Lelki éhség

Nemrégiben jelent meg a Lelki éhség – Protestáns spiritualitás a 21. században című könyv, amelynek ön az egyik szerzője. Tagadhatatlan jelenség a korunkat átható spirituális nyitottság és érdeklődés, az egyházi kultúrán kívül és belül egyaránt. Az egyházban ugyanakkor óvatosság, visszafogottság, sőt talán félelem is kapcsolódik hozzá – olvasható az előszóban. Többször hallottam, hogy az egyházban nem szeretik a pszichológiát.
Az idegenkedés a pszichológiától és a spiritualitás mai szóhasználata mögött rejlő elképzelésektől egy tőről fakad. Az idegenkedők valójában azt a félelmüket próbálják kifejezni, hogy valami, ami nem az Isten országához tartozik, be akar nyomulni arra a területre, ahol Isten Szentlelke a meghatározó. A spiritualitás nem azonos a vallásossággal. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a posztmodernben a spiritualitás egyfajta Isten nélküli vallásossággá lett. Ugyanakkor az is lényeges, hogy a vallás nem lehet spiritualitás nélküli, mert akkor ideológiává vagy szokásrendszerré változik. A pszichológiát elutasító szolgálótársaimnak pedig érdemes figyelembe venniük, hogy egy-egy lelki beszélgetés alkalmával még akkor is pszichológiát művelnek, ha ennek nincsenek tudatában, vagy tagadják ezt.

Talán azért is, mert a lelkigondozás az életkérdésekről folytatott beszélgetés, vagyis az a segítő foglalkozás, amely az ember egészségét szolgálja. A lelkivezetés pedig az Istennel való kapcsolatot kutatja, amely az engedelmességben és felelősségvállalásban valósul meg. Milyen a mai református lelkivezetés?
Az egyéni álláspontom eltér attól, ahogyan sokan gondolják, mert úgy vélem, hogy a lelkigondozás és a spirituális kísérés elválasztása mesterséges. A lelkigondozás magában foglalja a hétköznapi gondokat, konfliktusokat, elakadásokat, amelyek egyben spirituális hátterűek is. Ezeknek a megoldhatatlannak érzett életfeladatoknak a megoldása csak az Istennel való kapcsolat rendezésével együtt képzelhető el. Az egyház küldetéséhez tartozó sajátosság, hogy olyan életcélokat, értelmezési lehetőségeket kínáljon, amelyek az embereknek a végső, legfontosabb kérdéseire adnak választ. Ha valakinek az Istennel való kapcsolata akadozik, annak valószínűleg az élet más területén is gondjai vannak, és fordítva is igaz, mert a kettő feltételezi egymást. A lelkigondozás – véleményem szerint – magában foglalja azt, amit spirituális kísérésnek nevezünk. Akik ma ezt a két fogalmat elválasztják egymástól, úgy gondolkodnak, hogy a lelkigondozás pusztán mentálhigiénés segítségnyújtás Isten gondviselő szeretetének az ernyője alatt. Pedig ha valakinek lelki problémái vannak, akkor a legtöbb esetben nem pusztán egyházon belüli mentálhigiénés segítségnyújtásra van szüksége, hanem egyben az Istennel való kapcsolatában való elakadásának a rendezésére is. Ez az én sajátos nézetem, amit nem akarok senkire sem ráerőltetni, de újra és újra hangsúlyozom: indokolatlannak érzem a kettő szétválasztását.

A doktori értekezésének a címe: Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban. Nem választotta szét őket, talán azért, mert jó, ha párbeszédben vannak egymással?
A magam fiatalos, zsenge tudásával ez a kérdés már a doktorim megírásakor is foglalkoztatott. Éppen a nyugat-európai lelkigondozásnak a nagy vitáját éltük, hogy miként viszonyul az Isten jelenléte, cselekvése, Isten Lelkének a munkája a lelkigondozásban ahhoz, amit mi, emberek tudunk tenni a lélektani felkészültségünk alapján. Úgy definiáltam a lelkigondozást, hogy benne a kettő együtt van jelen. Emellett lehet az egyháznak olyan szolgálata is, ami igehirdetés egy négyszemközti beszélgetésben, de akkor az nem lelkigondozás és nem is lelkivezetés, hanem az igehirdetés egy sajátos formája. Olyan szolgálata is lehet az egyháznak, amelyben a hétköznapi problémák tisztázása zajlik, de ebben az esetben pszichológiai diakóniáról van szó; hasonlóan ahhoz, mint ami a testi szükségletek terén például a református idősotthonokban is történik: a magatehetetlen, idős gondozottat a nővérke megeteti, tisztába teszi, és kedvesen jó éjszakát kíván, vagyis elvégzi a diakóniai feladatát. Akadnak esetek, amikor ugyanilyen szolgálatot végzünk a lelki szükségletek vonatkozásában.

A lelkészeknek és a gyülekezeti szolgálóknak is szükségük van feltöltekezésre. A Pestújhelyi Filadelfia Missziós Központ ingyenes pihenési lehetőséget biztosít a református lelkipásztoroknak és családjaiknak, még sincs túlzott érdeklődés a felajánlás iránt. Sok alázat kell ahhoz, hogy a lelkész maga is szembesüljön a fájdalmaival? Miért nem meri bevallani a lelkipásztorok többsége, hogy szükség van az „elvonulásra”?
Ez számomra is talány, mert a „misszió és spiritualitás” szakirányú továbbképzésünk is annak a feltételezésnek az alapján indult el, hogy az egyház tele van olyan lelkészekkel, akik segítséget keresnek a spiritualitásuk továbbfejlesztésére. A képzésnek pont az a célja, hogy a hallgatóknak kifejezetten a Krisztus-hit megélésében és elmélyülésében, illetve mások lelki útjainak kísérésében nyújtson segítséget a Szentírás útmutatásai és a protestáns kegyesség lelki örökségének fényében. Mégsem jelentkeztek tömegek erre a képzésre. A spiritualitás kérdése akkor vetődik fel komolyan, amikor az emberek hitre jutnak vagy megújulnak a hitben. Amikor ébredés van az egyházban, akkor kérdezi meg nagyon sok ember: hiszek Jézus Krisztusban, mint személyes Megváltómban, de hogyan éljem meg a református hitemet a hétköznapokban? Sok lelkész, de sok gyülekezeti tag is ódivatúnak éli meg kegyességi kereteinket, és ezért vágyik arra, hogy valami érdekesebb, mozgalmasabb, módszertanilag is a református hagyományainktól egy kicsit eltérő kegyességet gyakoroljon. Holott egy-két nemzedékkel ezelőtt még létezett eleven egyéni kegyesség az egyházunkban.

Úgy érti, a múlt század közepének ébredési kegyessége kikopott az egyházból?
Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek a szülei naponta bibliaolvasó emberek voltak; a gyermekek látták, hogyan élik meg a kegyességüket a szülők. A rendszerváltás előtti időkről beszélünk, amikor bizony voltak nagyon nehéz döntési helyzetek: elvállaljanak-e valamilyen feladatot, amely megalkuvást követel, betölthetnek-e olyan munkakört, amelyik azzal jár, hogy nem járhatnak templomba, és még sorolhatnám. Ezeket a döntéseket spirituális alapokon hozták meg. Imádkoztak, keresték Isten útmutatásait az Igében, míg meg nem „érlelődött” egy-egy ilyen egész életet meghatározó döntés a lelkükben. Ez volt a minta a mi generációnk számára. Amit azonban elevenen megélt egy generáció, azt a következő nemzedék, ha csak látja, de nem ugyanazokban a szituációkban éli meg, már nem ugyanazzal az intenzitással valósítja meg. Ezen a kiüresedési folyamaton ment át az egyházunk a II. világháborút követően, és most éppen ott tartunk, hogy a harmadik nemzedék már nem tudja azt, hogyan tarthatja a kapcsolatot napi szinten Istennel. A fiatal ugyan elmegy templomba meg ifiórára, de ennyi történik, mert neki már nem volt, aki a saját élete példáján bemutassa, hogyan kell olvasni a Szentírást, hogyan kell imádkozni, hogyan kell folyamatosan Isten közelében lenni a hétköznapok legkevésbé sem szakrális helyzeteiben. Éppen ezzel függ össze ez a lelki éhség mind a gyülekezet tagjai, mind a lelkészek körében.

A fiatalok sokszor arra panaszkodnak, hogy a gyülekezetben az idősebb korosztály nem eléggé nyitott rájuk. Éppen ezért ők is „éheznek lelkileg”.
A generációk közötti szakadék minden téren korjelenség, nem csak az egyházban. Az idősekben nincs elég nyitottság, a fiatalok számára viszont idegen az idősek életében jelen lévő kegyesség. Sokszor fogalmuk sincs arról, hogy a környezetük hogyan éli meg a kegyességet. Olyannal is találkoztam, hogy a házastársak egymás között sem tudják, hogy a másik szokott-e imádkozni esténként, mert erről soha nem beszélnek.

Az sem véletlen, hogy az ön kezdeményezésére létrehozták a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézetet – Kelet-Európa egyetlen pasztorálpszichológiai intézetét –, amely a lelkésztovábbképzések mellett szupervízióval is foglalkozik. Utóbbit mennyire fogadja el a lelkésztársadalom?
Ezen a téren az elmúlt években pozitív változásokat tapasztaltam. Egyre elfogadottabb, hogy olyan szakemberrel beszéljük meg a hivatásunkkal kapcsolatos problémáinkat, aki szupervizori képesítéssel rendelkezik. Működhetne persze spontán, a kollégák egymás közötti találkozásában megélt szupervíziós rendszer is, hiszen a távolságok ma már könnyen áthidalhatók. De úgy tűnik, hogy éppen azok, akiknek leginkább szükségük lenne segítségre, bezárkóznak és egyedül próbálnak valahogy boldogulni. Évente legalább egyszer minden lelkésznek részt kellene vennie szupervíziós beszélgetésen, hiszen az objektív, külső szemlélő tud hathatós segítséget nyújtani a gyülekezetvezetési problémákban.

Lassan két éve küzdünk a koronavírus megfékezésével, sajnos a beszélgetésünk idején tombol a negyedik hullám. Amikor az első karantént bevezették, az emberek elkezdték felhalmozni az élelmiszereket, hogy a testi éhségük ne okozzon gondot. A spirituális tartalékokat be tudjuk spájzolni?
Az Istentől jövő lelki ajándékok mindig az élet megéléséhez kapcsolódva jelennek meg az emberi életben. A meghatározott feladatok mellé Isten mindig ad meghatározott többleterőt, amely azonban feladat nélkül nem „tartalékolható”. A koronavírussal folytatott küzdelem olyan feladatok elé állít sokakat, amelyekkel saját erőből nem képesek megbirkózni. Szükségük van testvéri és közvetlenül Istentől érkező támogatásra. Az izoláltság miatt még azok a feltöltődési lehetőségek is korlátozottak, amelyek normális körülmények között adva vannak egy gyülekezet életében. Ezért is fontos, hogy a karantén idején az internetes elérhetőségekkel a gyülekezet kapcsolatrendszere fennmaradhatott, sok helyen bizonyos értelemben még bővült is. Bármikor megnézhetők az igehirdetések a világhálón, a kattintásokból látható, hogy sok az érdeklődő. Néhol az egyébként istentiszteletre járók számának többszöröse keresi fel a gyülekezet honlapját és kattint rá a feltöltött igehirdetésre.

Tehát mégiscsak történt valami olyan az egyház életében, amit Isten elhelyezett ajándékként a nagy nehézség idején.
Vitathatatlan, hogy Isten javunkra tudja fordítani a nagy nyomorúságokat is. Sokat kellene viszont arról beszélgetnünk, hogy mi van azokkal, akik az online istentiszteletet kényelmi lehetőségnek is tekintik: nem kell reggel felkelni, felöltözni és útnak indulni, hiszen bármikor meghallgathatják a prédikációt, így pedig felszámolódnak az élő templomi kapcsolatok. Az online istentiszteleteket viszont azok is megnézhetik, akik korábban nem tették, és később talán kedvet kapnak ahhoz, hogy az igehirdetést a templomban, élőben is meghallgassák. A lelkészek közül sokan szeretnék, hogyha visszatérnének a hívek a gyülekezetbe legalább olyan számban, mint a karantén időszaka előtt, de nem biztos, hogy ez a tendencia visszafordítható. Segítenünk kell a távolmaradóknak, hogy belássák: igenis, találkoznunk kell, beszélgetnünk kell és meg kell hallgatnunk egymást. A Krisztus népe közösség. Nem élhetjük meg a hitünket, még kevésbé növekedhetünk a hitben magányosan, egymás segítsége nélkül. De általában is van az embernek veleszületett igénye a társas kapcsolatokra. Ha nem tartozik közösséghez, ha nincs eleven kapcsolata legalább néhány emberrel, akkor rosszul érzi magát. Individualizált világunkban ezért megnő az egyház jelentősége. A társadalomnak mindig szüksége lesz olyan találkozási helyekre, ahol emberek őszintén, nyitottan, egymásnak időt szentelve lehetnek együtt. Az egyház ennél még többet is kínál: találkozási lehetőséget Istennel, az ő közelségének a megtapasztalását.

A hírekben mostanában sokat halljuk, hogy a kilátástalanság családi drámákhoz vezet, lassan megtelnek a gyermekpszichiátriák is. Mit üzenne a lelkésztársaknak, hogy valóban annyiszor fordulhassanak az emberek a lelkipásztorukhoz, ahányszor szükségük lenne rá? Hogyan válhat az egyház családi közösséggé az emberek számára?
Két nagyon fontos dolgot érzek, amit minden lelkésznek komolyan kellene vennie: egyik az, hogy legyen nagyon nyitott az emberek iránt. Csak az emberek iránt őszintén érdeklődő és az embert jól ismerő lelkipásztor lehet jó lelkigondozó. Az emberismeretünk egy részét a Szentírásból merítjük, amely arról beszél, hogy mi a dolgunk ezen a világon, mi az Istentől kapott küldetésünk. De van lélektani oldala is az emberismeretnek, amit a világi tudományként funkcionáló pszichológia tárt fel; utóbbi azzal foglalkozik, hogy milyen módon tudunk eligazodni a hétköznapi életünk belső, lelki és külső, kapcsolati történései között. A másik megszívlelendő szempont, hogy ne gondoljuk azt, hogy ha valakinek „bekötöztük a lelki sebeit”, akkor az igazán szükséges segítséget megadtuk neki, mert vannak rövid távú szükségleteink és vannak létszükségleteink. Utóbbiakat mindig az Isten eligazításai és ajándékai elégíthetik ki az emberi életben. Ezt sohasem szabad eltitkolni az emberek elől. Az emberekben nagy a vágyakozás arra, hogy valahol őszintén, szeretettel fogadják, megértsék őket, de arra is, hogy olyan isteni eligazítást kapjanak, amely az egész életükre nézve meghatározó jelentőséggel bír. És ha ezt együtt tudjuk kezelni, akkor a hívek megkeresnek bennünket.