Lelki kikötő a légikikötőben

Jellemzően kik lépik át a repülőtéri kápolna, az imahelyiség küszöbét?

A kápolna vendégkönyvének egyik bejegyzése ez: „Uram, bocsáss meg nekem. Egy légionárius.” Ebből is látszik, hogy a lelki kikötőbe sokfajta ember betér. Utazók, várakozók, kísérők, repülőtéri alkalmazottak. Zarándokcsoportokat részesítek úti áldásban, gyermekközösségeket, delegációkat fogadok, esketek, keresztelek, egyházzenei koncerteket szervezek. Azokat a légi úton közlekedőket, akik spontán állítanak be, rendszerint a félelem hozza be a kápolnába, az ég és föld közöttiségtől való szorongás, hogy tízezer méter magasban ki kell engedniük életük kormánykerekét a kezükből, és másokra kell hagyatkozniuk. Félelmet ébreszthet az ismeretlen is, az, hogy mi vár rájuk messze idegenben, különösen, ha magány is nehezedik rájuk. Gyakran az Isten iránti szomjúság, az istenkeresés miatt nyitnak be az emberek, vagy csak kapaszkodót, biztos pontot keresnek. De van, akiben egyszerűen kíváncsiság ébred, amikor az indulási szintről felfelé, a galériaszintre tekintenek, és olvassák a feliratot: „Kápolna, Imaszoba, Chapel, Prayer Room”. Minden ide betérővel igyekszem beszélgetést kezdeményezni.

Milyennek látja korunk emberét a kápolnát felkeresőkkel kommunikálva?

Az egzisztenciális magány mellett az útonlét, a nyughatatlanság, az állandósuló útkereszteződésben lét életérzése a poszt-posztmodern ember sajátos vonása. Sokan élnek az önmaguk által teremtett összkomfortos pokolban; bár mindenük megvan, békességük és nyugalmuk még sincs. És nincs, aki meghallgatná, önzetlenül segítené és szeretné őket. Rendszerint már az is számít, ha valakinek elmondhatják, mi nyomasztja őket. Közben – ahogy mondani szoktam – lelkileg megszagolgatom az ide betérőt, ki milyen lelki illatot áraszt.

Gondolom, nem mindig jó az a lelki illat…

Valóban nem mindig. De ez a tizennyolc éves fiatalember (rámutat egy mellettünk ülő fiúra), aki itt van még a kápolnában, és hallgatja az interjúfelvételt – hiszen emiatt időlegesen felfüggesztettük vele a megkezdett lelki beszélgetést –, a gondjai ellenére is jó illatot áraszt, szenvedélyesen keresi az Urat… Visszatérve a beszélgetésekre: a kápolnát felkeresőknél rákérdezek az utazásuk desztinációjára, majd arra, mi a lelki cél. Létezik-e egyáltalán? Kutatom, életének melyik lelki mérföldkövénél tarthat. Fontos kitapogatni, hogy egy-egy emberhez miként tudok lelki értelemben kapcsolódni, mivel tudom segíteni, gazdagítani.

Hamvas Béla veti föl egy esszéjében: „Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat.” A kápolnában igazolódik, hogy egy-egy utazás alkalmával nem a külvilágra, hanem magunkra eszmélünk?

Az utazás előtti különös lelkiállapotban az emberre nehezedhet önmaga torzóban maradt élete, valamint személyiségének fogyatékosságai, amelyekkel szembesülve megfogalmazza például ezt vagy valami ehhez hasonlót: „Ó, bárcsak megfogadtam volna a nagyszüleim tanácsát, bárcsak bibliás életet éltem volna! Nem volnék túl negyvenévesen két váláson, nem siklottam volna félre, másképp alakult volna a sorsom, más lenne a jövőm.” Nem egy esetben felismeri az utas: mindeddig megfosztotta magát az élő Isten jelenlététől, a valódi élettől, amelyért érdemes létezni. Igyekszem megértetni, hogy élni sokféleképpen lehet, de keresztyén hitünk és tapasztalatunk szerint egyféle módon érdemes: Krisztusba kapaszkodva. Ily módon reményt kaphatnak, új lendületet vehetnek.

Milyen, amikor bizonyosan jól sikerült egy-egy útnak indító beszélgetés?

Egyszer valaki azzal keresett meg: „Öngyilkossági gondolatok foglalkoztatnak. Nem sok időm maradt a gép indulásáig. Kérem, mondjon nekem valamit!” Tudjuk, aki megosztja ilyen típusú gondolatait, nem feltétlenül akarja megvalósítani a tervét. Felkiáltójeles mondatai segítségért esdekelnek... Elkezdtem imádkozni ezért az utasért a jelenlétében, és miután távozott a kápolnából, felmerült bennem, hogy szólnom kellene az utasbiztonsági ellenőrnek. De valahogy megnyugodtam abban, hogy Isten hallotta a könyörgésünket. Évek múltán láttam viszont. Megpillantván őt elmondtam, hogy megismerem, és emlékszem arra is, ami egykor elhangzott. Mosolyogva számolt be arról, hogy jobbra fordult a sorsa, már távlatokban gondolkodik, az Úr foglalkozott vele… Egy másik példa a kedvező visszajelzésre 2018-ból való. A református szeretetszolgálat orvoscsoportot toborzott és küldött a bangladesi Cox’s Bazarba, hogy gyógyítsák a népirtás elől Mianmarból elmenekült, muszlim vallású rohingyákat. Úti áldást mondtam a csapat tagjaira, és igekártyákkal ajándékoztam meg őket. Amikor visszaérkeztek, az egyik doktornő kihúzta a zsebéből a dél-ázsiai megpróbáltatások alatt összegyűrődött igés lapot. Lélekben – de sokszor szó szerint a kezével is – abba kapaszkodott, amikor a menekülttáborban emberpróbáló helyzetekben kellett helytállnia.

Ön került forró helyzetbe szolgálata során?

Igen, például 2018-ban. Isten Lelke késztetett annak megszervezésére, hogy külhoni és anyaországi fiatalokkal keresztyén közösségeket látogassunk meg az észak-iraki Kurdisztán független régióban. Mélyen elgondolkodtatott és cselekvésre indított ugyanis az iraki keresztyének nagy csalódása, hogy a világ nyugati, „keresztyén” fele elfeledkezett róluk, míg az al-Kaida, majd az Iszlám Állam terrorszervezet harcosaitól szenvedtek. Utazásunk célja az volt, hogy lélekben erősítsük a Krisztus-hívőket, és hosszú távú kapcsolatokat alakítsunk ki. Elmondtuk nekik: amíg ők szenvedtek, és sokan közülük életüket áldozták Krisztus ügyéért, addig mi imádkoztunk értük. Szeptember 8-án Koya városában tartózkodtunk, amikor Irán rakétákkal támadta meg az iraki kurd területen lévő Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja bázisát, ahol aznap tartották az iráni kurd fegyveres ellenzéki csoport és az Iraki Kurd Demokrata Párt képviselőinek találkozóját. A tábor területén, a Szaddám Huszein építtette erődben háromszáz iráni kurd menekült élt, akiknek a nemzetiségük miatt kellett maguk mögött hagyniuk szülőhazájukat. Nos, ők voltak a támadás célpontjai, ezt a találkozót sorozta meg Irán rakétákkal, amelyek közül az egyik eltévedt, és a közvetlen közelünkben csapódott be. Előzőleg, még itthon, nem értettem, miért inspirál a Szentlélek arra, hogy vastag takarókat, amelyeket a Dorkász Alapítvány idős asszonytestvérei készítettek, vigyek a Közel-Keletre, a negyven Celsius-fokos melegbe. A város kórházában – elegendő ágy híján – a takaróinkra fektették a sebesülteket, illetve azokkal bugyolálták be a sokkos állapotba került, egész testükben remegő embereket, gyerekeket.

Tehát a Szentlélek sugalmazhat olyat is, ami pillanatnyilag nem látszik logikusnak?

Feltétlenül. Zsindelyné Tüdős Klára mondta: „A nézéshez szem kell, a látáshoz szempont.” Az iraki missziói utunk egyik nagy tanulsága, hogy legyen szemünk a feladatokra, és ne lakásunk nappalijának kényelmes foteljéből kommentáljuk világunk történéseit. Merjünk megjelenni ott, ahol forró a talaj és nagy a baj!

Akár az iraki Kurdisztánban?

Sokszor nem kell messze menni. Amikor az orosz–ukrán háború kitört, a kápolnát ellátási helyszínné alakítottuk. Ukrajnai édesanyák és gyermekek laktak itt, én pedig nyolcvan önkéntest irányítottam a Magyar Református Szeretetszolgálat zászlaja alatt a repülőtéren. A konferenciateremben éjjelente százhúsz ember álmát vigyáztuk. Naponta ötszáz rászorulót láttunk el élelmiszerrel, információval. Segítettük őket, hogy eljussanak a célországba.

Átlagos napokon milyenek a reptéri találkozásai a külföldiekkel?

Minden helyzet más. Egyszer az óceán túlsó partjáról érkezett egy római katolikus, negyvenes éveiben járó úr. Valaha homoszexuális életformából szabadult, majd megnősült, gyermeke született, szép családi életet élt. A landolás után az első útja a kápolnába vezetett, akut bűnterhével keresett meg, és gyónási lehetőséget kért. Mondtam, református lelkész lévén meggyóntatni nem tudom, de szívesen meghallgatom. Azt felelte, megosztja velem a titkát, mert protestánsként is Isten szolgájának tart. Megvallotta, a gép fedélzetén kísértésbe esett, egy homoszexuális utassal megérintették egymást. Imádkoztam érte, Krisztustól kérve számára bűnbocsánatot. Közben megérkezett a római katolikus lelkipásztor kollégám. Ő elfogadta a nekem tett bűnvallást gyónásnak, és feloldozta az amerikai utast. Így dolgozik az Úr. Tudta, hogy egy megtisztított, elpecsételt gyermeke kísértést szenvedett, és lelkileg „belesántulna” a bűnébe. A kápolnában megújult hite, reménysége. Két lelkészt, egy katolikust meg egy reformátust használt fel Isten a helyreállításban. Olyanokat, akik egy ember életének gyors beavatkozást igénylő helyzetében nem a felekezeti határokat, egyházi szabályokat méricskélték.

Muszlimok is betérnek ide?

A repülőtérrel olyan megállapodás van érvényben, hogy a kápolnába bárki betérhet. A muszlimok rendszeresen élnek a lehetőséggel, hogy elmondják a napi kötelező imájukat, amely után szinte mindegyikőjüktől megkérdezem, imádkozhatom-e értük, és általában igen a válasz. Ma is járt itt egy kedves fiatal, Mohamed tanításainak követője. Beszélgettünk, majd így köszöntem el tőle: „Jézus szeret téged.” Könnybe lábadt a szeme. Emlékszem egy szaúdi, vahabita utasra, akiről imádság közben az a gondolatom támadt, hogy nagy szomorúság van a szívében. Kértem Krisztust, vegye el a búját. Ez a találkozás nem folytatódott beszélgetéssel. Csak annyit kérdezett megrendülten, honnan ered a tudásom a lelke fájdalmáról, hiszen csak most találkoztunk. „Jézustól” – válaszoltam. Meglepte, megzavarta a felelet, fogta a csomagját, és távozott. Hiszem, hogy az Úr keresi őt, és dolgozik a szívében.

Nem veszélyezteti magát ilyenkor?

Egy bizonyos nézőpontból együtt élek a veszéllyel, már pusztán azzal is, hogy a kápolna falán meglehetősen nagy kereszt feszül. Vannak olyan muszlimok, akik a mostaninál sokkal kisebb láttán is azt kérdezik: „Ott az a kereszt a falról levehető-e?” Ilyenkor azt felelem, hogy hazánk keresztyén ország, ez keresztyén kápolna, a kereszt tehát nem vehető le a falról. Rettegés helyett a „lelki oázis” lehetőségét látom a missziói állomásban. Micsoda ajándék, hogy mindenkit, aki a kápolnába benyit, megszólíthatok! A missziói mező pedig hatalmas!

Európai Unió-szakértő is, a doktori fokozatot a biztonság témakörében szerezte, amelybe a vallási párbeszéd is beletartozik. Mégis ragaszkodik a kápolna keresztjéhez?

Első nőként, első kelet-európaiként voltam elnöke a Repülőtéri Lelkészek Nemzetközi Szövetségének. A világ százhetvenkilenc repülőtéri lelkészsége tartozott hozzám. Jött akkoriban a szaúd-arábiai Dzsiddából egy levél, a New Muslim Converts elnevezésű szövetségtől. Azt kérték, engedélyezzük, hogy minden repülőtéri kápolnát fölszerelhessenek a muszlim vallásgyakorlást segítő egyencsomaggal. A vezetői testületből egyedül az amerikai püspök állt mellém, mindenki más hozzájárult volna. Mi ketten megfordítottuk a döntés irányát, és a kötelező változtatás nem következett be. Ragaszkodom keresztyén gyökereinkhez, tradícióink őrzéséhez, hitünk megéléséhez. A köztiszteletben álló Rackman rabbi, aki a New York-i John Fitzgerald Kennedy Nemzetközi Repülőtéren teljesített szolgálatot, akkoriban megmutatta a katolikus, a protestáns és az izraelita imahelyiségeket. Végül a felekezetközit („non-denominational”) is, felhíva a figyelmemet arra, hogy időközben az muszlim imaszobává lett.

Vallási értelemben csak az iszlám nyomása a szembetűnő az országunk légi közlekedési csomópontjából nézve?

Budapesti repülőterünk civilizációk találkozóhelye, életfilozófiák, ideológiák interkulturális közege, a globálisan zajló folyamatok, így a vallásitérkép-változások lenyomata is. Az országhatárokon át szabadon vándorló tanok, divatos, sajátos irányzatok keresnek itt befogadóbázist. Az úgymond csalhatatlan eszmék bazárjában, az ország legnagyobb légi kapujában még nyomasztóbb a felismerés, hogy a jelenkor embere a lét fundamentális kérdéseiben ugyanolyan bizonytalan, mint az elődei. Egyik alkalommal – belépve a kápolnába – egy csoport jógásra leltem. „Kanadai muszlim jógások vagyunk” – mutatkoztak be. Egészen más – a hírek, a nemzetközi médiumok helyett – a légi úton közlekedőktől értesülni a világ eseményeiről, így a vallási és a szellemi változásokról is. A tisztánlátás megtartó erejű. A keresztyén Magyarország fundamentuma pedig Jézus Krisztus. Megmaradásunk belőle fakad… Lélekemelő múltbeli emlék: az Erasmus-programban fogadott kolozsvári teológushallgatókkal igés lapokat, papírból kivágott kereszteket osztogattunk az utascsarnokokban. Fiatal kollégáim egy magyar biológus párnak személyes bizonyságot tettek hitükről. A pár utánunk jött a kápolnába, bevallva, hogy ők, akik az evolúciót vallják és tanulták, kíváncsiak lettek a teremtő Istenre, akiről hallottak.

Utasok szenvedélyes lelkigondozójaként mi Krasznai Andrea önszemlélete?

Michelangelo egyszer sokáig, merengve nézett egy ormótlan kőtömböt. Megkérdezték a tanítványai, hogy mit lát a szikladarabban. Azt felelte, angyal alszik a kőben, fel akarja ébreszteni. Negyedszázada ébresztgetem szolgálatommal a légi úton közlekedőkben a belső embert. Hiszem, sokáig tehetem még.