Hogyan válhat Isten eszközévé egy temetésen elmondott prédikáció? Melyek a klasszikus evangelizáció legjelentősebb akadályai manapság? Miért számít hatalmas lehetőségnek az emberek megszólítására a jegyesoktatás? Molnár Sándor lelkipásztorral beszélgettünk tapasztalatairól.
Mennyiben különbözik egy temetésen, esküvőn elmondott prédikáció a vasárnapi istentiszteleten elhangzótól?
Az úgynevezett kazuális megszólalások lehetőséget nyújtanak arra, hogy olyanokat szólítsunk meg az evangéliummal, akiket egyébként nem érnénk el. Ilyenkor érdemes a közönséghez igazítani a nyelvezetet. Ezeken az alkalmakon akarva-akaratlan, de magunkról is nyilatkozunk, arról, hogy kik vagyunk. Az egyházat kívülről sokszor egy intézménynek vagy szubkultúrának tekintik csupán az emberek, amely számukra idegen, persze gyakran az ismereteik is hiányosak. Amennyiben például egy temetésen kapcsolódni tudnak az egyházhoz, az egy „ajtónyitás” lehet feléjük, és ha nem is térnek be elsőre, a következő alkalommal már lehet, hogy megteszik.
A temetésen megkerülhetetlen téma az elmúlás, a halál, illetve hogy mi jön utána. Nyitottabbá teheti ez a helyzet a hallgatóságot Isten Igéjére?
Az a fajta homiletikai ismeret, amit a temetéssel kapcsolatban a teológián tanultunk, a véleményem szerint – főleg a városi szolgálatban – átgondolásra szorul. Egy temetésen általában jól elkülöníthető egy belső kör, a legszorosabb értelemben vett gyászolók, a család, illetve egy külső kör is, akik főként tiszteletből jöttek el. A belső kör megszólítása főként a személyes találkozáson, törődésen, meghallgatáson, kísérésen keresztül történik. A temetésen olyan lelki állapotba kerülnek, hogy az ott elhangzottakat nem feltétlenül tudják az elméjükkel befogadni. A személyes interakció az esetükben nagyon fontos. Volt olyan évünk, amikor a tízfős felnőtt konfirmandus csoportunkból öten temetés után kerestek meg. Ezzel szemben a külső kör, amely számára a fájdalom és a gyász nem olyan mélységű, nagyon is nyitott lehet ezen a téren, tehát a temetésen elmondott beszéddel legfőképpen őket tudjuk megszólítani, így azt érdemes lehet ennek a fényében átgondolni.
Hogyan épít fel egy temetési prédikációt?
A klasszikus homiletika szerint a temetési beszéd központi üzenete a feltámadás. Ezt az elképzelést azért kell átgondolni, mert a tartalma a klasszikus, régi sémákra épül, és olyan hallgatóságot feltételez, ahol a keresztyén alapismeretek, „a gondolkodás keresztény bebútorozottsága” alapvetés. Tudják és értik, mire gondolok, amikor feltámadásról beszélek, illetve a kereszthalál lényege is egyértelmű. Egy urbánus, nagyvárosi közegben azonban ezek a fogalmak nem feltétlenül ismertek mélységében a többség számára, így nem alkalmasak arra, hogy építsünk rájuk. Ez a probléma a klasszikus evangelizáció esetén is fennáll, amely a bűnre, a kereszthalálra, illetve a megtérésre épít. A bűn jelentése korunk embere számára teljesen szubjektív, hiszen nem a bibliai zsinórmérték szerint gondolkodik. Ha ezzel nem számolunk, akkor azt az üzenetet közvetítjük, hogy egy szubkultúra vagyunk, amelynek a nyelvét csak az érti, aki ezen belül mozog. Ha a feltámadással kezdem a temetési prédikációt – a tradicionálisabb közösségekben ez teljesen releváns –, akkor korábban megszerzett információkra próbálok építeni, amelyeket jobb esetben gyerekkorában hallott az ember. Egy alapvetően vallástalan közegben azonban elveszítem a hallgatóságot, ha így indítok.
Mi lehet akkor a reális célkitűzés a lelkész számára egy ilyen eseményen?
Azt szeretném elérni, hogy a hallgatók kapcsolódni tudjanak ahhoz, amit elmondtam, rá akarom irányítani a figyelmüket arra, hogy a keresztyénségnek van releváns üzenete számukra a gyászban is. Ez már magvetés, és lehetséges, hogy nem én fogom kinyitni számukra azt az ajtót, amelyen majd betérnek, hanem más, de ahogy Pál fogalmazott a filippiekhez írt levelében: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Fontos azonban, hogy megtanuljuk a kultúrát, amiben élünk, és ezt igei alapon mondom. Pál apostol így fogalmazta meg a korinthusiakhoz írott első levelében: „mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” (1Kor 9,22).
Milyen megtapasztalásai voltak ezen a területen?
Előfordult, hogy néhány héttel egy temetés után csörgött a telefon, egy jogásznő keresett meg, aki az elhunyt lányának egy barátnője volt, és megfogták az elhangzottak. Elmondta, hogy a férje haldoklik, és megkért, hogy menjek be hozzá a kórházba. A teológián tanultunk arról, hogy a haldoklók környezetében hogyan kell viselkedni, illetve már tapasztalattal is rendelkeztem a területen. A férfi magánál volt, de rendkívül rossz állapotban, valóban haldoklott. Elkezdtem a szokásos igeolvasást, bűnbocsánatról, örök életről, Isten szeretetéről, elfogadó kegyelméről szóló szakaszokat olvastam. Éreztem, hogy nem működik, így fohászkodtam magamban, és Isten megerősítette, hogy beszélnem kell. Két út áll ilyenkor előttünk, vagy vigasztalni próbálunk, hogy nem ér véget itt minden, vagy egyszerűen, nyersen, de szeretettel elmondjuk, hogy meg fogsz halni, és most még lehetőséged van arra, hogy rendezd a sorsodat Istennel. A Szentlélek az utóbbira tette le a pecsétjét. Mondtam az embernek, hogy most meg fog halni, de itt vagyok, és lehetősége van arra, hogy együtt oda vigyük Isten elé az életét. Akarja-e a bűneit letenni előtte? Ismeri Jézus Krisztust? – kérdeztem tőle. Igennel válaszolt, kiderült, hogy gyermekként járt templomba, volt mire építeni. Mondtam, hogy fogja meg a kezemet, és mondja velem az imádságot. Elmondtuk a megtérők imáját, amiről néha az az érzésünk, hogy olyan suta, de az Úr tudja ezt kezelni, ő indít minket ezekre. Annyit tudott csak mondani, hogy Uram, de végig követte a szöveget. Végül megáldottam, és eljöttem. Pár óra múlva meghalt. A felesége nem sokkal utána felhívott, hogy a temetést vállalnám-e, mondtam, hogy természetesen igen. Elmesélte, hogy miután otthagytam a férjét, a gyermekei mentek be hozzá egyesével elbúcsúzni. Utána kérdezték az anyjukat: „Mi történt az apánkkal?” – Kiderült, hogy egy nagyon goromba, keserű ember volt. – Az anyjuk visszakérdezett: „Miért?” Teljesen derűs az arca, kisimult – válaszolták. Az történt vele, amit Isten elvégzett benne. Ezért rendkívül fontos, hogy képviseljük az evangéliumot ezekben a kritikus helyzetekben, mert óriási lehetőségek ezek. Ez a nő nem keresett volna meg, ha Isten nem szólítja meg azon a temetésen.
Ami az esküvőt illeti, egy ünnepélyes, de vidám alkalomról beszélünk. Mennyiben lehetőség ez a szituáció evangelizációra?
Az esküvőn valóban nem akkora a nyitottság az egybegyűltek részéről, de a jegyesoktatás, illetve a keresztyén házasság értékeinek felmutatása mindenképpen lehetőség. Egy olyan korban, amikor a házasságok több mint fele tönkremegy, fontos beszélni a párokkal arról, hogy mik lehetnek egy házasság buktatói, hogyan lehet ezeket kivédeni, mire kell figyelni. Ez az Isten Igéjén alapuló, de gyakorlati megközelítés pedig az egyébként nem keresztyén háttérből érkező, de érdeklődő jegyesek esetében is vonzerő. Tapasztalataim szerint, ha sikerül rávilágítanunk, hogy ezen a területen is releváns Isten igéje, akkor azok a párok is, akik egyébként nem gyülekezeti tagok, visszatérnek, ha problémájuk adódik. Óriási igény mutatkozik ezekre a tanácsokra, beszélgetésekre, így ez egy kiváló eszközzé válhat. Persze ismerem a kompetenciám határait, nem lehet emberek életébe csak úgy belecsámcsogni. Ismerünk keresztyén szakembereket, pszichológusokat, párterapeutákat, segítőket, akiket adott pontokon érdemes lehet bevonni a lelkigondozásba. A hangsúly a bizalmi viszony kialakításán van, amely egy kapcsolódási felület lehet Istenhez, ez is a magvetés egy formája.