A lelkipásztor egy-egy település gyülekezetének évekre, akár évtizedekre elkötelezett őrállója, aki kötődésben, lokálpatriotizmusban is az egyik élenjárója saját lakóhelye közösségének. Magyar protestáns teológiai örökségünk, hogy a lelkipásztorok általában tisztában vannak a vidéki társadalmi viszonyokkal és folyamatokkal. Török István teológiai professzor szavaival élve: „Nem valahol Robinson magányos szigetén élünk, hanem a család, gazdasági élet, művelődés és állam rendjébe betagoltan s éppen ezekben a rendekben kell dicsérnünk Istent.” (Etika, 161.)
„Ebben a környezetben kiélezetten szükséges a magyar társadalom lelkiállapotának, valóságos helyzetének megismerése, hogy a lelkipásztor segíthessen a modern lelkigondozás eszközeivel, amelynek alapja a kapcsolatban lét, szándéka pedig a vigasztalás erőterébe segíteni a krízisbe került embert, ami nem egyszer az életre segítés lehetőségét teremti meg.”
Lelkipásztorainknak bőven van mivel szembenézni manapság, hiszen félelmetes következményű társadalmi jellemzők vesznek körül bennünket, amelyek miatt tudniuk kell mozgósítani teológiai gondolkodásukat új jelenségek bibliai mérlegelésére: a globalizáció és annak keresztyén kritikája, az ökológiai problémák és a teremtés oszthatatlan egységének kérdése, a pluralizmus, a multikulturális kínálat és a keresztyén etika elvárásai, a mesterséges intelligencia bonyolult világa, az élménytársadalmi létforma és a lemondani tudás feszültsége, az úgynevezett új vallásosság és új misztika betolakodása, és még lehetne sorolni...
Szolgálatunk során rohamosan változó világban kell eligazodást adnunk és speciális válaszokhoz segítenünk gyülekezetünk tagjait. A felborult generációs egyensúly miatt ébreszteni kell öregek és fiatalok közös felelősségét, és rámutatni egymásra utaltságukra. Az orvostudomány hatalmas lehetőségei új etikai határkérdéseket hoznak, az emberlét végessége mégis megmarad. A gazdaság etikájában elmélyülve rá kell döbbenni, hogy minden relatív, mert minden többletnek ára van, és bármi fontosabbá tud válni az embernél. De vajon megéri-e az elméleti materializmus után behódolni a gyakorlati materializmusnak?
Amikor manapság a szinkretista vallás- és világfelfogással, sokféle szektássággal, politikai és társadalmi messianizmussal, szabados erkölcsiséggel, technikai robbanással, testkultusszal, sztárcsináló emberimádattal találja szemben magát az egyház, nem csoda, ha tagjait identitáskrízis fenyegeti. Fel kell vennünk a harcot a tunyasággal, és ehhez átgondolt módszerek, új alkalomtípusok, más megközelítési módok szükségesek. Bibliai analfabetizmusban élünk, amely miatt nem értjük egymást, mert az egyházi alapfogalmak, a régi teológiai evidenciák és az úgynevezett kánaáni nyelvezet sokaknak idegen. Ezért a lelkipásztori munka és gyülekezetépítés előttünk álló feladata a változatos tanítói alkalmak megszervezése. Még templomos híveinket is, akik a jelen problémáitól éppúgy szenvednek, mint a szolgálattevők, be kell vezetnünk a református gondolkodásmódba: milyen rugóra jár az agyunk, a szívünk és a hitünk, ennek alapján dolgozzuk fel együtt világunk gondjait.
A lelkipásztornak kontextusismerete mellett fontos ismernie népünk lelkiállapotának változásait is. Fájdalmas mértékű egészségromlással és aggasztó népességcsökkenéssel állunk szemben. A lelki torzulások, az alkalmazkodási zavarok, a pszichés megbetegedések, az öngyilkossági mutatók, az általános rossz emberi közérzet is feladatként jelenik meg szolgálatunk közben. Ebben a környezetben kiélezetten szükséges a magyar társadalom lelkiállapotának, valóságos helyzetének megismerése, hogy a lelkipásztor segíthessen a modern lelkigondozás eszközeivel, amelynek alapja a kapcsolatban lét, szándéka pedig a vigasztalás erőterébe segíteni a krízisbe került embert, ami nem egyszer az életre segítés lehetőségét teremti meg.
Nem kisebb a feladatunk, mint a lelki közérzet javítása. A lelkipásztor rámutathat Isten hűségére, hogy az egymás iránti hűség újraszülje bennünk az ősbizalmat, amely növeli az elfogadás készségét, és kiépíti az összetartozás és elszakíthatatlanság tudatát. A változatos formában és mindig hozzánk szabottan jövő, velünk vándorló Isten megtaníthat rácsodálkozni a mellénk szegődő életekre, akikért még az áldozatvállalásig is elmegyünk, mert érettük boldogan kapitulál bennünk az önzés.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!