Megsanyargatással növekszik a hatóanyag

Mennyi céllal mehetnék Halimbára… Például hogy onnan kezdjek egy kiadós Bakony-mélyi gyalogtúrát. Vagy a falu határában a felhagyott bauxitkitermelés vörös meddőhányóin, kopáros mészkődombtetőkön kövületekre vadásszak. Netán ugyanott gyógynövényeket gyűjtsek. Vagy beszéljek egykori bányászokkal, fölkeressem az egykori országos hírű katolikus pap emlékházát… Én mégis egy református, hatgyermekes házaspárt keresek föl. Egyikük, Kovácsné Véber Eszter nem más, mint Halimba jelenlegi polgármestere. Másikuk Kovács Kálmán Árpád történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főmunkatársa, az új- és modern kori magyarországi vallás- és egyházpolitikai rendszerek kutatója.

Már a házba lépésem előtt gyanús, hogy úti célom ellenére a „teljes” Halimba fel fog villanni. A tornác korlátján tálat látok, ősmaradványokat tartalmazó mészkövekkel… Hallom a történész férjtől, hogy e családi ház helyén hajdan egy izraelita vallású középbirtokos kúriája állt, amely a második világháborúban bombatalálattól semmisült meg. A telken, talán ott, ahol ma baromfiólak, nyúlketrecek vannak, valamikor cselédház is állt.

Amíg rejtve maradt a vörös nyersanyag, Halimba az egyik legszegényebb településnek számított a megyében. A humuszréteg igen vékony, a talaj rossz minőségű, köves. A polgármester asszonyék kertje, ha lehet, még kövesebb, mert miután (az 1950-es évektől) fölfutott a kitermelés, a romos, gazdátlan telken a bauxitot kutató fúrások gépeinek telephelyét alakították ki, ezért dolomitzúzalékkal hordták meg. Mégis mindenfelé zöldség- és virágpalántákat látok: kétkezi munkát sem megvető, természetszerető tulajdonosai lehetnek ennek a portának.

Bent Eszter kakukkfű, borsmenta és citromfű keverékéből készült teával kínál, Kálmán, további ízesítésül, egy kis bodzaszörpöt önt a főzetbe. A polgármester asszonyról kiderül, a református anyai ágon a szomszédos Padragról származik. Ezeréves faluról van szó, amely azonban a XX. században egybeért Csékúttal, 1961-ben össze is vonták Padragkút néven, hogy aztán ’84-ben Ajkához csatolják a nagyközséget. Afféle szocialista iparváros városrészét hozták létre belőle.

Először tehát nem is a zömében katolikus Halimba, hanem Padrag református múltjáról kezdek el faggatózni. Annál is inkább, mivel a történész férj sokat foglalkozik egyháztörténettel, az eredetileg biológia–fizika szakos tanár Eszter pedig, vallástanári diplomájához, szakdolgozatot írt a padragi anyakönyvekről…

Nem is gondoltam volna, milyen hősiesen református volt a különálló Padrag a XVIII. században, amely – Halimbával és sok más bakonyi faluval ellentétben – nem néptelenedett el a török másfél évszázados ittlétekor. Pedig a három részre szakadt ország idején, mivel Sümeg és Nagyvázsony végvári övezetei határánál feküdt a magyar királysági oldalon, nem kerülték el a hadjáratok, és többfelé kellett adóznia.

A törököt kiűzvén a Bakony tájékán jobbára német telepesekkel népesítették be újra a kihalt helységeket, zömében 1723– 1780 között. Az ellenreformáció hulláma helyben azzal tetőzött az 1740-es évek második felében, hogy a földesúri jogot gyakorló győri jezsuiták adminisztrátora mondvacsinált okból lefoglalta a padragiak református templomát. A falu népe ezután sem akart katolikussá lenni. Amikor a kíméletlenül rekatolizáló Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, egyszersmind főispán végül már vármegyei karhatalmat küldött ki a padragiak misére terelésére – hiszen nélkülük az elvett templom üresen kongott volna –, a padragi gyülekezet családostul inkább a bakonyi erdőkbe, barlangokba szökött, mintsem elhagyja meggyőződéses hitét. A karhatalom napi díjazása nem kis pénz volt, úgyhogy több ilyen sikertelen intézkedés után békén hagyták a reformátusokat, akik aztán a meghagyott parókia területén tartották istentiszteletüket, kihúzva a nehéz időket addig, amíg Mária Terézia 1776-ban engedélyt adott imaház építésére.

A regénybe illő történet hallatára már jobban értem: a bakonyi betyárok nem véletlenül voltak elfoghatatlanok, Ady sem véletlenül példálózott a Bakonnyal mint alkalmas rejtekhellyel („Páris, az én Bakonyom”). Kapolcs és Szentgál mellett Kovácsné Véber Eszter anyai őseinek faluja is meg tudta őrizni a bibliai hitet!

– Padrag környéke alkalmas volt arra – magyarázza Eszter –, hogy veszély esetén észrevétlenül nyomban a bakonyi rengetegbe menekülhessen, és ott elbújhasson a falu közössége. Hasonló tudás élt Halimbán is: amikor a második világháború vége felé a németek helyére beözönlöttek az oroszok, katolikus dédapám tudta, hogy az erdőbe és a dombokra kell menni, ki is vezette oda a halimbaiakat a legválságosabb napokba.

Kálmán ezt emeli ki Padrag imént részletezett históriai mozzanatából: – Az, hogy egy református közösség az erőszakos ellenreformáció ellenére meg akart maradni, öntudatot, erkölcsi erőt sarjasztott. Hitbelileg, értelmileg egyaránt minőségibbé tette az érintett embereket, gyülekezetet, falusi társadalmat, több nemzedéken keresztül.

E ponton egy pillanatra átrándulunk a mába. A házaspártól arról értesülök, hogy a szocialista évtizedek, amikor Ajkához csatoltan eltűnt Padrag önállósága, nyomot hagytak a sok évszázados gyülekezet életén is. Kovácsné Véber Eszter éppen a csekély lélekszámú Padragkút-Öcsi Református Társegyházközség tagjaként vázolja a helyzetet: – Padragra is az ajkai lelkész jár istentiszteletet tartani vasárnap délutánonként. Korábban ugyan volt önálló lelkészünk, de sajnos a parókia állapota nem tette lehetővé az utánpótlást. Új parókiát kellene építeni, hogy ismét saját lelkészt tudjunk hívni, de az önerő hiányzik. Mivel már csak Ajka városrésze Padrag, sok olyan pályázattól elesik, amely a kistelepüléseknek is nyitott. Pedig a Magyar falu program egyházi ingatlanokra vonatkozó pályázatai vagy egyéb vidékfejlesztési források megoldhatták volna a padragkúti gyülekezet épületgondjait, ami által újra föllendülhetne a helybeli református hitélet és közösségszervezés.

A házaspárral egybevetve múltat, jelent, megállapíthatom, a régi felekezeti harcokat – József Attilával szólva – békévé oldotta az emlékezés. No meg a hajdani összeolvadás. Az apai dédnagyapa, akit a polgármester asszony az imént szóba hozott, sőt, az egész apai ág katolikus. Ugyanis a jelenleg ezerkétszázas lélekszámú falut a török miatti kihaltságból betelepítéssel lehetett föléleszteni. Arra itt is vigyáztak az ellenreformációval azonosuló birtokosok, hogy ez katolikus jobbágyokkal (kisebb részben katolikus kisnemesekkel) történjék. Viszont ide nem külföldről, hanem a történelmi Magyarország felvidéki részéről jöhetett vérfrissítés. 1745 körül Nyitra és Trencsén vármegyei magyarok kerültek a hajdani halimbaiak helyébe.

Jóval később, az 1950-es, 60-as évektől, amikor bányászfaluvá vált Halimba, ez a lakosság is fellazult. Az ország minden pontjáról érkeztek az emberek, főleg a jó bányászfizetés hírére. Kovács Kálmán Árpád fölhívja a figyelmem, hogy a barnakőszén bányászata a környéken korábban kezdődött, mint a halimbai bauxitkitermelés. 1908 körül Stürmer Gyula leszerelt vezérkari tiszt az örökségként kapott halimbai földjén még csak észlelte a bauxit felszíni kitüremkedését, de vasércnek gondolta.

Kálmán elmeséli: végül is itt fedezték fel Nagy-Magyarországon az első bauxitlelőhelyet, de igazi igény a bauxitra második világháborúban lett a harci repülőgépek gyártása végett. A kommunista időszakban aztán divat lett mindent alumíniumból csinálni, meg hát a Szovjetunió is testvériesen igényt tartott a bauxitból készült ajkai timföld jó részére.

Mindenesetre a bauxitbányászattal – amint arra a polgármester rámutat – fejlődés köszöntött Halimbára. Hat-hét száz embert tudott eltartani a határ, de ezután bő ezernégyszázra duzzadt a lakosság lélekszáma. 2013-ban az utolsó bánya is bezárt, de a polgármester szerint máig vannak előnyei a lezárult korszaknak.

– Sok faluban figyelhető meg az őslakosok és a jelenkori betelepülők ellentéte. Ám annak, aki Halimbára költözik, és be szeretne illeszkedni a falu közösségébe, könnyű a dolga, mert az kifejezetten befogadó. Ennek oka lehet, hogy az effajta ellentétek kezelését Halimbán már a bányászidőkben megtanulták a régi és új lakosok. Ráadásul a bánya veszélyes üzem volt, csapatmunka nélkül nem ment volna, úgyhogy a barátság fölértékelődése még odalent megkezdődött.

De azt is hallom Esztertől, ismét kedvezőek a népesedési mutatók. Fiatal családosoknak eszményi hely a gyerekneveléshez Halimba. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő és bolt, jó a közlekedés Ajkára, de helyben is rengeteg munkahely van, száznyolcvan fős üveggyár, sok kisebb vállalkozás. Nem csoda, hogy az eladó házaknak pillanatok alatt gazdájuk lesz, nem ritka a három vagy annál is több gyermekes házaspár.

Sétát teszünk a faluban, elhaladunk a három épületből álló általános iskola mellett, amelyben az energetikai felújítás munkálatai belátható idő múlva elkezdődnek, mivel már elnyerték hozzá egy európai uniós pályázat forrását. Látjuk a település több pontján azokat a különleges táblákat, amelyek a Veszprém–Balaton, Európa Kulturális Fővárosa projekt egyik kapcsolódó kiállítását képezik. Minden táblán egy-egy gyógynövény óriásfotója és ahhoz passzoló irodalmi idézet. A helyi Kossuth-emlékmű melletti majoránnás tábla QR-kódjához érintve a mobiltelefonomat, a szöveg hangzóanyaga csendül fel, a forradalmi nóta: „Kossuth Lajos táborában két szál majoránna…” Vendéglátóm megjegyzi, Halimba rejtegette a leveretés után a forradalom és szabadságharc vezetőjének gyermekeit.

Bekukkantunk a néhai híres pap, Szalai Miklós (1902–1990) egykori házába és a róla elnevezett gyógyfüves kertbe is, amely kirándulóknak népszerű célpont, helyi kicsinyeknek pedig oktatóhely, ahol rendszeresen ágyást gondoznak, palántáznak, komposztálást tanulnak és hasznos növényfajokkal ismerkednek meg.

Visszaérve a házaspár otthonába, Kovács Kálmán Árpád, aki e papról – egész kutatói fegyvertárát bevetve – könyvet írt, arról beszél, a második világháború végére rettenetes szegénység és gyógyszerhiány alakult ki, Szalai Miklós ezért tudatosan tett szert nagy szakértelemre a gyógynövényfajok és a gyógyteakeverékek terén, hogy segíthessen az embereknek. Vese-, epe- és gyomorteái kifejezetten jó hírűek, hatásosak voltak. A késő Kádár-korban a Szilas Menti Termelőszövetkezet forgalmazta gyógyszertárakban a termékeit, Halimbárium márkanév alatt. A „gyógyfüves pap” a bevételét szegény sorsú helyi fiatalok taníttatására fordította, illetve egyházi ingatlanok felújításához adott pénzadományt a szocialista rendszer mostoha világában.

Kicsit elmerengünk azon, miért éppen a gyenge talajú Halimba büszkélkedhet legendás hatású gyógyfüvekkel (egyébként Szalai Miklós négyszáz ilyen fajt azonosított). Eszternek van jó magyarázatkísérlete: sok gyógynövénynek nagyobb a hatóanyagtartalma, ha meg van sanyargatva. Arra gondol ezzel, hogy a hegyvidéken a hideg-meleg szélsőségeire, az erős napsütésre és nagy szárazságra nagyobb illóolajtartalommal reagál a növény.

Vajon átvihető-e ez a jelenség a hívő életre? Azt is erősebbé és hatékonyabbá teszik a viszontagságok? – vetem föl a házaspárnak, és attól kezdve főleg a hit dolgairól társalgunk.

– Épp tegnap mondott valami olyasmit egyik kamasz leányzónk – emlékszik vissza az édesanya –, hogy amikor nehéz a helyzet, mert sok mindenre kell készülni-tanulni, akkor szorosabbnak érzi az istenkapcsolatát, mint amikor minden „lájtos”, egyszerű...

Kálmán is bekapcsolódik a megfeleltetés keresésébe: – A növényi hatóanyag minek felelhet meg? Talán a jézusi példabeszédbeli sónak. Ha meg vagyunk sanyargatva, jobban tudunk teljesíteni, könnyebben a világ sója – Károli fordításában: savai – leszünk. Vagyis: áldássá válhatunk. De az is fontos, hogy ne ízetlenedjünk el, megmaradjon bennünk a „hatóanyag”, amely képes megváltoztatni a környezetünket. Muszáj elevenen tartani a megszenvedett hitünket: jó időkben a hálaadás segíthet ebben.

Volt-e házaspárként, szülőként „megsanyargatott állapotuk”? – erre a kérdésre mindketten egy nagyon ritka betegséget említenek, amely évekig okozott szenvedést az egyik családtagnak. Eszter hozzáfűzi: – Amikor még nem tapasztaltuk a tünetek enyhülését, akkor kellett kisarjadnia a kellő bizalmunknak Isten iránt, hogy valami jó terve van mindezzel. Talán éppen a próba maga, amely által mind erősödtünk a hitben.

Az sem akármi, hogy hat gyereket nevelnek, igaz, abból kettő már egyetemista, kettő gimnazista, és csak a kilenc-, illetve a hétéves az általános iskolás… Ottlétem alatt a három utóbb született gyerek érkezik haza. Mindegyik jó felfogó- és beszédkészségű, nagy szókincsű és nyílt, szívélyes, kommunikatív gyerek. Ez tükrözheti a jó családi légkört, a szülői sikerességet is. Hat volna tehát az ideális gyereklétszám?

– Nincs séma, hogy hány gyerek ideális egy családban – véli Eszter. – Kálmán azon az állásponton volt, hogy ha én szeretném a következőt, akkor legyen. Hiszen a fizikai meg az egészségügyi teher mégiscsak az anyukán van. Kezdettől tudtuk, hogy nem átlagos nagyságú családot szeretnénk, de nem határoztuk meg szám szerint. A tapasztalatra bíztuk, hogy mennyi a tűrőképességünknek megfelelő létszám. Figyelembe kell venni, hogy annak, akit Isten ránk bíz, lelki értelemben a tőlünk telhető legjobbat kell adni. Érvényes ez arra az időre és figyelemre is, amely az ő épülésükhöz szükséges.

A férj és a feleség arra is kitér, hogy jól tudják: a szülői tennivalók mellett – legyen az a kamaszok meghallgatása vagy a zeneórára hordás logisztikája – a házastársi kapcsolatot sem hanyagolhatják el. Van a családnak egy bájos specialitása: ha a szülők kezében kávéscsésze van, annak olyannak kell lennie a gyerekek szemében, mint a fogócskában a háznak, azaz hagyniuk kell a gyerekeknek a szülőket egymással beszélgetni. Időről időre tudatosan randiznak is, ami sosem jelent ottalvásos távollétet, csak mondjuk egy félnapos kirándulást a halimbai dombokon. Ilyenkor a nagyok szívesen vigyáznak a kicsikre.

A beszélgetés végén elárulom, hogy vendégeskedésem alatt észrevettem valami különlegeset köztük. Azt, hogy huszonnégy év házasság után is láthatóan szerelemmel, értékeléssel tekintenek egymásra. – A kölcsönös örömmegosztás, egymás megsegítése, lelki megmelengetése folyamatosan életben tart egy kapcsolatot – reagál erre Kálmán. – Ebben segít a közös hit is. Amikor az újszegedi gyülekezetben először megláttam Esztert, aki hallgatóként került szülővárosomba, Szegedre, nyomban megtetszett nekem mint szép lány. De igazán akkor melegedett föl a szívem iránta, mikor azt láttam, hitbeli kérdésekben, például Isten kegyelméről ugyanúgy gondolkodik, ahogy én. Sőt, amit mondok, nemcsak megérti, hanem tovább is fűzi. Olyan igei alátámasztást ad hozzá, amelyre nem is gondoltam volna. Nem a külső reformátussága volt a fontos. A református bibliai keresztyénség lényegét láttam meg ott és látom ma is a feleségem életében…

A hazaúton arra gondolok, jó lenne majd újra elmennem – méghozzá feleségestül – Halimbára. Például júniusban, amikor már nyílik és gyűjthető a fűszernek, gyógyteának egyaránt alkalmas kakukkfű. Elbarangolnánk a halimbai réteken, de időt szakítanánk arra is, hogy együtt is beugorjunk ehhez a vonzó családhoz.