„A munka világa az emberi létezés minden területére igényt támaszt, így muszáj tudatosan időt szánni saját magunkra, szabad időt teremteni” – írja Kincses Krisztina, a Magyar Nemzet újságírója a Reformátusok Lapja hasábjain.
Próbáltam eltalálni a vászon hátoldalán azt a kis pontot, ahol fel kellett szúrnom a tűt. Az aprólékos öltések miatt ez egyáltalán nem volt könnyű, de ötödik-hatodik próbálkozásra végül sikerült. Körülnéztem a hímzőkeretekkel teli teremben, de a többiek ügyet sem vetettek rám, mindenki elmélyülten koncentrált az öltések helyes kivitelezésére.
Először voltam hímzőtanfolyamon, de rögtön kiderült számomra, hogy kevés dologtól múlik olyan gyorsan az idő, mint a hímzéstől. Egy apró virág elkészítése akár fél óráig is eltarthat, miközben másra nemigen tud gondolni az ember anélkül, hogy el ne vétené az öltéseket.
Már el is felejtettem, milyen érzés ez: hosszú órákon át koncentrálni valamire a külvilág teljes kizárásával. Persze, a „multitasking” korában ez egyáltalán nem csoda, manapság ugyanis hamar le tudunk maradni dolgokról, ha nem vagyunk elég éberek.
De mit is jelent ébernek lenni? A napokban olvastam el Josef Pieper Szabad idő és kultusz című, magyarul nemrég megjelent művét, amelyet a német filozófus 1947-ben írt. Pieper részletesen kifejti gondolatait arról, hogyan vette át életünk felett az uralmat az Ernst Jünger által a „munka totális világának” nevezett gépezet, ami alapjában változtatta meg a szabad idő jelentését és ahhoz való viszonyunkat. „Nehéz elszakadni a munkafolyamat bilincseitől” – írja Pieper, ezzel az egyszerű mondattal rámutatva a mai ember egyik legnagyobb problémájára. Mert valljuk be őszintén, ma már nem csupán a munkaszerződésünkben szereplő tól–ig időszakban vagyunk a munkánk rabjai; sokszor már ébredés után és a munkából hazaérve is céges teendőinken jár az eszünk. Vagyis akkor, amikor lehetőségünk lenne arra, hogy valami egészen mással foglalkozzunk.
Keresztyénként különösen igazak Pieper meglátásai. A szombat szabadnappá válásával a vasárnap egyre inkább „elhétköznapiasodik”, vagyis az Úr napja, az ünnepnap ősképe hétköznapi jelleget ölt. Pieper szerint azonban éppen ebben áll a munka és a szabad idő közötti legnagyobb különbség: a szabadidő magva az ünneplés, „ünneplő belefeledkezés”, a lélek állapota, a befogadó hallgatás, a létezőben való elmerülés figyelmes magatartása. Mondhatnánk úgy is, hogy a szabad idő az, amikor semmit nem kell csinálnunk, csak elfogadni és csodálni a teremtett világ gyönyörűségét.
Mennyire távol vagyunk ettől! Vajon teendőink között hányadik helyen szerepel a világ titokzatosságának megértése és az abban való elmerülés?
Pieper könyvének címében egyébként szándékos a szabad idő kétszavas leírása, mert a fordító hangsúlyozottan különbséget akart tenni a szabadidő kicsit a hobbitevékenységeket idéző hangulata és a valamire szabadon fordítható idő között. Ez már csak azért is lényeges, mert az író megkülönbözteti a szabad időt a „puszta tétlenkedéstől”, amikor is megjelennek a szabad idő pótlólagos formái, teret nyer az idő puszta agyonütése és az unalom. Pieper írja, „unatkozni csak az tud, akinek nincs többé lelki ereje a szabad időhöz”.
A munka világa az emberi létezés minden területére igényt támaszt, így muszáj tudatosan időt szánni saját magunkra, szabad időt teremteni, „amely képes a dolgoknak szabad folyást engedni”, Pieper megfogalmazásában „magamat magamnak átengedni”.
Gondoljunk bele, hogy a német filozófus mindezt majd száz évvel ezelőtt írta, szavai mégis hatványozottan igazak a XXI. században, amikor a munka átvette a szórakozás és feltöltődés szerepét.
A hímzőtanfolyamról hazafelé tartva azon gondolkodtam, hogy az a fizikai és szellemi fáradtság, amelyet érzek, mennyire más, mint amit munkából hazaérve tapasztalok. Ideje, hogy megbecsüljük nemcsak a szabad időt, de önmagában az időt is, mert mielőtt még észbe kapnánk, életünk egy fogaskerékké válik az ember alkotta gépezetben.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!