Megnyílt

Eddig nem akárki járulhatott Isten elé, csak az akkori zsidó pap és főpap. Eddig nem akárki közeledhetett Istenhez, mostantól bárki megteheti ezt.

Eddig nem akárhol lehetett imádni az Istent, csak a jeruzsálemi templomban, mostantól bárhol. Elsősorban ott van templom, ahol lélekben és igazságban imádják az Istent (Jn 4,23), ahol az Isten Igéjére, üzenetére vágyva, a sákramentumokban részesedve, majd az élet istentiszteletét a világban is megélve, a testvérek összegyűlnek. Kálvin is ezeket nevezte az igaz egyház ismertetőjeleinek: az Ige hirdetését, a sákramentumok kiszolgáltatását és a szeretetszolgálatot, vagyis egymás segítő szeretetét.

Eddig közbenjáró kellett az Istennel való kapcsolathoz. Ilyen volt a zsidó főpap. Mostantól egyetlen főpapunk van, Jézus Krisztus (Zsid 4,14), ő az egyetlen közbenjáró, közvetlen az utunk az Atyához (1Tim 2,5).

Az Istennel való boldog közösség valóságában nem kell több véresáldozatot bemutatni, hiszen Jézus Krisztus egyszeri, tökéletes áldozata mindenért eleget tett. Jézus a próféta nyomán hirdette: irgalmasságot akarok, nem áldozatot (Mt 9,13), Isten ismeretét, és nem véresáldozatot. Egymást sem kellene kivéreztetnünk. Ez az új istentisztelet, amely folytatódik az élet istentiszteletében (Róm 12,1−2).

Eddig az ember akart adni valamit az Istennek, mert rossz volt a lelkiismerete, most megfordult a helyzet, mert Isten mindennel megajándékozott bennünket. Először mindig az Isten ad, és az ő adományának mennyei gazdagságában részesülve lehetünk mi is adakozó lelkű és életű emberek.

A templom függönyének megnyílása az új istentiszteletet jelenti; van út a „szentek szentjébe”, az Isten valóságos jelenlétének helyére, az Istennel való megtartó és megváltó közösség boldogságát megélve. A templom függönyének megnyílása valójában azt láttatja velünk, hogy megnyílt az ég, örök életünk van, megváltott emberek vagyunk.

Amikor Jézus Krisztust Keresztelő János megkeresztelte, megnyílt az ég, Jézust betöltötte a Szentlélek, majd megszólalt az Atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,16−17)

Jézus Krisztus halála és feltámadása által számunkra is megnyílt az ég, ezért mi újból Isten gyermekei lehetünk, akikben az Istennek kedve telik.

Tavaly ősszel Jordániában, a megkeresztelés helyén imádkoztunk a családommal. Ott járt át bennünket igazán a bizonyosság: Jézus Krisztus megváltó szeretete megnyitotta az eget – nyitott számunkra a mennyei világ kapuja, amely körbeöleli földi életünket.

Megnyílt az ég: van út Istenhez, Jézus Krisztus által; van út a mennybe. Jézus Krisztus az út (Jn 14,6). Őáltala elvétetett végre a szemünk elől a lepel (2Kor 3,14−16), látjuk az örökkévaló, vigasztaló összefüggéseket. Lélekben már a Megdicsőülés hegyének magasságából szemlélhetünk mindent (Mt 17,1); ezért nem ragadunk bele a jelen keserveibe, mert látjuk az örök és maradandó, isteni megoldást, a krisztusi jövőt, belátva: sokkal több az élet (Lk 12,23), mint amit abból e világban valaha is érzékelhetünk. A hitünknek és a reménységünknek végre van élő, egyetlen, „méltó tárgya” – Jézus Krisztusban, akinek megváltó halála által életünk sokféle börtönének zártságából a szabadulás ajtaja nyílt meg számunkra.

Megnyílt a kárpit, megnyílt az ég, melynek nyomán megnyílt az élet.

Jézus Krisztusban az új és örök életünket élhetjük. Ez a bizonyosság valóságos, krisztusi örömmel tölt el bennünket az adott helyzet korlátai között is.

Annak is üzenete van, hogy a templom függönye felülről lefelé nyílt meg: itt Isten hatalma cselekszik. Vagyis azokat a zártságokat, az igazán nagy problémákat, amelyekben a bűn, a harc, a betegség, az idősödés, a halál nyomorúsága miatt élünk, csak Isten szabadító hatalmának és megváltó szeretetének cselekvése képes megoldani. Valójában Isten tette meg felénk az első lépést; ő nyitott felénk, mindent ideadott nekünk (2Kor 4,15), egyszülött Fiát is, annak sírját is megnyitva érettünk (1Kor 15,20). Mindig Isten a szabadító, a kezdeményező; egyedül Isten képes megnyitni az emberlét celláját.

A szerző a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke.