Szombaton volt a balatoni halak napja, és ez jó apropó arra, hogy a vizeinkről, a halakról és a természet védelméről beszéljünk. Vajna Lajos presbiter számára azonban a horgászat nem csak egy vízparti időtöltés, hanem gyerekkora óta tartó szenvedély, apáról fiúra, majd unokára szálló örökség, és egy olyan csendes lelki tér, ahol a teremtett világ szépsége és az istenhit találkozik.
Mióta az eszét tudja, ott van a vízparton. Emlékszik még arra a legelső alkalomra, amikor pecabotot fogott a kezébe?
Hogyne emlékeznék! Édesapám Mezőkomáromban volt református lelkész. A falu a Sió partján fekszik, ő ott szokott néha horgászni, és ő adta először a kezembe a pecabotot. Akkor én olyan négyéves lehettem. Szerintem egy kicsit csalt is, mert ő tette fel az első halat a horogra, de a varázs egy életre megmaradt. Aztán abban az időszakban elköltöztünk, mert édesapámat megválasztották lelkésznek Soponyára. Ott már általános iskolás voltam, és a malomcsatornára jártunk le horgászni teljesen önállóan, felügyelet nélkül. Mogyorófa ág, damil, horog és semmi más. Kukacot, gilisztát szedtünk a földből, és azzal pecáztunk. A horgászat szeretetét és az alapokat tehát otthonról, az apai házból hoztam magammal.
A családban a horgászat azóta is generációkat köt össze. Hogyan öröklődött tovább ez a szenvedély?
Nálunk a családban ez valóban apáról fiúra száll, és a fiaim is nagyon megszerették a vizet. Máté fiam mára hatalmas pecás lett, súlyban már engem is régen túlszárnyalt, fogott ő már 24 kilós pontyot is! De a legkisebb unokám, Bende is fogott már másfél kilós pontyot, az a másfél kilós hal már nagyobb volt, mint amit én valaha fogtam abban a korosztályban. Bende négy-öt éves volt, amikor először kivittük a víztározóhoz. Nagyon szereti a vizet, az elején még kis halhálóval fogtuk neki az apróságokat. A gyerekeknél egyébként rendkívül fontos, hogy az első horgászat sikeres legyen, mert ha nem fognak semmit, utána már nehéz őket rávenni.
Mit tud tanítani a vízpart a mai fiataloknak, akik sokszor a kijelzők előtt töltik az idejüket?
A horgászat legfőképp türelmet tanít. Bende unokám alapvetően egy izgága, türelmetlen kisfiú volt, de a horgászat óriásit javított a türelmén. Ugyanakkor csodálja és szereti a természetet: szedi a szöcskéket, a vízisiklót kézzel elkapja, megfogja a békákat, legszívesebben állandóan kint lenne a vízparton. Meg kellett tanítani neki, hogy nem szabad feladni, mert ha türelmes, megjönnek a nagyobb halak is. A horgászatban a megfigyelés és a tapasztalat a legfontosabb. Amikor elkezdünk etetni, először a pici halak gyűlnek oda nagy csoportban. A tapasztalt horgász tudja, hogy a sok pici hal mozgása és zsongása kelti fel a nagyobbak érdeklődését. De a nagy halak nem mennek oda, amíg akkora vircsaft van, megvárják, míg a kicsik jól laknak, és csak utána érkeznek. Ehhez pedig folyamatos etetés és türelem kell. Bende ezt úgy megtanulta, hogy van, amikor két óra alatt több mint száz pici halat is kifog, de ki tudja várni a nagyobbakat is. Ha azt mondom neki, hogy megyünk a tóra, a legizgalmasabb táblagépes meg telefonos játékot is azonnal félreteszi. Tegnap is délután háromtól este nyolcig kint voltunk, nem is evett, csak ivott, és folyamatosan horgászott. Amikor meg kérdezem tőle, hogy indulhatunk-e, csak mondja: „Papa, adj még egy kis plusz időt, maradjunk még!” Az ember látja az arcán a tiszta boldogságot, és ez mindent megér.
A vízparti emlékek között vannak régi, különleges történetek is a környék vizeiről?
Sok emlékezetes élményem van. Amikor ideköltöztünk, a környéken még rengeteg horgászati lehetőség volt. Itt folyik el a Gaja-patak, ami beleömlik a tározóba, majd a másik oldalán kijön. A két fiammal még télen, a hóban is tudtunk a Gajában horgászni! A szomszédos falu, Kincsesbánya nevében is benne van a bányászat: a bauxit- és ásványkincsek kitermeléséhez ki kellett emelniük a mélyből a vizet, ami sokszor 28 fokos volt. Ezt a meleg vizet engedték bele a Gajába, így a víz télen sem fagyott be, és tele volt hallal a melegben. A két fiam ott fertőződött meg egy életre a horgászattal. De emlékszem arra is, amikor fiatal házasokként Kincsesbányán laktunk a feleségemmel. Nem volt még autónk, csak két biciklink. Egyik nap korábban értem haza, még dél sem volt, gondoltuk, kijövünk a tározóra horgászni. Egész este egyetlen kapásunk sem volt, de fél kilenckor végre akadt egy szép nagy hal. Mire hazaértünk és megpucoltam, már este tíz óra volt. A feleségem megsütötte a forró rántott pontyot, én meg olyan éhes voltam, hogy olyan sokat ettem belőle, hogy teljesen megcsömörlöttem a haltól! Azelőtt imádtam a halat, de attól a naptól kezdve évtizedekig nem bírtam megenni a nagy halat, csak azokat a piciket, amiket az unokám fog – azokat szálkástól meg lehet sütni, mint a chipset. Volt olyan év az életemben, hogy három mázsa halat fogtam egy év alatt! Képzelheti! Ma már persze a szabályok is mások, korlátozva van a súly és a méret is, egy területi engedéllyel legfeljebb tizenöt darab nagy halat lehet elvinni egy évben, úgyhogy ha akarnék, se tudnék annyit hazavinni. Emlékezetes kalandokból egyébként nem csak a környék vizeinél jutott az életben, huszonöt évvel ezelőtt például még Floridában is jártam Pál Sándorral és a családjával cápát fogni, ami teljesen más léptékű élmény volt.
Hogyan viszonyulnak a halak elviteléhez és a fogyasztásukhoz?
A fiam, Máté ma már az a típusú horgász, aki megfogja a halat, lefényképezi, és azonnal vissza is engedi a vízbe. Azokat, akik mindent hazavisznek, húshorgásznak hívják. Én a kettő között vagyok. Vallom, hogy a halfogyasztás egészséges, és ha néha elhozunk egy-egy halat a konyhára, azzal nem teszünk kárt a természetben. A kis unokám, Bende viszont nagyon megsajnálta a halat, amikor hazahoztuk! Fel volt háborodva, nekem kellett elmagyaráznom neki hívő emberként, hogy Isten a növényeket és az állatokat azért is teremtette, hogy az embernek a táplálékai lehessenek. Pál Sándor sógorom például nagyon szereti a halat és a csípős paprikát, neki szoktam adni belőle. A böjtöt tekintve én hosszú, negyvennapos böjtöket nem szoktam tartani, de böjti időszakban vagy húsvétkor én is inkább csak olajos halat, túrót vagy körözöttet fogyasztok.
Presbiterként és a természet szerelmeseként hogyan látja a vizeink és a környezetünk mai állapotát?
Sajnos nagyon szomorú vagyok a változások miatt. A Gaja-patak ma már teljesen alkalmatlan a horgászatra, és a víztározó is többször került olyan kritikus állapotba a szárazság miatt, hogy elalgásodott, oxigénszegénnyé vált a víz, és tömegesen pusztultak el a halak – még fotóim is vannak a parton lebegő tetemekről. A saját udvarunkban is küzdünk az aszállyal: van egy zöld folt a fűben, amit mindennap öntözünk, de a többi része teljesen kiszáradt. Próbálunk minden csepp vizet megbecsülni. A csapadékvizet összegyűjtjük, és régi kutakba, meg a meglévő 25 köbméteres derítőaknába vezetjük be, amit a csatornázás óta erre használunk. A vízhiány és a klímaváltozás hatalmas nehézségeket okoz, és presbiterként vallom, hogy Isten teremtett világának védelme mindannyiunk kötelessége.
A horgászatban ott a várakozás, de a fogás sosem csak rajtunk múlik. Érezte már úgy a vízparton, hogy a hal nem is a saját ügyességünk gyümölcse, hanem ajándék fentről?
Hogyne érezném! Most is érzem, és meghatódom rajta. Ahogy látom a kis unokámon azt a leírhatatlan örömöt, amikor megfogja a halat, és ahogy azt mondja, hogy „Papa, milyen szuper napunk volt!”, abban szinte érezni az Úr segítségét. Olyan könnyen megeshetne, hogy kiülünk órákra, és semmi kapás nincs. Az, hogy Isten megajándékoz minket ezekkel a sikeres pillanatokkal és a közös élménnyel, tiszta kegyelem.
A hal a legrégebbi keresztyén szimbólumok egyike. Összekapcsolódik ez a fejében a hittel?
Igen, a hal számomra mindig a keresztyénséget juttatja eszembe. Az üldözött keresztyének a homokba rajzolták a halat jelként, és ma is sok autó hátulján látni ezt a szimbólumot – még ha sokan nem is tudják az igazi jelentését, és azt hiszik, csak egy horgász matricája. Édesapámra is sokat gondolok a vízparton. Ő lelkészként még nyolcvannégy-nyolcvanöt éves korában is kiment a tóra pergetni. Bedobta a kis villantót, tekerte befele, és sétált a parton a hidegben, és sokszor fogott szép csukákat. Akkoriban, amikor kint voltunk a csendben, nagyon sokat tudtunk beszélgetni mély dolgokról. Egy időben már kezdem elhagyni a horgászatot, volt év, hogy alig kétszer-háromszor jutottam ki. De most, hogy az unokámnak átadhatom ezt a csodát, bennem is újraéledt minden régi élmény.
Mit üzenne a mai embernek, aki ebben a rohanó világban sokszor fél a csendtől?
A mai ember rohan, és valóban fél a csendtől, pedig a vízparti csendben nem üresség van, hanem megérkezés. A csendben lehet odafigyelni Isten szavára. Amikor az ember órákon át figyeli a víztükröt, a szél játékát és a természetet, az nem egyszerű kikapcsolódás, hanem egyfajta imádság és elcsendesedés is. A víz megtanít a türelemre, arra, hogy a jó dolgokért meg kell küzdeni, és ki kell várni az idejüket. Ezt a türelmet, a természet tiszteletét és az Istenben való bízást szeretném útravalóul adni az unokámnak is egy életre.