A gályarab prédikátorok emlékezete egyszerre protestáns mártírtörténet és az ökumenikus közeledés jelképe. A szabadítás 350. évfordulója alkalmából rendeznek konferenciát február 11-én Debrecenben, amely a történelmi emlékezet, a hitbeli helytállás és a felekezetek közötti párbeszéd kérdéseit állítja a középpontba. Az évforduló kapcsán Pusztai Gábor egyetemi docenssel és Baráth Béla Leventével, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorával beszélgettünk a gályarab prédikátorok történetének mai jelentőségéről.
Mit tud hozzátenni a jelenhez a gályarab prédikátorok háromszázötven évvel ezelőtti története?
Pusztai Gábor: A gályarab prédikátorok szabadításának most kerek, 350. évfordulója van, már önmagában ez is indokolja az emlékezést. Ennél azonban jóval többről van szó. Ez az esemény a magyarországi ellenreformáció és a protestánsüldözés csúcspontján történt, abban az időszakban, amikor a bécsi udvar és a katolikus egyházi vezetés célja az volt, hogy a magyarországi protestantizmust teljes egészében megszüntesse. Ez nem volt példa nélküli Európában. Elég Lengyelországra gondolni, ahol a reformáció idején jelentős protestáns közösségek éltek, mégis a XVII. századra sikeres volt azok teljes visszaszorítása. Ebben a történelmi helyzetben jelenik meg 1676 februárjában Nápolyban Michiel de Ruyter holland admirális egy holland flotta élén, és hosszú tárgyalások eredményeként eléri, hogy szabadon engedjék a magyar protestáns gályarab prédikátorokat. Ez az esemény nem pusztán huszonhat túlélő személy szabadulásáról szólt, hanem egy szimbolikus tett is volt, amely azt üzente a magyarországi protestánsoknak, hogy figyelnek rájuk, nincsenek magukra hagyva, és vannak Európában olyan közösségek, amelyek készek cselekedni értük. Éppen ezért nemcsak a 350. évforduló kapcsán fontos az emlékezés. Debrecenben minden évben megkoszorúzzuk a gályarab emlékművet, függetlenül attól, hogy kerek évfordulóról van-e szó. Azért tesszük ezt, mert az emlékezés az identitásunk része. Az ember arra emlékezik, ami őt formálja, és a magyarországi protestáns közösség számára a gályarab prédikátorok szabadítása egy olyan szimbolikus esemény, amely szervesen hozzátartozik a protestáns magyar önazonossághoz.
Kiket szólít meg ez a konferencia? Felekezeti emlékezésről van szó, vagy tágabb társadalmi párbeszédre is hív?
Pusztai Gábor: A gályarab emlékmű önmagában is rendkívül izgalmas emlékezethely. Egyrészt protestáns mártíroknak állít emléket, másrészt az ökumené és a megbékélés szimbóluma is. Ezt jól mutatja, hogy II. János Pál pápa a debreceni látogatásakor megkoszorúzta az emlékművet, ami példaértékű gesztus volt az egyházak közötti közeledés szempontjából. Ezért gondolom, hogy az emlékezés és maga a konferencia is túlmutat a szűken vett református közegen. Természetesen református emlékezethelyről beszélünk, de egyúttal szimbolikus térről is, ahol a különböző felekezetek közeledhetnek egymáshoz. A konferencia mindenkinek szól: nemcsak reformátusoknak, nemcsak protestánsoknak, hanem katolikusoknak, más felekezetek tagjainak és egyházon kívülieknek is. Debrecen városának történetéhez is hozzátartozik ez az emlékezethely, hiszen a nagytemplom mögötti Emlékkert a város egyik ikonikus, szimbolikus tere. Ezért gondolom, hogy ez az ünnep és ez a megemlékezés valóban mindenkié.
Mit szeretnének, mit vigyenek magukkal a résztvevők erről az alkalomról?
Pusztai Gábor: Remélem, hogy mindenki visz magával valamit, vagy mindenből egy kicsit. A gályarab prédikátorok történetének sok olyan részlete van, amely nem közismert, ezért a konferencia egyik fontos célja az, hogy ezt a tudást közkinccsé tegye. Ugyanakkor a lelki útravaló is hangsúlyos. A megemlékezés nem csupán február 11-re, a szabadítás napjára koncentrálódik: február 8-án a Tiszántúli Református Egyházkerület istentiszteleti megemlékezést tart a nagytemplomban, ahol elsősorban a lelki üzenet kerül a középpontba. A konferencián ehhez társul a történeti és tudományos feldolgozás. Bízunk abban, hogy mindez a debreceni identitást is erősíti. A konferencia egyébként két intézmény és két kutatócsoport közös kezdeményezése: a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Közép-európai Reformáció és Protestantizmus Történeti Kutatóintézete, valamint a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán működő Holland–Magyar Kapcsolatok Kutatócsoportja áll mögötte. Ez az együttműködés egy közel tíz éve tartó megemlékezéssorozatból nőtt ki, amelynek egyik fontos előzménye volt a 2007-es, a De Ruyter-évhez kapcsolódó konferencia is. Így ez a szakmai kapcsolat immár közel húszéves múltra tekint vissza. A konferenciát hagyományteremtő szándékkal szervezzük, egy egyháztörténeti és kapcsolattörténeti eseménysorozat első állomásaként. Az idei alkalmat teljes egészében a 350. évfordulónak szenteljük. A holland–magyar egyházi kapcsolatok évszázadok óta erősek, ezért a rendezvényt megtiszteli jelenlétével a Holland Királyság budapesti nagykövete, Willem van Ee, valamint a De Ruyter Alapítvány elnöke, Frits de Ruyter de Wildt is, aki az admirális közvetlen leszármazottja. Ez is azt mutatja, hogy a holland fél ma is élő örökségként tekint erre a kapcsolatra.
Hogyan él a gályarab prédikátorok története a magyar protestáns emlékezetben?
Baráth Béla Levente: Bár a rendszeres február 11-i koszorúzás és emlékezés valóban az utóbbi évtized gyakorlata, maga a debreceni gályarab emlékmű jóval régebbi: 1895-ben állították, pontosan megjelenítve rajta a gályarab prédikátorok nevét és a szabadítás 1676. február 11-i időpontját. Ez azt mutatja, hogy a gályarab prédikátorok története a XIX. század végén részleteiben ismert és különleges jelentőséggel bíró eseménysor volt a debreceni református közösség számára. Általánosságban elmondható, hogy közvetlenül a történések után több olyan visszaemlékezés született, amelyeket maguk az érintettek írtak. Ezek közül Kocsi Csergő Bálint emlékiratának a szövege később – részben latinul, nyomtatott formában, részben magyarra fordítva, kéziratos másolatokban – generációról generációra terjedt tovább. A magyarországi protestánsok ellen meg-megújuló támadások korszakában ez és más beszámolók szövegei nem pusztán távoli történeti forrást jelentettek az olvasóknak, hanem identitásformáló dokumentumok is voltak. Ezeken kívül a Debreceni Református Kollégiumban őrzött korabeli és későbbi képi ábrázolások, emléktárgyak is az emlékezés folytonosságát bizonyítják. Ezek közül a kollégium kis tanácstermében kiállított historikus festményt, Tamássy Miklós alkotását emelem ki. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a XX. század végén Michiel de Ruyter leszármazottainak a jóvoltából a Debreceni Református Kollégium egy különleges tárggyal, az amszterdami Nieuwe Kerkben található Ruyter-kripta sírboltkulcsának a másolatával gazdagodott. Ez is jelzi azt, hogy a gályarab prédikátorok és kiszabadításuk emlékezetének megőrzése az admirális leszármazottai és a holland protestánsok számára is nagy jelentőséggel bír.
Miért volt meghatározó hit- és identitásbeli szempontból a gályarab prédikátorok helytállása?
Baráth Béla Levente: Ebben a történelmi eseménysorban nemcsak a királyi Magyarország evangélikus és református szellemi és lelki vezetőit érte támadás, de rajtuk keresztül az egész protestáns közösséget. A pozsonyi vésztörvényszék eljárása és ítéletei azt jelentették, hogy a gyülekezetek hosszú távon lelkipásztorok nélkül maradtak. A kialakult helyzet a protestáns közösség egészét fenyegette, ezért a hithez való ragaszkodás egyszerre jelentett egyéni és közösségi kiállást.
Látnak párhuzamot a gályarab prédikátorok helytállása és a mai keresztyén ember hitbeli kihívásai között?
Baráth Béla Levente: Igen, egyértelműen. Úgy vélem, hogy egy-egy hitvallási helyzet nemcsak rendkívüli történelmi viszonyok között, de akár hétköznapi élethelyzetekben is kialakulhat. A hozzánk időben közelebb álló egyháztörténeti korszakból, akárcsak az elmúlt évszázadból sem nehéz rámutatnunk olyan helyzetekre, amelyek egyházi közösségeinket és annak egyes tagjait komoly hitbeli próbatételek, döntések elé állították. A Kárpát-medence különböző régióiban élő reformátusok és evangélikusok részéről talán elég itt a Trianon utáni utódállamokban létrejött többszörös kisebbségi lét vagy a II. világháború utáni politikai és ideológiai elnyomás során kialakított szituációkra utalni. A közelmúltból is több olyan egyéni és közösségi élethelyzetet idézhetünk fel, amelyek hitbeli kihívások elé állítottak lelkipásztorokat, gyülekezeti tagokat, egyházi testületeket. Az adott hitvallási helyzetre adott reakciókon túl érdemes a folyamatokra, a hosszú távú eredményekre is figyelnünk. A gyászévtized, vagyis az 1671 és 1681 közötti időszak sem egymástól elszigetelt pontszerű eseményekből állt, hanem egy hosszú, rendkívül nehéz történelmi folyamat volt, amelynek a gályarab prédikátorok felszabadítása csak az egyik kiemelkedő és felemelő mozzanata volt. A Michiel de Ruyter által felszabadított prédikátorok még nem térhettek haza, hanem Svájcba, Hollandiába és más protestáns országokba kerültek, ahol hittestvéreik gondoskodtak róluk és kaptak biztatást arra, hogy írják meg visszaemlékezésüket. A gályarab prédikátorok áldozatvállalása végül is ezekkel a tudatos reflexiókkal együtt vált, válhatott a közösségi emlékezet részévé és az utókor számára megőrzött tanúságtétellé.
A gályarab prédikátorok története így nem lezárt múlt, hanem élő örökség: emlékeztet arra, hogy a hithez való hűség mindig közösségi felelősség is. A 350 év távlatából felidézett szenvedéstörténet nem a megosztottságot, hanem a szolidaritást és a megbékélés lehetőségét állítja elénk. Az emlékezés ezért nem pusztán tisztelgés az elődök előtt, hanem kérdésfelvetés a jelen számára is: miként tudunk ma hitelesen tanúságot tenni a hitünkről, az egymás iránti felelősségünkről és a keresztyén közösség összetartozásáról.