Martin Bucer, a békítő

Amikor Kálvin első, kudarcos genfi tartózkodása után száműzetésbe kényszerült, valószínűleg maga sem gondolta, hogy Strasbourgban életének egyik legboldogabb időszaka vár rá. Az itt eltöltött három év alatt számos ismerettel és személyes kompetenciával vérteződött fel, nem beszélve arról, hogy itt kötött házasságot egy Idelette de Bure nevű özveggyel. Az említettekben nagy szerepe volt a korszak egyik legműveltebb hittudósának, Martin Bucernek.

Az 1491-ben született Bucer eredetileg domonkos szerzetes volt, de a reformáció hajnalán ő is a protestáns tanok mellett tört lándzsát. Magát Luther követőjének tartotta, Melanchthon barátja volt, Zwingli mellett – akinek eszméi szintén hatással voltak rá – részt vett kollokviumokon, Kálvint pedig szárnyai alá vette, miután városába, Strasbourgba érkezett. A kissé nyers modorú genfi prédikátor a nagy diplomata hírében álló Bucertól némi higgadtságot és tapintatot sajátított el, gondolkodására pedig hatással volt annak egyháztana. A strasbourgi prédikátor javasolta neki azt is, hogy nősüljön meg, hiszen a reformátorok így is protestáltak a katolikus tanok, a többi között a kötelező papi nőtlenség ellen. Kálvin végül – bár eredetileg nem tervezte – megházasodott, egy anabaptista özvegyét vette feleségül, aki azonban néhány év múlva betegségben meghunyt.

Bucer hídszerepet töltött be a kialakuló protestáns felekezetek között, jelentősen eltérve ezzel kora prédikátorainak többségétől. Igyekezett tompítani a feszültséget, amely Martin Luther és Ulrich Zwingli, valamint követőik között kialakult. Strasbourg városa, ahol Bucer évekig tevékenykedett, megtűrte mind a lutheránus, mind a zwingliánus tanok terjesztőit, sőt segített a francia földről hitük miatt menekülésre kényszerülőknek is gyülekezetet alapítani. Bucer számos dispután vett részt, egyik célja a két vallásújító irányzat képviselőinek leginkább az úrvacsora kérdésében való kibékítése volt, noha ő e vitákban inkább Zwingli nézeteit követte. A korszakban szokatlanul még a katolikusokkal is igyekezett megtalálni a közös hangot, ám ez a szándéka végül meghiúsult. Az ellentéteket újabb és újabb nyelvi leleményekkel is igyekezett tompítani, a rendkívüli műveltségű hittudóst Luther ezek miatt csak „szövegládának” nevezte. Bucer nyakatekert megfogalmazásait később a tőle sokat tanuló Kálvin egyszerűsítette, azokat világos magyarázattokká formálta.

Bucer – ameddig tehette – Strasbourgban dolgozott, de az 1549-ben elkezdődő rekatolizáció következtében kénytelen volt továbbállni. Már egy ideje levelezett Thomas Cranmer canterburyi érsekkel, aki örömmel látta őt professzorként Cambridge-ben. Bucer így több mint húsz év után elhagyta városát, hogy a szigetországba tegye át székhelyét. Ott egyetemi tanár lett, 1551-ben halt meg. Jellemző korára, hogy holttestét a katolikus Tudor (Véres) Mária 1557-ben kihantoltatta, csontjait ünnepélyesen megégettette, majd húga, a későbbi Erzsébet királynő emlékművet állított Bucernek, és istentiszteleten emlékeztek meg a reformátorról. „Tárgyalásaiban és teológiai írásaiban Bucer általában sokkal többet szól az Isten szeretetéről, mint reformátorkollégáinak többsége” – fogalmaz így róla MacCulloch A reformáció története című könyvében. Martin Bucer nem alapított felekezetet, nyilatkozatait sem tartották a legösszefüggőbbnek, mégis fontos szereplője volt a korszaknak. A keresztyénség egységét tartotta szem előtt, gyakran lépett fel a vallási irányzatok képviselői között közvetítőként, igyekezett a jót meglelni reformátortársaiban, nyitott és békeszerető személyisége ritka kivétellé tette őt századában.