Még a lelkészek is csúcsra törnek?

Az újszövetségi szerzők hogyan használták a teológiát a gyülekezetekben a státuszkülönbségekből adódó problémák elsimítására?

A tapasztalt nehézségeket, problémákat, összeütközéseket dolgozták fel a szerzők. Amíg az Ószövetségben Isten népe, Izráel kulturális közösség is, addig az Újszövetségben a keresztyének távol egymástól, sokféle környezetben éltek és különböző háttérből, szokásokkal érkeztek. Voltak közöttük rabszolgák és előkelők, zsidók és pogány, de még az utóbbiak között is görög és római hátterűek. Ez feszültséget okozott. Ahogy az I. századi gyülekezetek, úgy a XXI. századiak is küzdenek a státusz kérdésével. Pozíciók mindig is voltak a hétköznapi életből kifolyólag, ezek a keresztyén közösségeken belül is gyorsan kialakultak.

Hogyan lehet a rivalizálásokat feloldani a gyülekezetben?

Helyes megfogalmazás a feloldás, teljes mértékben megszüntetni lehetetlen. Jó oldószerre van szükség. Triviálisnak hathat, hogy a szeretet szóhoz nyúlok – bár tudjuk Pál apostoltól, hogy végül csak ez marad a hit és a remény mellett. Nem a puszta szavakra gondolok, hanem a szeretet gyakorlására, ahogyan engedünk dolgokban, ahogy magunkról áthelyezzük a fókuszt a másikra. Amikor rivalizálunk, a középpontban az egónk van, viszont ha teret adunk a másik életének, elkezdhet feloldódni a feszültség. Ez általában hosszú folyamat.

Akik alázatosan és hűségesen végzik a munkájukat, nem mindig részesülnek kellő elismerésben.

Valóban így van. De miért is részesülnének? Elismerésen sajnos azt értjük, amit az emberektől, akár az egyházi vezetőségtől vagy a körülöttünk lévőktől várunk, pedig még a családi, baráti szeretetközösségekben is gyakran elfelejtkezünk egymás dicséretéről. Látjuk-e a keresztről ránk áradó dicséretet? Hiszen annál nagyobbat senki sem kapott, mint ami Jézustól jött, aki azzal, hogy letette az életét, kifejezte az értékünket is. Nem érdemeljük meg, mégis így értékel bennünket. Nehéz a keresztig ellátni, hiszen elsőként az emberi kapcsolataink határoznak meg minket. Sokszor akkor nyílik lehetőségünk eljutni az emberi elismerés hiányától a valódi értékünkig, amikor egy-egy rivalizáló helyzetből kilépünk a magunk csendjébe, vagy valakivel megosztjuk a frusztrációnkat.

Mi a helyzet az ambícióval? Mennyire tartozik a keresztyén jellemvonások közé?

Aki azt mondja, hogy nincs benne ambíció, az hazudik, vagy rosszul teszi a dolgát. Ennek híján az Újszövetségben a közösségeket nemcsak fenntartani, de építeni és gyarapítani sem lehetett volna. Ambícióra van szükségünk ahhoz, hogy a feladatunkat teljes szívvel, odaadással végezhessük, e nélkül nem megy. A probléma a céllal lehet. Az énem felmagasztalása a vágyam, hogy megdicsérjenek, vagy a megbízatás, amelyre Isten hívott el? Sok keresztyén nem érti: ambícióra van szüksége, és van is benne, csak nem meri vagy nem akarja használni, hogy hozzálásson ahhoz a gyülekezetben, amire talentumokat kapott, amire elválasztotta Isten. Ráadásul ebből ő maga is épülne, fejlődne és növekedne a hite.

Melyek azok az intő jelek, amelyeket érdemes észrevennünk magunkban, ha a szolgálat csak újabb esély az ambícióink kiélésére?

A legnagyobb figyelmeztető jel, ha a sikertelenséget és a kudarcot olyan tragédiaként éli meg valaki, amely elkezdi nyomasztani, lebontani a kapcsolatait és lelkileg az életét. Sőt lehet, hogy mivel képtelen kilépni a kudarchelyzetből, pszichésen és testileg is megbetegszik. Ekkor a szolgálat a szolgálattevőről szól. A kudarc természetes része az életünknek, a tanítványok is folyamatosan átélték Jézus közvetlen közelében a magukét.

Hogyan vegyük észre, ha egy vita mögött valójában a státusz- és befolyásvesztés feszültsége áll akár a gyülekezetben is?

Bár képtelenek vagyunk elhinni, nem végzetes kudarc, ha nem a mi igazunk, véleményünk jut érvényre. Az ember sokszor képtelen elengedni a saját meglátását, már nem számít, honnan kezdődött el a beszélgetés, mi volt a célja, csak az, hogy a saját akarata, látása érvényesüljön még akkor is, ha közben kiderül, rossz álláspontot képvisel. Ilyenkor nyilvánvaló, hogy a középpontban a pozíció megtartása áll. Érdekes megfigyelés, hogy a szervezetünk életveszélynek érzékeli a státuszvesztést. Ha fegyvert fognának ránk, vagy a szakadékba akarnának lökni, ugyanezt a reakciót váltaná ki a testünkben. Megdöbbentő. Nem sok mindent tehetünk ellene, azonban felismerhetjük a helyzetet, és – ha képesek vagyunk rá – elengedhetjük az igazunkat az Istentől elkért békességgel: „Tudom, Uram, hogy még így is a javunkra formálod a döntést.” Elengedni a befolyásolás vágyát, elengedni a szubjektív igazamat és elhinni, hogy Isten ezt is áldássá alakítja, sokkal értékesebb, mintha megnyerném a vitát, de elveszíteném a kapcsolatomat a másik féllel. Egy-egy vesztett tárgyalást követően, miután feldolgoztam a történteket, nagyobb békességet érzek, mintha nyertesen távozom, pedig általában úgy érzem, abban lettem valaki vagy maradtam meg önazonosnak.

A lelkészek mennyire ismerik be, hogy az ő motivációik között is jelen van a mások előtti bizonyítás?

Tízes skálán elég közel van a nullához… Könnyű eltakarni ilyesmivel: „Szolgálok.” „Mindent megteszek.” „Beleteszem az életemet.” Olykor még a lelkész sem tudja magáról, hogy bizonyítani akar, akár magának, akár Istennek. Az első, természetes reakciónk a tagadás. Ha azzal vádolnának bennünket, hogy ezzel magunkat akarjuk fényezni, mutogatni, gyűjtjük a dicsőségkártyákat, akkor nem értenénk vele egyet, és ha mégis, furcsán néznének ránk, vagy néznek is. Ugyanakkor az emberi természetünknek szüksége van az elismertségre, és nem tudunk minden élethelyzetünkben, szolgálatunkban, emberi kapcsolatunkban szinte semmivé válni és dicséretet nem várva végezni a feladatokat. Szükségünk van a megerősítésekre, az ez utáni vágy viszont nem lehet alapbeállítódás, ha mégis az, forduljunk lelkigondozó szakemberhez. A két véglet: teljesen levetni, és állandóan erre vágyni. Érdekes megfigyelni lelkészi körökben, mit kezdünk a dicsérő szavakkal. Például kijövünk a templomból istentisztelet után, kezet fogunk, és valaki olyan pozitívumot mond, amelyre illik reagálnunk. Erre mi befeszülünk, a mosolyunk feszélyezetté válik, pedig jólestek a kedves szavak. Az elismerés Istentől jövő dolog. Azoknak a gyermekeknek, akik árvaházi vagy rossz családi körülmények miatt nem kapnak elég dicséretet, torzul a személyiségük és az önmagukról alkotott képük. Ahhoz, hogy önmagunkat tisztán lássuk, nemcsak a bűneink kimondására van szükségünk, hanem az elismerésre is.

Milyen a keresztyén státuszrendszer ma?

Emberileg ezernyi dolog határozza meg, milyen a „jó gyülekezet”, a szolgálatok mennyiségétől kezdve a parókia és a templom állapotán át az intézményrendszerig, azután ott vannak az infrastrukturális kérdések, a kapott támogatások, a gyülekezet bevételei. Az elvárásokat nagyban befolyásolja, hogy nálunk mi nincs, máshol mi van. Szabad megbecsüléssel tekinteni a szomszéd közösség fejlődésére és ezáltal motiválva tenni nálunk is a haladásért. Sok esetben nemcsak az említettek, de a lelkészek is tárgyai a rivalizálásnak: „Most végzett a teológián.” „Itt van már húsz éve.” „Van doktorija.” Magyarországon is találhatók olyan gyülekezetek, ahol nem lehet „akárki” lelkész, nem mindegy, milyen háttérből jön: „Túl nagy a családja.” Vagy épp ellenkezőleg: „Miért egyedülálló?” Sosincs minden rendben. Még egy új templomban vagy felújítás után is észrevesszük, hogy valamit még ki kell javítani, meg kell csinálni. Sosem vagyunk készen. Ugyanez ránk is igaz, nem léteznek tökéletes gyülekezetek, és tökéletes lelkészek sem. Egyvalamiben viszont nincs státuszkülönbség közöttünk: ha a gyülekezeti tagok Jézus Krisztus népéhez tartoznak, akkor ebben egyek. Egyformák nem leszünk, de egyek igen.

Hogyan vélekedett Jézus a világi elismerés utáni vágyról?

Szinte kereste az alkalmat, hogy kifordítsa a megszokott gondolkodásából az embereket, akik többször is királlyá akarták tenni és nagy világi elismerésben részesíteni. Ezekben a helyzetekben a Megváltó pont ellenkezően reagált, mint ahogy várták tőle, sőt olykor még fel is háborította a követőit. Nem véletlen, hogy végül keresztre feszítették. Kinek akarunk megfelelni? Az elismerés utáni vágy a gyülekezeteinkben is jelen van, ha egy család új autóval érkezik, megjelenik a gondolat: „Milyen jó lenne, ha engem is úgy ismernének el anyagilag, hogy jusson ilyenre.” De a sóvárgás a világ dicsőségéért amortizál bennünket, olyan elismerésért küzdünk ezzel, amely csekélység ahhoz képest, amit Krisztustól kaptunk. Ez a vágy a kábítószer-fogyasztáshoz hasonlítható: azonnal kell az adag.

„Sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első” – olvassuk Márk evangéliumában. Eszerint jobb nem csinálni semmit, inkább hátradőlni?

Nem hiszem, hogy ezt mondaná ezzel. Főleg, mert utolsónak lenni nem semmi. Ha felkérnének egy hobbifocistát, hogy egy meccs erejéig csatlakozzon a kedvenc válogatottjához, akkor a pályán játék tekintetében utolsó lenne, mégis boldog. Lehet, hogy emberileg hátul kullogok, de Isten szemében láthatom az értékemet. Nála nem azért leszek „első”, mert bármit tettem. Ha az egyetlen ember lennék a világon, akkor is eljönne értem Jézus, hogy megváltson. Isten kegyelemből fogadott gyermekévé, nem küzdöttem, nem harcoltam érte. Ahhoz, hogy helyesen határozzuk meg a státuszunkat, helyre kell tenni magunkban erre a kérdésre a választ: ki vagyok Isten előtt? Másodlagos, hogy milyen szerepet töltök be a világban. Az ovisoknak így magyarázzuk: mivel Isten a király, ha az ő gyermekei vagyunk, akkor egyben hercegek és hercegnők vagyunk. A gyerekek örülnek ennek, a felnőttek pedig elfelejtik. Isten mennyei országában válunk teljes önmagunkká, addig küldetésben járunk.

Mivel az anyagi jólétet az ember áldásként éli meg, ezzel mintha Isten elismerését is magáénak érezné. Bőség egyenlő áldás, áldás egyenlő Isten elismerése?

Részigazság. A Biblia a legtöbbet az anyagiak kérdésével foglalkozik. Jobban körbejárja, mint a szeretetet, a hűséget vagy az alázatot. Isten tudja, hogy az ember hétköznapjaiban – akaratlanul vagy akarva is – sokszor ez válik a legmeghatározóbbá, és ez veszélyes. Az anyagi jólét a keresztyén életben valóban Isten áldása, azonban nem cél, és nem mindegy, ki hogyan él vele. Sokféle jótettre felhasználható. Sajnos némelyek, bár Krisztus-követőnek mondják magukat, úgy használják a pénzüket, mint bármelyik világi ember. Ez nem azt jelenti, hogy a szegénység átok lenne, Isten országában az is áldás. A Szentírásban a koldusról és a leggazdagabb királyról is olvasunk példát, ám akik Isten gyermekei, azok mindkét helyzetet áldásként veszik.

Mintha a gyülekezeti tagok szívesebben vennék, ha jogászok, vállalkozók csatlakoznak a közösséghez, mint ha pszichiátriai esetek, koldusok. Jézus ellenben a nélkülözőkhöz, a kitaszítottakhoz lép oda. Jól érzem, hogy van ebben valamiféle ambivalencia?

Várhatjuk a magasan kvalifikált embereket, ám közben bizonyos értelemben magunk is pszichiátriai esetek vagyunk, hiszen mindenki hordozza a maga töréseit, csak nem olyan látványosan. Jézus a testi betegeket láthatóan gyógyította, ám közben csöndesen meg-megállt beszélgetni, vagy keményen felszólalt a vallási vezetőkkel szemben, és az ő lelküket is gyógyította. Mi túl élesen húzzuk meg a határt. Kinek nincs szüksége gyógyulásra? Jézus nem betegekre meg egészségesekre osztja szét az embereket. Persze emberileg jó lenne, ha ilyen meg olyan nagyszerű gyülekezeti tagjaink lennének, bár sok közösség fürdött be azzal, hogy jött a „nagyszerű” egyháztag és vele a rombolás.

Mit mond az Ige a dicsőségről?

„Soli Deo gloria, egyedül Istené a dicsőség” – vallja Kálvin is. Az Úr nem adja senki másnak, de a mellette lévők az ő dicsőségének fényében járnak.

Jézus miért nem élt ezzel a dicsőséggel a földön?

Nem ezért jött. Az ő dicsősége legerősebben a kereszten ragyogott. Ahova letette az összes méltóságát, annyira szeretett minket. Ahhoz, hogy valakik legyünk mások előtt, nem nimbuszra, hanem erre az alázatra van szükségünk, amely később lehet, hogy hirtelen megbecsüléssé formálódik. Az ember általában nem akkor tér meg, adja át az életét Istennek, amikor csodákat lát, hatalmas tanításokat hall, hanem amikor megérkezik a kereszthez. Krisztus dicsősége a legmegalázottabb helyzetében ragyog fel.

Jézus a főpapi tisztet sem foglalta el a templomban.

Ő már eleve főpap, próféta és király, nincs szüksége rá. Aki önmagát áldozta értünk, nem azért jött, hogy ezt a világot tegye tökéletessé, hanem hogy megmutassa: a mennyben minden kész, tökéletes, és lehet erre nézve élni. Születésének a körülményei is a világ gyarlóságával szembesítenek, élesítve a különbséget a mennyei és a földi között. Szépítgethetjük, csinosítgathatjuk, de az a földi valóság, ahogy az ember a hozzá küldött megváltót fogadta és megölte. A megtérés fontos mozzanata, amikor az ember felfedezi, mit készített számára Isten, és rájön, hogy amiben eddig létezett, az nem az élet, hanem a halál volt.