Sokszor szinte magától értetődőnek vesszük, hogy a lelkipásztorainkat bármikor felkereshetjük a problémáinkkal, örömeinkkel, hiszen a legkisebb dilemmáinkra is szívesen felelnek. Mindig kedvesek, mosolygósak, de vajon mit éreznek belül? Tényleg el tudnak simítani minden ráncot a homlokunkról? Természetesen nem. Nekik is van rossz napjuk, fájhat a fejük, lehetnek túlterhelt időszakaik, gondjaik. Minderről Járay Márton református lelkésszel, a Semmelweis Egyetem oktatójával beszélgettünk, aki doktori disszertációjában a magyarországi lelkészek lelkiállapotát vizsgálta.
Hívőként jó esetben kedves, nyitott lelkészekkel találkozunk. Milyen a hazai református lelkészek lelki állapota?
Az eddigi tapasztalataink alapján kialakult kép meglehetősen vegyes. Bőven akad, aki jól érzi magát a hivatásában, ki tud teljesedni. De vannak olyanok is, akik fáradtságot élnek meg, vagy valami megreccsent, és még nem tudtak segítséget kérni vagy kapni. Vannak tehát azok a lelkészek, akikből árad a jókedv meg az élet, és sajnos vannak, akik egyedül hordozzák azokat a nehéz terheket, amelyeket egyelőre nem tudtak lerakni. Kutatásom lényeges megállapításai közé tartozik, hogy a lelkészeknek fel kell ismerniük önmagukban az esendő embert, aki ugyanúgy segítségre szorulhat, mint ahogy a gyülekezetük tagjai. Egy kívülállónak ez furcsa lehet, de ez valóban egy nehéz lépés. A teológiára belépve felveszünk ugyanis egy lelkészszerepet, és az szépen lassan el tudja nyomni azt az identitást, ami összeköt minket a gyülekezeti tagokkal, az összes lakóval a városban, ahol szolgálok. Azt, hogy mindannyian teremtmények vagyunk, Isten teremtményei. Ebből következően ugyanazok a szükségleteink mind fizikailag, mind lelkileg, és folyamatosan keressük azokat az erőforrásokat, amelyek az istenkapcsolatunkban jelen vannak. Látnunk kell azonban, hogy minden másban is kereshető és megtalálható a békesség, amit az Isten ad: a teremtett világban, a fizikai mozgásban, a jó emberi kapcsolódásokban, a kultúrában. Amennyiben ez a teremtménység előtérbe tud kerülni, az hoz egy alázatot − nekem legalábbis hozott saját magammal szemben is −, hogy ember vagyok, el tudok fáradni, el tudok keseredni, majd később kedvet tudok kapni, meg tudok újulni. Ezt az élet a maga természetességével hozza. A lelkészszerep azonban megfelelési kényszert jelenthet: milyennek kellene lennünk − ami nem más, mint egy idea: vagy igaz, vagy nem.
Vagyis sokan egy eszményképet hajszolnak?
Az egyházunkban van egy elvárás arra vonatkozóan, hogy milyen a lelkész. Ha engem kérdez, azt mondom, hogy a lelkipásztor elsődlegesen ember. Miközben a gyülekezetnek például az a fontos, hogy ő az Isten embere. Létezik egy olyan lelkészkép, hogy a lelkipásztor Isten embereként lépten-nyomon olvassa a Szentírást, legyen rendben az imaélete, legyen erős az istenkapcsolata, de ez valójában minden keresztény ember számára az ideális és jó állapot. Az életnek azonban velejárója a változás, egy valós, élő kapcsolatban nemcsak hullámhegyek, hanem hullámvölgyek is vannak. Van, amikor nehezebben találom a Szentíráshoz a kapcsolódást, máskor épp, hogy nagyon feltölt. Valójában ennek a tényleges kapcsolódásnak az elfogadása lenne fontos. Belátni, hogy a jó lelkész jó esetben valósan kapcsolódik saját magához, az Istenhez és az embertársaihoz. Szerintem a jó lelkész olyan, aki elfogadja a teremtménységét. A gyülekezeti tagokat is ösztönözni kell arra, hogy emberként tekintsenek a lelkipásztorra, akinek szintén vannak nehéz napjai, amikor ők is tudnák őt emelni, segíteni. Fontos, hogy a lelkészi szereppel kapcsolatos elvárást ne csak belül, magunkban tisztázzuk, hanem az egész egyházi közösségben is.
Ez egyfajta újradefiniálása a szerepnek? Beszélhetünk lelkészi esendőségről, gyarlóságról, emberségről?
Kálvin leveleiből is kitűnik, hogy ő maga is belátta a hibáit, esendőségeit. Azt nem tudom, hogy újradefiniálunk-e, vagy csak próbálunk visszatérni ahhoz a krisztusi modellhez, amit vasárnapról vasárnapra hirdetünk a szószékről, miszerint Jézus nem a tökéleteseket hívja, hanem az embereket: akik bűnösök, gyarlók, esendők. Már az apostolok között is megjelentek a gyarlóságok, emberi gyöngeségek, az elbizonytalanodások, a megerősödések, a megindulások. Lehetséges, hogy nem is újradefiniálásról van szó, hanem csak visszaegyszerűsödésről. Visszatérni ahhoz, amit Krisztus át akart adni.
Amikor lelkészekkel beszélget arról, hogy nyugodtan legyenek esendő emberek, akkor ők hogyan fogadják ezt a megközelítést?
Annyiban könnyű a helyzetem, hogy aki eljön egy lelkigondozói képzésre – ez egy kétéves szakirányú képzés –, akkor már eleve úgy érkezik, hogy érzi azt, hogy ő hol szeretne fejlődni a hivatásában. Mi az a terület, ami nem megy annyira, ahol tudná, szeretné máshogy csinálni – vagyis már felismeri az esendőségét. Amikor összeülünk egy egyházmegyei lelkészgyűlésen, ott ez sokkal nehezebb. Sokan látják vagy érzik ugyanis annak a szükségét, kényszerét, hogy olyan képet mutassanak magukról, amiről azt gondolják, hogy a többiek azt várják el tőle. Ebben jó lenne fejlődni, látok is sok jó példát, ahol a lelkészek valóban tudnak kapcsolódni az örömeikhez, bánatukhoz, esendőségükhöz, erősségükhöz, és így valóban támogató közösségek tudnak kialakulni.
Vannak jó gyakorlatok, amelyek beváltak, és amelyekkel az egyház tud segíteni a szolgálóinak?
Célunk volt, hogy a kutatás egy olyan intézet létrehozását szolgálja, ami a lelkészek támogatását tűzi ki elsődleges feladatául. Létre is jött a Gyökössy Intézet, ami az interneten is elérhető, a gyokossyintezet.hu oldalon. Létezik egyéni lelkigondozói segítség, hivatásgondozás, párterápia, családterápia, biztosítunk lelkivezetőt vagy lelki és imádságos elvonulásokat, de elérhetők házassággondozó programok is. Nekem szívügyem, hogy a fizikai egészség terén is tudjunk olyan programokat elindítani, ahonnan egy lelkész, aki akar tenni magáért valamit, legalább ötletet tudjon meríteni. Tudjon olyan szakembert találni, aki irányt mutat neki abban, hogy hogyan induljon el: például vegyen részt egy komplex egészségügyi szűrőprogramon. Ez egyébként már elérhető, de szeretném, ha ismertebb lenne, hogy a lelkészek éljenek is a lehetőséggel. Mindeközben az egyházkerületek is igyekeznek ezeket a problémákat valahogyan orvosolni. Bízunk benne, hogy az országos programokon túl azok a lelkészek, akik jobban örülnének egy saját, helyi kezdeményezésnek, azok is megtalálják a nekik tetsző, megfelelő lehetőségeket. Reméljük, hogy ezek kialakulnak, majd hálózatosodnak, így minden lelkész az igényeinek, a lelkiségének, az életállapotának megfelelően találhat olyan támogatást, ami abban segíti, hogy a hivatásában jobban legyen, és emberként is jól, egészségesen éljen.
Disszertációja megállapításai közé tartozik, hogy elsősorban a fiatalabb lelkészek érzik kevésbé komfortosan magukat. Minél hosszabb ideje szolgál valaki, annál jobban egyensúlyba kerül az én és a lelkész szerepe, a fiatalok viszont keresik magukat. Mi okozza ezt?
Azt nem tudjuk, hogy pontosan mekkora a különbség a fiatal és az idősebb generáció között, de lelkészekkel beszélgetve látjuk, hogy egy hosszabb lelkészi életpályára visszatekintve sokkal több minden a helyére kerül, ahogyan az egyén reflektál a saját életére. Valóban tapasztalható egy generációs probléma, de ez nemcsak a lelkészekre igaz. Mindehhez az is hozzájárul, hogy a lelkipásztorok szerepe az elmúlt huszonöt évben drámaian megváltozott, átalakult. Tényleg van egy útkeresés, mert a struktúrák még nem követték le ezeket a társadalmi változásokat. Ezért érdemes újra átgondolni, mi is a lelkész feladata. Például kevesen vannak, akiknek az elhívása arra szól, hogy pályázatokat írjon a templomfelújításhoz, de manapság ez már szinte része a lelkészi feladatoknak, ehhez tehát alkalmazkodni kell, ami nehézséget okozhat. Az viszont pozitívum, hogy a fiatalabb generáció kész segítséget kérni és azt elfogadni.
