Már-már lehetetlennek tűnő kihívást jelent a mai tizenévesek megszólítása, megmozdítása, kimozdítása az online világból az offline valóság felé. Gyakorló lelkészként, hitoktatóként naponta szembesülök azzal, mennyire megváltozott a fiatalság a tíz, még inkább a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Két évtizede még elég volt egy gitárt bevinni közéjük, tíz éve az akkor korszerű és modern okoseszközök hozták lázba őket, mára már nem sok minden maradt a tarsolyunkban, amivel felkelthetnénk a figyelmüket. A szabadidőmben szívesen pingpongozom. Még szülőfalumból, a kárpátaljai Mezőváriból hoztam e nagyszerű sport szeretetét, ahol egy asztalon gyakorolt a falu apraja-nagyja, és nagy megtiszteltetést jelentett, ha valaki odafért akár csak egy szett erejéig is a sportszerhez. Az ember először gyerekként labdát szedett, majd néha már forgózhatott, később összemérhette a tudását a többiekkel és a „nagyokkal” is. Mindig a szett győztese maradhatott az asztalnál, a vesztest pedig felváltotta a sorban következő. Szép lassan egyre többször maradtam győztesként az asztalnál, és rájöttem, hogy van hozzá érzékem. Később a munkácsi technikumba járva is folytattam a labda pattogtatását.
Miután a hadseregből leszereltem, egy év múlva a sárospataki teológián is megtaláltam a sportolási lehetőséget. Nagyszerű csapatba kerülve a társaimmal szinte minden teolimpián aranyéremmel gazdagítottuk alma materünket. Szolgálati helyeimen is megtaláltam a pingpongcsapatokat, és heti egy-két alkalommal eljárhattam az edzésekre először Kaposvárott, majd Siófokon. Később, már egyesületi vezetőként, sporttársaimmal együtt megszerveztük az utánpótlás oktatását. A gyerekek közötti edzés alatt jöttem rá valami nagyon fontosra. A csillogó gyerekszemeket látva szinte naponként rácsodálkozhattam, milyen erővel tudja e sport lekötni, nevelni, meg- és kimozdítani őket elsősorban az online világ általi megkötözöttségükből. Az asztalitenisznek ezt a tulajdonságát kis odafigyeléssel, türelemmel, de legfőként szeretettel és hittel fel tudom használni olyan ismeretek, érzések, személyes példákon keresztüli élmények közvetítésére, amelyek az élő Isten felé terelhetik a fiatalokat. Aki végez bármiféle sporttevékenységet, annak ismerős, hogy olyan erős sporttársi, szinte baráti kötelék alakul ki a közös mozgás során, amely szinte teljesen eltünteti a társadalmi különbségek miatt kialakult gátakat, és az ember megnyílik az őszinte kérdések feltételére, valamint a válaszok meghallgatására.
Két pingpongmeccs között nemegyszer folyt már lelkigondozói beszélgetés. Egy-egy versenyre utazás során pedig többször is komoly, főleg fiatalokat foglalkoztató témákat tudtunk átbeszélni. A legtöbbször a gyerekek kérdeztek, hoztak egy-egy őket foglalkoztató, másoknak talán félelemből vagy szégyenérzetből fel nem tett kérdést, amelyet kötetlenül és őszintén át tudtunk beszélni egymással. Nem voltak klisék, nem volt mellébeszélés, szégyenérzet, csak a másik sporttárs őszinte meghallgatása. Ezzel egy ajtó nyílt a lelkükön, amelyen utat talált hozzájuk az, aki így tanított: „…kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda.«” (Mk 10,14–15)
Ahogy ezek az esetek az idő múlásával egyre csak szaporodtak, ahogy az evangélium kezdett utat találni hozzájuk, rájöttem, hogy ez a fajta misszió lehet ajándék az Úrtól. Nem kell lemondani lelkipásztorként, presbiterként, gyülekezeti tagként sem a kedvenc hobbimról. Inkább kérni kell a misszió Urát, hogy segítsen beállítani ezt is az evangélium terjesztésének nagy munkájába, amely semmiképpen nem erőszakos, inkább csak amolyan magától megnyíló, mint azt Dsida Jenő Egyszerű vers a kegyelemről című versében olvassuk: „S egyszer csak maguktól / gyűlnek az emberek, / együgyű szavamtól / sírásra fakadnak, / ránézem alig kell / s a tűz is felszökken, – / az Ur áll mögöttem.”
A szerző a Siófoki Református Egyházközség lelkipásztora, egyházmegyei főjegyző, a Siófoki Asztalitenisz Egyesület elnöke.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!