Szólaljon meg végre az egyház! Lelkipásztorként sokszor kapom meg ezt a felszólítást a hívektől, de akár barátoktól, ismerősöktől is. Legutóbb Charlie Kirk halálakor szembesültem ezzel az elvárással. Ahogyan a világ nagy részét, engem is sokkoltak a történtek, de közben azon járt az eszem, mit is mondhatnék. A temetését látva több gondolat is megfogalmazódott bennem. Ezeket fűztem össze.
Charlie Kirk halála kapcsán egy barátom Facebook-posztjába futottam bele. Két nappal a tragédia után arról írt, hogy miért nincs állásfoglalás az egyház részéről a gyilkossággal kapcsolatban. Elgondolkodtam. Mit is kellene mondanom erről a számomra ismeretlen férfi haláláról?
Charlie Kirk munkásságát akkor még nem ismertem, és most is csak a töredékére látok rá. A fonalat vele kapcsolatban a lövés utáni órákban kezdtem felvenni. Az első pillantásra szimpatikus fiatalemberről egyre többet tudtam meg, és bátor karaktere, megélt keresztyén hite, családról, nemiségről alkotott konzervatív véleménye miatt egyre közelebb került hozzám.
A halála után a szószéken utaltam egy rövid gondolat erejéig a tragédiára, de Charlie Kirk temetése jelentette számomra a fordulópontot. A közel hatórás szertartás mély nyomot hagyott bennem. Olyan elegye hitnek, eszméknek, ideológiáknak, amit eddig még nem láttam. A temetés öt mozzanata gondolkodtatott el mélyebben.
Először is leszögezném: a temetésen beszédet mondók jó része tiszta evangéliumot hirdetett lelkészeket megszégyenítő bátorsággal és természetességgel. Az evangélium szépsége kétségtelenül a gyászoló özvegy megbocsátásakor ragyogott fel, valódi, krisztusi volt. Megrendítő volt megtapasztalni, hogy a keresztyén megbocsátás működik a gyakorlatban, a gyász és fájdalom legsötétebb pillanataiban is. Az özvegy mellett többször megjelent a mély evangéliumi gondolat politikusok és közéleti személyek megszólalásában is.
Ezzel együtt – kár tagadni – megszólaltak nem evangéliumi hangok is. Több szónok szeretetlenül nyilatkozott, vagy semminek és senkiknek titulálta a másik tábort, vagy pedig nyíltan megvallotta gyűlöletét.
Másodszor az amerikai hőskultusz elemei is ott voltak. Charlie Kirk az amerikai álom valódi megtestesítője, egy igazi self-made man, aki képes volt lehetőségeit messze meghaladni. Kiállása engem Dávid és Góliát harcára emlékeztet. Egy érettségivel rendelkező fiatalember elit egyetemek és főiskolák diákjait iskolázta le nyílt vitákban, és eredményesen képviselte keresztyén konzervatív értékrendjét a társadalom woke-őrülete ellenében, eközben pedig egy olyan szervezetet hozott létre, ami érdemben befolyásolta az amerikai elnökválasztás kimenetelét.
Ám minden ilyen dávidi karakterre, de különösen is posztumusz értelmezésükre különös veszély leselkedik. A messiáselőképből könnyen válhatnak messiásfigurákká.
Harmadszor az amerikai nemzeti öntudat, a manifest destiny is megjelent. Eszerint Amerika szerepe kozmikus: Isten eszközként használja tervének megvalósításában. Habár Isten valóban használ világbirodalmakat céljai megvalósításában, vigyáznunk kell, hogy a birodalmak mindvégig megmaradjanak eszköznek. A temetés több pontján azonban tűnhetett úgy, hogy Amerika nemcsak eszköz Isten kezében, hanem valamiféle cél is.
Negyedszer a temetés egy színvonalas médiaesemény is volt. Egyszerre alkalmazta a XXI. századi média széles eszköztárát, de megjelentek benne a motivációs előadások ismert fogásai és a politikai mozgalmi lendület. Eközben az amerikai ébredések hangulata és elemei is karakteresen visszaköszöntek benne. A kettő percről percre és pillanatról pillanatra keveredett.
Ötödször a nyilvános és a bensőséges olyan módon jelent meg benne, amely – úgy érzem – nagyon távol áll a magyar néplélektől. Egyszerre örültem a mély, személyes beszámolóknak, ugyanakkor meg is borzongtam attól, hogy kívülállóként ilyen közel enged magához a gyászoló család és barátok.
Az így kapott összképet, úgy gondolom, nehéz értelmezni. Egyrészt valahol szívből örülnék, ha mi is tudnánk ilyenek lenni, azaz ilyen őszintén és lelkesen hirdetni az evangéliumot, mindenféle mérlegelés nélkül, másrészt pedig mélyen elgondolkodtat, hogy vajon jó-e az, hogy ugyanarról a „szószékről” hangzottak el ezek a beszédek, jelentek meg ezek a gondolatok. Sajátosan egybefolyt, összemosódott és keveredett minden ennek a kivételes családapának a temetésén.
A Charlie Kirk halála nyomán kibontakozni látszó ébredésben ott látom az evangéliumi keresztyénség nagy lehetőségét, amit hiba lenne elengedni, de látni vélem a buktatóját is, amit jó lenne elkerülni. A lehetőség számomra az, hogy Charlie Kirk személyében kaptunk egy érthető és követhető példát a bátor kiállásra, a buktató pedig az, hogy erre könnyen rátelepedhet a politika. A lehetőséget meg lehet ragadni, a buktatót pedig el lehet kerülni, ha mindvégig az Ige fényében próbálunk gondolkodni.
„Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás és mindenki iránt. Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, hanem mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Thessz 5,15–22)