„Lelkünk lelke, szivünk vére…”

Akik nem ismerték e verset, azoknak meglepetésül szolgálhat, hiszen a kétszáz éve született írót elsősorban az Egy magyar nábob, Az új földesúr, A kőszívű ember fiai, Az arany ember, az És mégis mozog a föld, A lélekidomár, a Sárga rózsa és száz más regény, sok-sok kiváló elbeszélés világszínvonalú alkotójaként ismerjük. Persze minden műnemben remekelt: kitűnő színműveket is írt, kötetekre rúgó újságcikkei ma is mintájául szolgálnak a sajtó sokféle klasszikus műfajának. A magyar nyelv ismét itthon a „Jókai Mór összes művei” a szerző életében készült nemzeti kiadásában (1898), a „Hazafias költemények” ciklusban szerepel.

E szép óda, nemzeti hálaima írásának ideje jelképes és címmagyarázó. Miután a rendi országgyűlés 1844-ben megszavazta azt a törvényt, amelynek következtében hivatalosan is magyar nyelvűvé vált a törvényhozás és az oktatás, 1859-ben kultikus ünnepségek köszöntötték Kazinczy Ferenc, aki „a nemzet lelkét és szellemi egységét látta a közös nyelvben”, születése centenáriumát. Így az az év „a magyar nyelv ismét itthon” miatti öröm kifejezése is volt, hálaadás. Annak gráciája, hogy a reformkori művelődési küzdelmek diadalaként „hazatért” a magyar nyelv, nemzeti kultúránk, önazonosság-tudatunk építője. Teljessé vált a hazateremtés.

Az anyanyelv előtti mindenkori főhajtások gyöngyszeme Jókai verse. Biblikus mélységű tudásáról számtalan alkotásában tanúbizonyságot tevő írónk költeményének felkiáltó nyitánya („Hozott az ég!”) egyszerre tekint szakrális magaslatra és él ismerős népi köszöntéssel, hidat teremtve menny és föld, az Úr és a mindennapi ember (a nyelvhasználó) között. S ez az érzelemkifejező mondat hála amiatt megjelenik lelki szemeink előtt hitvalló református írónk imára kulcsolt keze, hogy újra örök szeretetünkkel ölelhetjük megszemélyesített anyanyelvünket („rég várt vendég”), hiszen őt, amióta csak létezik, kincsként őrzi a magyarság kitéphetetlenül a „keblében”. E bensőséges kifejezés előkészíti a fókuszmondatot, a szintén gyönyörű kettős metaforát: a magyar nyelv „lelkünk lelke, szivünk vére”. Azaz mindig itthon volt, s most újra otthonra lelt – hazánkban…

„Erősödjék meg hatalmad”, fejezi ki a jövő ezredre is tekintő jókívánságát a beszélő, utalva a nyelv erejére: a legalázatosabb, leghumánusabb hatalomra. Mert az a leghatalmasabb, aki a szép, a jó szót birtokolja, és azzal oktat, nevel, hoz emberérdekű törvényt. Mintha Jókai e költeményének üzenetét folytatná a későbbi jeles poéta, Nagy László: „Verseimben hatalom van.” Kőbe véshető kátéként idézhetik a mai nyelvművelők is: „Idegen szót, eszmejárást, / Ne hagyj többé mondani. / Van mi nekünk annál jobb, szebb, / Csak ki kell választani.” A tárgy sugallta himnikus pátoszt mindvégig ellenpontozza a versfutam derűs, humort sem nélkülöző hangulata. A tagadás tagadásának mesteri retorikai fogásával erősített refrén az utolsó strófa végén módosult formában poentírozza a szöveget. Közvetett utalás lehet ez a régi barát, Petőfi emlegette antihősökre, akikre jellemző a „nem írok, nem olvasok” gúnyos kitétele, s akiknek utódai köztünk járnak. Mert az olvasás – mily aktuális gondolat ez is! – a fő szókincsfejlesztő. E vers is tanújele Arany János 1861-es gondolata igazának: „A magyar író jelenben és jövendőben kétségkívül Jókai műveit választja egyik iskolájául, melyekhez nyelvtanulási feltett szándékkal járhat leckéket venni.” Még több okkal járhatnának Jókaihoz „különórákra” a mai szerzők – hosszú, tömött sorban!