Március 15. üzenete a mai reformátusoknak

Vajon mely vívmányok mozdították meg az akkoriak szívét, lelkét és ösztönözték cselekedeteiket? A válaszhoz elengedhetetlen felidézni hazánk akkori valóságát. Csendes agrárország a Habsburg Birodalom keleti felén. Saját és ősi, de Bécsből vezérelt államisággal, a nemesi vármegyék önkormányzatával, feudális tulajdon- és termelési viszonyok között. Ezt a féltett önállóságot gyakran olyan jogi intézményekkel sikerült megvédeni a császári központ túlkapásaitól, amelyek az európai térben gazdasági, közlekedési, kulturális és más területeken az elmaradottságunkat növelték.

A magyarság vezetői érzékelték a lemaradást, s a javítási szándék szinte mindenkiben megvolt. A jobbágyság intézménye, amely évszázadokig biztonságos szociális hálót és keretet adott a föld népének, versenyképtelenné vált a kapitalizálódó világban. A nemesi birtokokat egykor hatásosan védő ősiség törvénye akadálya volt a fejlesztéshez szükséges tőkehitelek megszerzésének. Közben a magyar utakon esős időben lehetetlen volt a közlekedés, s csak száz kilométeren volt vasút. A folyókon a hajózás legnagyobb részben úgy folyt, mint akár fél évezreddel korábban, állatok által vontatva. Egyre többen voltak elégedetlenek ezekkel az állapotokkal.

A nemzet igényei az uralkodóval szemben is túlhaladták már az előző század elején kialakult viszonyokat. Az egyébként felség- és tekintélytisztelő, sőt azt igénylő magyarokat zavarta, hogy állami ügyeiket egy zárt hatalmi kör (kamarilla) Bécsben dönti el, de az adót és a katonát tőlük várja a nagyhatalmi politika folytatásához. A kétkamarás rendi országgyűlések a reformkor kezdete óta küzdöttek a nemzeti kultúráért, Magyarország és Erdély uniójáért, a nemesi kiváltságok megszüntetéséért és a jobbágyok állami kártérítés melletti felszabadításáért, illetve a törvény előtti egyenlőségért, de a sok jó szándék ellenére sem jutottak túl sokra.

A helyben járásból a március 15-i pesti forradalom mozdította ki a társadalmat. A nyomában meghozott, V. Ferdinánd király által szentesített áprilisi törvények egy modern európai állam kialakítása felé indították el a hazát. Önálló és az Országgyűlésnek felelős kormány alakult a Bécstől független pénzügyek, a hadseregszervezés, a gyáripar-telepítés és más nagy feladatok elvégzésére. Egy kormány azonban nem lehet eredményes a nép együttműködése nélkül. Batthyány Lajos gróf kabinetje mögött felsorakozott a nemzet színe-java, nemesek és nemtelenek, tanult és egyszerű lelkek, magyar és nem magyar anyanyelvűek, akik az Isten és haza iránti szeretetük által hirtelen polgárrá nőttek fel a szó legszebb értelmében.

A templomokban továbbra is hűségesen imádkoztak a királyért, de egyszersmind a kormányért és a független hazáért is. Az istentiszteleteken kihirdették az új törvényeket, és üdvözölték a jobbágyok felszabadítását, a felekezeti egyenjogúságot. A gyülekezetek lelkesen szervezték az új Magyarország céljaira felajánlott ékszerek, pénz és más értékek összegyűjtését és eljuttatását a kormányhoz. A felajánlások tömegesek voltak szegénytől gazdagig, s tegyük hozzá, az adójukon felül adakoztak, mert boldogok voltak, hogy Isten magyarnak teremtette őket.

Egy református hetilapban jogos a kérdés: vajon mi volt az, amivel egyházunk tagjai hozzájárultak a megújuláshoz, az Európában példátlan nemzeti teljesítményhez? Lehetetlen minden példát és személyt felsorolni. Mégis, önmagunk buzdítására említsük meg néhányukat! Jókai Mór hírlapíróként tudósította és lelkesítette az olvasókat. Arany János rövid nemzetőri szolgálat után hivatalnok lett a kormány mellett, akárcsak Tisza László és Tisza Kálmán (a későbbi miniszterelnök). Gróf széki Teleki László a szabadságharc diplomatájaként mindent elkövetett, hogy a harcokhoz nemzetközi támogatást szerezzen. Fáy András pénzügyi és gazdasági tanácsadóként segítette az államépítést. Irinyi János vegyész, a dörzsgyufa feltalálója a hadiipar megszervezőjeként, a fegyver- és lőszergyártás irányítójaként biztosította a honvédség küzdelmének ipari hátterét. A példák sorolásakor nem feledkezhetünk meg azokról, akiknek a nevét csak a történelem avatott kutatói és a helytörténészek ismerik és tartják számon. Hadd említsem meg, hogy a református főiskolák szinte kiürültek, mert a tanuló ifjúság honvédnek állt, mint több tízezer földműves és iparos. A lelki támogatást pedig természetesen több száz lelkipásztor adta. Ők szervezték az imahátteret, de az otthon maradtak vigasztalásában és a tábori lelkészi szolgálatban, a honvédek bátorításában és a lelkigondozásában ugyancsak elengedhetetlen szolgálatot teljesítettek. A harctereken életüket kockáztatók ugyanis igényelték az igei támogatást, az imádságban vezetést, a hősi halottak búcsúztatásánál a vigasztaló beszédet. Az otthoniak üzeneteit is a lelkészek közvetítették. Egyházunk gyülekezeteinek hírhálózata is hasznára volt a szabadságharcnak.

A nemzeti összefogás azt eredményezte, hogy a császári hadsereg, amely Európa egyik legerősebbje volt ekkor, nem tudta legyőzni a harctéren a magyarokat. Az ifjú Ferenc József császár kénytelen volt II. Miklós orosz cárhoz fordulni katonai segítségért. A cár úgy döntött, hogy nem segédcsapatokat küld, hanem a háborút eldöntő nagy haderőt, több irányból mintegy kétszázezer fős hadsereggel támad Magyarországra. A nagyhatalmak ezzel kapcsolatos álláspontját a brit miniszterelnök szavai fejezték ki leghívebben: „Végezzenek gyorsan!”

A túlerő végül fegyverletételre kényszerítette Görgei Artúr fővezért. A megtorlás kemény volt. Sokakat kivégeztek. Sokakat bebörtönöztek. Sokan az áldozathozataluk és a vagyonelkobzások miatt teljesen elszegényedtek. Ám – tudomásom szerint – soha senki nem mondta később közülük azt, hogy megbánta, amit a hazának adott és a hazáért tett. A fenyítéket keresztyéni alázattal és türelemmel hordozták el. Ezért volt, hogy a császári udvar a békét sem tudta megnyerni. Tizenhét év múlva kénytelen volt kiegyezni a magyarokkal. Nem volt tehát hiába semmi.

Végül két református úrnő hitünket tápláló keresztyénségére hadd emlékeztessek: gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a szabadságharc előtt a lányok középiskolai szintű nevelésének és oktatásának alapjait fektették le pesti intézetük működtetésével. A harcok kitörésekor úgy döntöttek, hogy hadikórházat nyitnak a sebesültek ápolására. Ilyen intézményt előbb Pesten, majd Debrecenben is indították. Krisztus-hitük példáját különös forrásokból ismerhetjük meg. A katonai vereség után visszahúzódtak, de a honvédeket bújtatták, és a családjukat segítették. E tevékenységüket besúgók feljelentették a császári hatóságoknál, hadbíróság elé állították őket, s a vádpontok között szerepelt a felségárulás, lázadás, éppen a hadikórház miatt. A hadbírósági jegyzőkönyvek tanúsága szerint Teleki grófnő tíz, Leövey Klára öt év várfogságot kapott. Azért „csak” ennyit, mert a császári hadsereg katonái eskü alatt vallották, hogy őket is éppen olyan keresztyéni irgalmassággal és lelkiismeretességgel ápolták, mint a magyar honvédeket. S ez azért még a hadbíróság előtt is enyhítő körülménynek számított.

Az ünnepi emlékezés idején gondoljunk hálával áldozatkész eleinkre, s szolgáljunk református keresztyén odaadással a jelenben!