és a szavalat, mégis átjött valami a hallgatóság számára Bari gyönyörű látomásos-szimbolikus költészetéből az ő megjelenítésében. Márpedig ennek a költőfejedelemnek ilyen, egyszerre érzékletes és összetett sorai vannak: „Fuldokló folyók, árnyék-uszályos erdők / sóhajai kihűlnek arcomon…”

Lenyűgöző volt látni, hallani a jelen lévő őstehetségek kétségtelen bizonyítékait. Ilyen volt egy bakfis, aki újpünkösdista plántálású roma gyülekezetekben született evangéliumi énekeket adott elő bensőséges vibrato alkalmazásával a hangjában, vagy a mátészalkai Lakatos Edvárd, aki meggyőzően és nagy átéléssel szavalt verset, majd virtuóz módon táncolt, hogy produkciójával, hangjával egyszerre töltse be a szíveket és a templomteret.