Kel József, a horvátországi – kelet-szlavóniai – Kórógy falu egykori polgármestere, az ottani református gyülekezet és a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház jelenlegi főgondnoka egy megindító délszláv háborús esetet mesélt el a reformatus.hu-nak a nemzeti összetartozás napja alkalmából. A drámai történetből kiderül, milyen elkeserítő helyzetek alakulhattak ki még a XX. század végén is az 1920-as trianoni békeszerződés következtében a kisebbségi magyarok számára, de az is fölsejlik, mennyire megáldhatja Isten a személyes hitünket.
Kel József, Kórógy volt polgármestere, református főgondnok
A reformatus.hu helyszíni anyagot vett fel a napokban a horvátországi Kórógyon; a nagyriportot, amely a tragikus múlt felidézésével, illetve a hányatott sorsú helyi magyar közösség újjáépüléséről szól, rövidesen teljes terjedelmében is olvashatják hasábjainkon. Most a kórógyi riportanyagnak csak egy jelképerejű, délszláv háborús emlékezésrészletét ismertetjük, hiszen ma van a nemzeti összetartozás napja.
Közismert, hogy a kelet-szlavóniai település lakóinak sok évre el kellett hagyniuk a szülőfalujukat, a délszláv háború után hazatérve pedig azzal kellett szembesülniük, hogy nem költözhetnek vissza megrongált vagy mások által elfoglalt otthonukba.
A történet közlője, Kel József a háború idején Kórógy polgármestere, a tordinci járás tizenkét tagú válságstábjának egyik, ha nem a legbefolyásosabb tagja volt. Az ideiglenes horvát kormány elnökségi tagjaként a magyar–horvát barátságon dolgozott, közreműködve mintegy ötvenezer horvát menekült magyarországi befogadtatásában.
Ismert, a délszláv háborút azért robbantották ki a szerb nacionalisták, mert a horvátok 1991-ben kikiáltották a független Horvát Köztársaságot, ami egyszersmind a Jugoszláviától való elszakadásukat jelentette. Hasonlóan tett Szlovénia is. A nagyszerb birodalmi hegemóniát megtartani és kiteljesíteni akaró szerbek azonban nem nyugodtak bele ebbe, azonnal megtámadták a szakadár Horvátországot. Egyrészt szerb autonóm területeket hoztak létre horvátországi szerb települések megszállásával, másrészt a Jugoszláv Néphadsereg minél nagyobb területeket akarta elfoglalni Horvátországból, elüldözve innen a nem szerb lakosságot.
A szerb és a horvát erők között Kelet-Szlavóniában alakult ki a front. Kel József a körbezárt színmagyar, református faluból előbb a gyermekeket menekítette át Magyarországra, aztán az asszonyok, idősek, nem hadköteles férfiak 420 fős csoportját, végül a települést védő 128 férfit.
De van még egy tömeges életmentésről szóló története Kel Józsefnek. A tordinci járás válságtanácsának tagjaként arra lett figyelmes, hogy a járási hivatal egyik termében őrzött 29 hadifogoly egyike magyarul imádkozik. Ezt a besorozott csoportot nemrég küldték át a szerbek kamionnal, hogy a Jugoszláv Néphadsereg katonáiként itt, Kelet-Szlavóniában harcoljanak, ám a horvát katonák azonnal elfogták őket, és egy szűk hivatali szobában őrizték őket tervezett kivégzésükig.
Kel József a helyreállított kórógyi református templom tornyában
– Aznap éjszaka szándékoztak kivégezni mind a huszonkilencüket – idézi fel az egykor történteket Kel József. – Véletlenül elmentem a szoba előtt és hallottam, hogy egyikük magyarul imádkozza a Miatyánkot. Odamentem és megkérdeztem: „Magyarok vagytok-e?” Mondták, hogy huszonheten vajdasági magyarok, csak egy közülük szerb. Gyorsan eljöttem onnan, mert ha bemegyek s elbeszélgetek velük, és egy horvát őr látja, talán annyira nem tetszett volna ez neki, hogy végighúzza rajtuk a gépfegyvert. Azokban a napokban történt, hogy a szerbek tizenkét horvát rendőrt kivégeztek a búzatáblában. Mi mást lássanak hát a horvátok a jugó egyenruhában, mint ellenséget?! A legpiszkosabb háború volt az akkor, törvényen kívüliséggel, tisztogatásokkal és az azokat megtorló mészárlásokkal…
Kel József így folytatja a történetet: – Odamentem a válságstáb többi tagjához, akik mind horvátok voltak. A vinkovci járás elöljárója, parancsnoka, tanácsának az elnöke, összesen egy tizenkét tagú törzs. Ebben voltam én is mint a menekültekkel foglalkozó megbízott, fegyverrel, engedélyekkel. Mondtam nekik: „Ezek nem hibások, vajdasági magyarok, mentsük meg őket!” Hallgattak, húzták a vállukat, az egyik még oda is vetette: „Ők sem engednék el a mieinket!” Sorsdöntő volt ebben a helyzetben, hogy a vinkovci járás polgármestere a barátom volt, akinek a feleségét és a gyerekeit kijuttattam a háború elől Magyarországra. Ő mondta azt: „Te döntesz.” És döntöttem. Fölhívtam azonnal a budapesti menekültügyi hivatalt, hogy van harminc emberem a Jugoszláv Néphadseregből, vajdasági magyarok. Azt mondta Márkus István hivatalvezető: „Jól van, Jóska, ha te mondod, akkor várni fogjuk őket a határon.” Vinkovciban kaptak civil ruhát, buszba ültettem őket, és elvittük őket a határra. A túloldalon átengedték ezeket a magyar fiatalokat, akiket a szerb nacionalisták maguk helyett az első vonalba küldtek volna harcolni, a halálukat meg mit bánták volna… De Isten megmentette ezeket a gyerekeket az egyikük magyar nyelvű imádságáért!