„A magyarság 1919-ben először nézett szembe egy totalitarizmusra törekvő diktatúrával. Totális akart lenni, de még nem voltak meg hozzá az eszközei” – így szól Csűrös András Református egyházi élet a Tanácsköztársaság idején. A magyar reformátusság egy válságos korszakban című monográfiájának konklúziója. A Gyömrőn szolgáló lelkész-történész nemrég a L’ Harmattan kiadó gondozásában megjelent munkája egyháztörténet-írásunk elmúlt időszakának egyik legfontosabb eredménye. Bármennyire furcsán hangzik is ugyanis harminc évvel a kommunista diktatúra vége után, a Tanácsköztársaság időszakát sokáig alig kutatták, különösen a református egyház szempontjából. A történészek ugyanis úgy vélték, fontosabb témák is vannak a kommunizmus idején legendásított, akkoriban dicsőségesnek nevezett 133 napnál.
Csűrös András monográfiája viszont bizonyíték arra, hogy mennyi mindent nem tudunk arról a korszakról, amelyről már mindent tudni vélünk. „A Tanácsköztársaság rendszere korlátozott vallásszabadság volt. A korlátozott vallásszabadság egyben korlátozott egyházüldözés is volt” – állapítja meg a lelkész-történész, s a megfogalmazás találóan adja vissza a vörös diktatúrával kapcsolatos református zavarodottságot. Az egyház ugyanis 1919-ben rossz állapotban volt: öt éve háborúban élő, anyagilag, létszámban és morális állapotban is megfogyatkozott, megroppant reformátusságról beszélhetünk. Az állapotokat jól jelzi, hogy az öt akkori egyházkerületi székhelyből négy már idegen megszállás alatt volt, Kolozsvárra például már 1918 karácsonyán bevonultak a román csapatok. Ráadásul 1919 áprilisában már a Tiszáig tartott a román megszállás, azaz a magyar reformátusság tömegbázisa idegen megszállás alá kerül.
A könyvből kiderül, hogy bár mai tudásunk alapján ez meglepőnek tűnhet, eleinte óvatos reménykedés még egyházi körökben is volt az új rendszerrel kapcsolatban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen az emberek nagyjából két dolgot tudtak a kommunizmusról: hogy békét akar és társadalmi igazságosságot hirdet. Saját bevallása szerint még Lukács György is csak 1922-es bécsi emigrációja idején lett marxista, pedig ő 1919-ben kulturális népbiztos-helyettes volt – képzelhetjük, mennyit tudott egy lelkész vagy egy tanár a kommunizmusról. Az óvatos reménykedést a gyors kiábrándulás, majd – ismét a szerzőt idézzük – a közömbös ellenségesség követte a reformátusság részéről. Húsvétra tehető a fordulat, akkor jelenik meg a vallásszabadságot emlegető rendelet, amely a valóságban persze a vallások elnyomását célozta. Az egyházak tevékenységét lényegében a templom falai közé szorították vissza, de még ott is szigorúan ellenőrizték az elhangzottakat, egyébként pedig a teljes kifosztás lett a felekezetek osztályrésze. A templomok és a kegytárgyak kivételével mindent elvettek, a találóan elnevezett Egyházügyi Likvidáló Hivatal embereit pedig anyagiakkal is ösztönözték a szorgos munkára, amennyiben részesedést kaptak a lefoglalt egyházközségi pénztárakból.
Csűrös András könyvéből kiderül, milyen stratégiákkal próbálkoztak a helyi lelkészek, gyülekezetek a kaotikussága miatt vallásellenes célkitűzéseit mindenben megvalósítani képtelen új hatalom idején. A szerepvállalások mérlegeléséhez segítséget nyújt a kötet a Tanácsköztársaság által túszként fogságba került vagy eljárás alá vont lelkészek, világi vezetők egyházkerületi bontásban közölt listája, amelyet az érme másik oldalaként kiegészít a kommün bukása után a diktatúrával való együttműködés miatt szankcionált papok, tanárok és tanítók felsorolása. Legalábbis elgondolkodtató, hogy míg előbbi 29, utóbbi 162 tételt tartalmaz. Csűrös Andrásnak köszönhetően tehát tudásunk jelentősen gyarapodott az első kommunista kísérletről, amely az 1945 utáni második vörös diktatúrában folytatódott – s mint ilyen, hatásai máig kimutathatók.
(Fotó: Fortepan/Péchy László)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!