Gyerekkorom karácsonyaira, a közös imádkozásokra, éneklésekre és a szerény kis ajándékok adta örömre visszagondolva – például egy 1955-ben, négyéves koromban kapott, régóta vágyva vágyott, piros-fehér pöttyös labdára emlékezve – felidézem magamban első éveim nagyon különböző fenyőfáit is.
Nálunk ennek a szép, illatos növénynek a gyógyító hatása is fontos téma volt, mert Ida dédanyám egyre súlyosbodó asztmáját még halála előtt öt évvel, 1930 nyarán is – nem sokkal az őt haláláig kísérő óriási oxigénpalack használatba vétele előtt – kis ausztriai üdülőhelyek (akkor éppen Steinhaus) dús fenyőligeteiben próbálták enyhíteni. Méghozzá úgy, hogy nagymamám – egy szem lánya –, valamint két unokája, az akkor hétéves anyám és négyéves nagybátyám, vele voltak. Dédapám, a Körösök szabályozását irányító Vaniss Gyula a család ifjainak, de legfőképpen akkor már negyvenöt éve hűséges párjának, Idának a kedvéért pár szó erejéig botanikussá képezte magát, hogy életüknek legalább a távolból része legyen. Ezért 1930. július 17-én, Gyomán keltezett levelében ezt a kis „fenyőtudományt” küldte el szeretteinek a Semmeringre: „Most csak arra kérlek titeket, hogy az ottani fenyők minőségét figyeljétek meg – luc- (Fichte), jegenye- (Tanne), erdei fenyő (Kiefer oder Föhre), feketefenyő (Schwarzkiefer), vörösfenyő (Lärche)...” A fiatal anya koromból már ismerős duglász (Douglas) és az ezüstfenyő természetesen nem szerepelt ebben a csak erdőlakó, nem kertészetben nevelt fenyőket és német nevüket bemutató kis felsorolásból. Hála Istennek ez a levél is megmaradt a világháborús vándorlások közben, s nekem is volt egy velünk élő, apaszívű nagyapám, amikor 1956 karácsonyán keserves sírásra fakadtam (öt és fél évesen!) az akkor, ez egyszer rendhagyó módon nem a padlón álló, hanem komódunkon kucorgó kis „karácsonyfa-de-mégsem-igazi” érzést keltő boróka alatt. Életem korábbi négy karácsonyán többnyire erdei fenyő, egyszer pedig nagy, de kicsit zöld seprűcskékből összerakottnak tűnő hosszú tűlevelű fenyő (másik nevén fáklyalevélfenyő) alá hívogatott bennünket a csengettyűszó. Nagyapám ekkor dédapám leveléből idézve állította el könnyeimet, az ismert kis szöveghez azt is hozzátéve, hogy még ez az apró boróka sem egyszerűen került el hozzánk s más pécsi családok otthonába. Hiszen szeretett városunk Mecsekjéről, az erdő sűrűjéből lehetetlen volt nagyobb fenyőket szerezni. Csak az erdőszéli fenyőrokonok példányait hozták le a hegyről a bátrabb karácsonyfaárusok, hiszen éppen karácsony előtt még mindig voltak összecsapások, s még bujdosók is akadtak ezen a máskor békét sugárzó helyen. Hála Istennek, nagyapám találékony ember volt, egy völgyben guggoló, az erdélyi Krassó-Szörény megyében, az ottani Érchegységben megbúvó városka, Oravicabánya szülötte. Ő négyesztendős korától haláláig az erdők barátja volt, s többször mondogatta: „Ha erdőben járhatok, nekem mindig karácsony van!” És sikerült két dologgal is megvigasztalnia. Az első ezúttal is egy kis szótár volt, a boróka mesébe illő neveinek sora. Boróka: apró fenyő, fenyőtüske, gyalogfenyő, töviskés fenyő. Ezt hallva felkiáltottam: „Szegény boróka, nem baj, hogy olyan kócos, kicsi és tövisekkel teli. Ő is megérdemli, hogy szeressük!” A másik vigaszhoz nemcsak történet járt, hanem szép énekszó is. Nagyapa elmesélte nekem az Oh, Tannenbaum… című német dal keletkezéstörténetét, majd németül is, magyarul is többször elénekelte nekem: „Ó, szép fenyő, ó, szép fenyő, oly kedves minden ágad…” Erre emlékeztem harmincas éveim elején, amikor az e dalról készült tévéfilm szövegét kellett karácsony előtt angolra fordítanom. Ez pedig igazán a Christkindl, a gyermek Jézus ajándéka volt: a tiszteletdíj kicsit dúsabb fát és több apró ajándékot juttatott gyermekeimnek. Az én szívembe pedig örök hálát.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!