– Európa két totális diktatúrát szenvedett el a 20. században. Mindkettőben kirekesztő ideológián alapuló, szűk politikai hatalom szabta meg, hogy kit tekint ellenségnek, és kimondták, hogy ezzel az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett. A második világháború után sokakban élt a remény, hogy a német megszállás és a nyilas terror után valóban demokratikus országot lehet építeni. Ezt azonban pillanatok alatt felváltotta az, amit mi kommunista diktatúrának nevezünk a szovjet megszállással és a kommunisták által kisajátított totális hatalommal – hangsúlyozza Földváryné Kiss Réka.
– Az egyház is ellenség volt.
– A kommunista pártelit a társadalom minden hagyományos autonóm szerveződését ellenségének tekintette. Az ateizmust hivatalos ideológiai programként hirdető kommunista párt számára a legnagyobb feladatot a vallásos hagyományok és a világnézeti ellenfélként kezelt egyházak megtörése jelentette. Ez a politika folytonosan változó eszköztárral, de lényegében hasonló célok mentén 1956 után is folytatódott. A forradalmat követő brutális megtorlás első nagy hulláma után, 1958-ban Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetője már arról beszélt, hogy „az egyházak jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét". Ugyanekkor hangoztak el Kádár János hírhedt mondatai, miszerint „mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás–paraszt uralom". Tehát nemcsak Rákosi hirdette meg az egyházzal szembeni harcot, hanem – amikor elvtársai körében beszélt – Kádár is nyilvánvalóvá tette, hogy az úgynevezett klerikális reakcióval szemben minden eszköz megengedett. S hogy mit tekintett a hatalom „klerikális reakciónak"? Azt mindig az aktuális érdekei szabták meg. A rendszernek ez az alapvetése megmaradt 1989-ig. A módszer, a taktika, az eszközök a saját hatalmi szempontok szerint változtak. Kádárék Rákosiéknál sokkal rafináltabb technikákkal dolgoztak. De az egyház, a vallásos világnézet és erkölcsi rend kiszorítása mindvégig a pártállami politika célkitűzése maradt. Különösen a fiatalok vallásos nevelését igyekeztek ellehetetleníteni. A pártvezetés például külön foglalkozott azzal, hogy az ifjúsággal a templomon kívül „minden más (sport, vetítés, énekkar, iskolán kívüli hittan stb.) foglalkozás megengedhetetlen". A református egyház összefüggésében emellett a nemzeti hagyományok ápolása ellen léptek fel, amit egyszerűen csak nacionalizmusnak bélyegeztek.
– Milyen eszközöket alkalmaztak?
– Az egyházpolitika eszköztára nagyon sokrétű volt. Az egyik ilyen az „oszd meg és uralkodj" elve. Ez több szinten is működött. Egyrészt egymással szemben is kijátszották a felekezeteket, másrészt a felekezetek vezetői és az egyháztagok között is a megosztásra törekedtek. Sőt, sok esetben a hatalom által pozícióba segített egyházvezetésre hárították a renitens, vagy csak egyszerűen aktív lelkészek megbüntetését. Ez történt a magyar reformátusság szellemi vezetését a forradalom alatt vállaló legemblematikusabb vezetőkkel, Ravasz Lászlóval és Pap Lászlóval is. A megtorló gépezet nem nyúlt hozzájuk a büntetőjog eszközeivel. Kiszorították őket az egyházi vezetésből, de a református egyház esetében a vidéki lelkészekkel és a világiakkal szemben alkalmazták az állami erőszak eszközeit.
Részletek Pap László visszaemlékezéséből
„Ismét nem kérdezte senki, miből fog családom megélni, sem azt, hogy én hogyan fogok megélni családomtól távol olyan helyen, melyet 1956 nyarán két fiatal lelkész nem volt hajlandó elfogadni. Én elfogadtam, mert meg akartam mutatni, hogy Krisztushoz és az egyházi szolgálathoz való hűségem nem addig tart, amíg a legmagasabb egyházi tisztségeket töltöm be."
„Egy jó évvel ezelőtt egyházunk egyik ma is vezető pozíciót betöltő lelkipásztora előttem azzal indokolta a rehabilitációm elindítása ügyében próbált kezdeményezését: amikor az állam hivatalosan lezárta 1956-ot s még az elítéltekkel szemben is messzemenő amnesztiát gyakorolt, akkor a gyülekezetek és lelkipásztorok nem értik, miért van Pap László most is Murgán, s ha ők nem értik, még kevésbé értik ezt külföldön. Nos, én sem értem, vagy nagyon is értem. Hiszen Jézus nem kényelmet, hanem üldöztetést ígért követőinek s nagynevű elődeim a holland peregrinációban – Apáczai Csere János s Misztótfalusi Kis Miklós, hogy csak őket említsem – szintén azt példázzák, hogy a magyar református egyházat szolgálni nem rózsalevélen járást jelent.”
Forrás: Pap László: Tíz év és ami utána következett 1945–1963.
Szerk.: Bárczay Gyula. EPMSZ, Bern, 1992. 276., 282.
– Ez már a forradalom előtt is jellemző volt.
– Jó példa erre a KIE-per, amely a Keresztyén Ifjúsági Egyesület világi vezetői – köztük Pógyor István és Teleki László – ellen indult 1951-ben. A klasszikus koncepciós perben az állítólagos összeesküvők listáján Ravasz László és Bereczky Albert püspökök is rajta voltak, de az ellenük kezdeményezett eljárást a korabeli szóhasználattal élve nem „realizálták". 1956 után ugyanez látszott. 1957 márciusában, amikor először került elő az egyházpolitika kérdése a párt legfőbb vezetőtestületének ülésén, szóba kerültek a letartóztatások. Ehhez kapcsolódva készült el az a lista, amely a letartóztatandó református „ellenforradalmi papokat" gyűjtötte össze.
– Egyházi vezetők voltak a listán?
– Az eredeti listán szerepelt Pap László és Ravasz László neve is, de a reformátusokra a példásan együttműködő egyház szerepét osztották, ezért nem volt érdekük nagy egyházi pereket kezdeményezni a legismertebb személyek ellen. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna tömeges a megtorlás a református egyházzal szemben, csak ugyanazt csinálták, mint korábban, hogy egymástól elszigetelt politikai ügyekben ítéltek el református lelkészeket. A megfélemlítés országos volt, az üzenetet mindenkihez eljuttatták, miközben a propagandában a vallásszabadságot és az egyházakkal való kiegyezést hirdették. Egy párthatározat szerint a „klerikális reakció" egyházi és nem egyházi eszközöket is használ az „aknamunkájában". Ezzel is megadták az ideológiai hátterét annak, hogy az egyháziakat nem egyházi perekben is el lehetett ítélni.
– Mint például Gulyás Lajos levéli lelkipásztort.
– Ő a mosonmagyaróvári véres sortűz után elszabadult keserű népharag elől megmentett egy határőrtisztet. Olyan ember volt, akire kiélezett helyzetben hallgattak az emberek, aki tekintéllyel bírt. Egy diktatúra számára az autonóm, hiteles, tekintélynek örvendő személy a legveszélyesebb. Mert ha valaki le tudja csillapítani a felfokozott hangulatot, akkor őrá bármikor hallgatnak. 1956 után az ország minden régiójában eljárások kezdődtek a kommunista tanácsrendszert felváltó, valódi önkormányzati szervekkel, a nemzeti bizottságokkal szemben. Ezeknek a munkáját gyakran segítették a református lelkészek is, akik a hagyományos paraszti társadalom természetes vezetői voltak – őket akarták megfélemlíteni. Egy belügyi jelentés szerint 1957 októberére már a vidéki lelkészek közel öt százalékával szemben indult valamilyen eljárás. Nem nagy, nyilvános, szimbolikus pereket indítottak, hanem olyanokat, amelyek a helyi közösségeket érintették.
– A megtorlásnak része volt lelkészek fizikai bántalmazása is.
– Voltak, akiket súlyosan megvertek. Például Marosi József tatabányai lelkészt elvitték két hétre, és úgy megverték, hogy megsüketült, fél szemére megvakult. Sípos István kisújszállási lelkészt háromszor verték meg. A családi emlékezet szerint harminc karhatalmista ütötte. Kardos János ügyvéd, törvénytelenül lemondatott dunamelléki főgondnok szólt Nyírő Gyula orvosprofesszornak, és így került kórházba, ahol talpra állították. Az ilyen jellegű, ekkor még létező szolidaritási kapcsolati hálót is megpróbálta szétvágni a megtorlás és megfélemlítés. Az 1956 utáni egyházzal szembeni megtorlás súlyosan érintette a vidéki lelkészeket és világi tisztségviselőket. Hogy miért, azt egy 1957 eleji rendőrfőkapitányi jelentés magyarázza meg. Eszerint a városokban már nincs ellenállás, de a falvakban még vannak „ellenforradalmi mozgolódások". Ki is adta a rendőrfőkapitány a feladatot: rendet kell tenni falun. Nem mellesleg elő kellett készíteni a terepet a kényszertéeszesítés megindításához.
– És mindeközben 1957 végén is elérkezett karácsony ünnepe.
– 1957 decemberében az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén a büntetőpolitika irányelveiről vitatkozott a pártvezetőség. Ott mondta el Biszku Béla, hogy túlzsúfoltak a börtönök, sok az enyhe ítélet, és kevés a fizikai megsemmisítések száma. Ekkorra már tizenkilencezer ember ellen indult eljárás, és száztíz '56-ost ki is végeztek. De meg kell említeni az internálásokat, a munkahelyi elbocsátásokat, a falu végigverését is. Ilyen helyzetben készült az ország karácsonyra, miközben a tömeges megtorlás kellős közepén félbeszakított, vagy véglegesen elvágott életutakkal találkozunk. Érdemes megemlíteni azt is, hogy kik voltak azok, akik ezeket az életutakat megtörték. Például Gyepes István, aki Gulyás Lajost elsőfokon halálra ítélte, kilenc nappal az ítélet kihirdetése után fejezte be a jogi egyetemet. Ő 1987-ig a Győr megyei bíróság elnöke volt. Laikus bírák és népbírák is részt vettek az ítélethozatalban, ők a politikai akarat érvényesítői voltak. Gulyás perében az egyik ilyen személy Gyurkó Lajos, az egyetlen olyan magas rangú katona volt a forradalomban, aki vállalta a civil lakosság elleni katonai fellépést. Sortüzet lövetett Tiszakécskén, többek között ő felelt a salgótarjáni és az egri sortűzért is. Másodfokon is volt két népbíró: egyikük később berni nagykövet is volt, másikuk a hetvenes években a vezérkari főnök helyetteseként dolgozott. Tehát ezek az emberek elképesztő karriert futottak be, és egészen 1989-ig bennmaradtak a rendszerben.
– Péter János debreceni püspök 1957 decemberében az 1956-os református egyházi Megújulási Mozgalomról azt mondta, hogy az „az Ige elleni lázadás" volt. A hatalom számára ez is hivatkozási alap lehetett az egyházzal szemben.
– Igen. Az, hogy a református egyháznak a hatalom szempontjából legtekintélyesebb vezetője „az Ige elleni lázadásnak" bélyegezte a Megújulási Mozgalom tevékenységét, egyházi szempontból is legitimálta az állami megtorlást.
– 1957-ben elkezdődött Pap László – a Megújulási Mozgalom egyik jelentős alakjának – kiszorítása is. Miért állították félre a teológiai dékánt?
– Mert nem tudták őt megtörni. Pap László Bereczky Albert mellett az ötvenes évek elején püspökhelyettes volt. Ismerte őt az államhatalom, hiszen kulcshelyzetekben ő is tárgyalt az ÁEH-val, de nem hódolt be a hatalomnak. 1956 után a Kádár-kormány a társadalom teljes elutasításával szembesült, ezért olyan embereket próbáltak maguk mellé állítani, akik tekintéllyel rendelkeztek. A református egyház részéről Pap Lászlót próbálták megnyerni maguknak. Felajánlották neki, hogy legyen püspök, de ő ezt nem vállalta el. Ekkortól kezdődött a kálváriája, mert nem volt hajlandó lepaktálni a hatalommal. Megpróbálták beszervezni, de az sem sikerült. Hívták őt az utrechti egyetemre, de nem mehetett Hollandiába. Az állambiztonsági iratok szerint terhelő vallomásokat is gyűjtöttek ellene, de nem volt meg a politikai akarat egy nagy egyházi perhez. Végül az egyházvezetésre bízták a személyét. Amint Ravasz fogalmazott korábban, az egyházat az egyház által próbálták meg ellehetetleníteni. A volt dékánt, a nemzetközi hírű professzort, az ötgyermekes családapát végül a Tolna megyei Murga szórványgyülekezetébe helyezték segédlelkésznek. Pap László sorsa hiánytörténet, azt mutatja meg, hogy mit veszítettünk. Ő is tagja volt annak az értelmiségi generációnak, amelyik még 1945 előtt tanult, végigélt két diktatúrát, a legnemesebb eszméket képviselte, és 1956 után törték meg pályáját. Ha ez a jobb sorsra érdemes, elkötelezett, tehetséges generáció lehetőséget kapott volna, sokat tehetett volna az országért.
T. Németh László, fotó: Vargosz
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja december 24-31-i számában.