Megszentelt tér, megerősített szolgálat

Két különböző helyszínen, mégis egy irányba mutató üzenettel telt meg egy ünnepi nap Debrecenben. A Bocskai István 11. Páncélozott Hajdúdandár laktanyájában felszentelték a megújult imaterem protestáns katonák vallásgyakorlására kialakított részét, amely a katonáknak az elcsendesedés és az imádság helyévé vált. A délutáni hálaadó istentiszteleten Debrecen-Bánk református templomában beiktatták Sajtos Szilárd alezredest a kelet-magyarországi kiemelt vezető református tábori lelkészi tisztségbe.

A tábori lelkészi szolgálat több évtizedes debreceni jelenlétének új fejezete nyílt meg azzal, hogy ünnepi istentiszteleten felszentelték a helyőrség megújult imatermének protestáns részét. Az alkalmon Mészáros László dandártábornok, protestáns tábori püspök, Székely Attila őrnagy, helyőrségi lelkész, Sajtos Szilárd alezredes, kiemelt vezető tábori lelkész és Oláh István, a debreceni nagytemplom lelkipásztora szolgáltak.

Az apostoli köszöntés után Székely Attila Salamon király templomszentelő imádságának válogatott verseit olvasta fel. Az imádság ebben a közegben különös hangsúlyt kapott: nem az épület, hanem az ott elhangzó könyörgés megszenteléséről szólt, arról, hogy Isten háborúban és próbatételek idején is meghallja népe kiáltását.

Mészáros László prédikációjának alapigéje a Krónikák második könyvére alapult:

Az igehirdetés több gondolati ívre épült. A protestáns tábori püspök elsőként azt emelte ki, hogy a református hit szerint Isten nem köthető falakhoz. – A Szentíráson nyugvó hitünk alapvető tanítása, hogy Isten nem köthető helyhez, tárgyhoz vagy emberi alkotáshoz. Nem attól lesz szent egy terem, hogy mi annak nevezzük, hanem attól, hogy Isten Igéje hangzik benne, és imádság száll fel benne hozzá. Isten nem a kőhöz, hanem az imádsághoz kötődik – fejtette ki a püspök.

Mészáros László ezután a katonai szolgálat és az imádság viszonyát bontotta ki. A rend, a fegyelem és az erő világa mellé odaállította az alázat és őszinteség terét. – A katonai szolgálat a rend, az erő és az engedelmesség világa. Az imádság viszont az alázaté. Ez a két dolog látszólag ellentmond egymásnak, valójában azonban kiegészítik egymást. Az imaterem azt mondja: itt nem kell erősnek látszanod. Itt szabad letérdelni. Itt lehet azt mondani: Uram, én ezt már nem bírom tovább – hívta fel a figyelmet. Hangsúlyozta: a megszentelés nem hibátlanságot, hanem elkülönítést jelent – annak a lehetőségét, hogy Krisztus újat kezdjen az ember életében. Isten látja a kimondhatatlan terheket, de látja a szíveket is.

Az igehirdetést közös hálaadás követte. A püspök imádságában külön könyörgött a katonákért és azok családjáért, bölcsességért, alázatért és békességért. Ezt követően a Tiszántúli Református Egyházkerület nevében Oláh István lelkipásztor adta át Fekete Károly püspök ajándékát, azt a különleges Bibliát, amely 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján végigjárta az egyházkerület 418 gyülekezetét. Beszédében hangsúlyozta, hogy református templom és imaterem nem képzelhető el nyitott Szentírás nélkül. A római százados történetére utalva arra emlékeztetett, hogy a katona Jézus előtt szelíddé válhat.

Miután az úrasztalán elhelyezték a Bibliát, Sajtos Szilárd alezredes, kiemelt vezető tábori lelkész utalt arra, hogy immár ez a Tiszántúl 419. olyan helye, ahol a reformáció tanítása szerint hirdettetik Isten Igéje. Személyes hangon szólt az imaterem történetéről és kialakításáról. Elmondta, hogy a debreceni laktanyában már 1994-től működött imaterem, amely az elsők között jött létre az országban a tábori lelkészi szolgálat újjászervezésekor.

Az elmúlt években azonban a hely más funkciót kapott, és a gyülekezet ideiglenesen kiszorult onnan. A későbbi újrakezdés nemcsak fizikai felújítást, hanem újragondolt térkialakítást is jelentett. Az imaterem két részből áll: a kialakításnál ökumenikus szempontokat is figyelembe vettek, mivel a tér úgy lett berendezve, hogy katolikus és protestáns katonák egyaránt használhassák elcsendesedésre és istentiszteletre. A belső tér egyszerű, letisztult berendezést kapott, a református hagyományhoz illeszkedve. A középpontban a szószék és az úrasztala áll, festett templomi kazettával, rajta a most átadott, nyitott Biblia.

Sajtos Szilárd az újrakezdés kapcsán őszintén beszélt a nehéz időszakról. – Nehéz pillanata volt az az életünknek, amikor egyszer csak kaptunk egy utasítást a görögkatolikus lelkipásztor testvéremmel, hogy a régi imatermet más célra fogják használni. Akkor úgy fogalmaztam, hogy az imaterem babiloni fogságba került, a csapatmúzeum elé. De jó az Isten, mert az nem a fogság időszaka volt, hanem szeretettel fogadtak bennünket. És jó az Isten, mert tábornok úrral éppen Hejcén voltunk, amikor rákérdezett a vezérkari főnök, hogy hogy is van ez az imaterem kérdés. És a saját parancsnoki keretéből elkülönített pénzzel kezdődött el a felújítás. Később a laktanya is rendkívül sokat tett azért, hogy ez a tér most így nézhet ki – részletezte a történteket.

Sajtos Szilárd külön kitért a berendezési tárgyak történetére is. Az imateremben elhelyezett szószék nem csupán funkcionális bútor, hanem a tábori lelkészi szolgálat folytonosságának jelképe. Beszédében megemlítette, hogy hatalmas egyházi segítséget és támogatást kapott a Tiszántúli Református Egyházkerülettől, a Debrecen Nagytemplomi, a Debrecen-Bánki és a Debrecen-Nagycsere-Halápi Református Egyházközségektől. Külön kiemelte a Marosvásárhelyről az anyaországba költözött Zolnai Ildikó népi bútorfestőt, aki elkészítette az imatermet díszítő református kazettákat. – Ez a három tábla elmeséli, hogy mi a Szentháromság egy Istenben hiszünk. Az Atyaistenben az a teremtés szimbóluma, hogy mindent ebben a világban az Atyaúristen teremtett. A fiú Úristenben az az ostor szimbóluma, illetve a bak farka, hiszen Krisztus a karácsony, a bak havában született. De emlékezteti az odapillantót arra a történetre is, amikor Jézus kiűzte a kufárokat a templomból, hogy ez a hely az igazság háza legyen. Annak az igazságé, amit a katonák is képviselnek. A harmadik pedig a pünkösd, a lélek szimbóluma, ahogy a tanítványok a négy világégtáj felé kirajzottak, mint ahogy e helyről is sokszor kirajzanak a katonák, és elutaznak távoli vidékekre, hogy végezzék a szolgálatukat. Ugyanígy „beszélnek” a szószék, a szószékkorona és az úrasztala kazettái is – fejtette ki a tábori lelkész.

Sajtos Szilárd az imatermet „az őszinteség házaként” jellemezte, olyan helyként, ahol a katona nem rangban és beosztásban, hanem emberként állhat meg Isten előtt.

A laktanyai imaterem felszentelését követően a délután a Debrecen-Bánki Református Egyházközség templomában folytatódott ünnepi istentisztelettel, ahol hivatalosan is beiktatták Sajtos Szilárd alezredest a kelet-magyarországi kiemelt vezető tábori lelkészi tisztségbe. A hálaadó istentiszteletet Oláh Emil ezredes, a protestáns tábori lelkészi kar vezetője nyitotta meg, majd Igét hirdetett Mészáros László protestáns tábori püspök. Az ünnepségen jelen voltak egyházi és katonai vezetők, lelkipásztorok, a Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat tábori lelkészei, valamint családtagok és a gyülekezet közössége.

„Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9) – hangzott el az alapige Józsué könyvéből. Mészáros László prédikációjában a felolvasott történetet a vezetői szolgálat archetípusaként értelmezte. Rámutatott: Mózes halála után bizonytalan korszak következett, az új vezetőnek pedig úgy kellett előrelépnie, hogy előtte még nem bizonyított. Igehirdetésében hangsúlyozta: – A református egyház mindig komolyan vette azt, hogy a tisztség nem dísz, hanem teher, amelyet csak Isten segítségével vagyunk képesek hordozni.

A tábori püspök az erő és bátorság bibliai jelentését részletesen bontotta ki. Nem sikerességről vagy dominanciáról beszélt, hanem engedelmességről és felelősségről. – Az igazi erő nem az agresszióban, nem a hangerőben, nem a dominanciában mutatkozik meg. Az igazi erő az, amikor valaki nem fut el a felelősség elől. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor valaki fél, de mégis engedelmes marad, mert önmagán túlmutató bizodalma van. Ez különösen fontos mind az egyházi, mind a katonai vezetésben – hívta fel a figyelmet a tábori püspök.

Mészáros László szólt a vezető hitelességének forrásáról is. Úgy fogalmazott: – Csak az tud másokat vezetni, aki maga is vezetett ember. Csak az tud bátorítani, aki maga is tudja, mit jelent félni, és mégis Istenbe kapaszkodni.

A prédikáció hangsúlya azon volt, hogy Isten jelenléte nem pusztán vigasztalás, hanem erkölcsi mérce is: a vezető nem azt kérdezi, mit engedhet meg magának, hanem azt, mi áll meg az Isten mérlegén. Az igehirdetés végén a tábori püspök arra hívta az egybegyűlteket, hogy imádkozzanak a most beiktatott Sajtos Szilárdért, hogy hűséges maradjon Jézus Krisztushoz, tiszta maradjon a szíve, erős legyen a lelke és békesség legyen az útján. – Mert mindannyiunk számára igaz ez az ígéret. Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj, mert veled van az Úr, a te Istened, mindenütt, amerre csak jársz! – fogalmazott a tábori püspök.

Oláh Emil tábori lelkész ismertette Sajtos Szilárd életútját: katonacsaládból való származását, pedagógiai, teológiai és katonai tanulmányait, a külmissziókat Koszovóban, Afganisztánban és Irakban, valamint mentálhigiénés a különböző terápiás képzéseket. A bemutatás egy olyan hivatást rajzolt ki, amely a katonai és lelkipásztori szolgálatot tudatosan kapcsolja össze.

A katonai és egyházi szabályok ismertetése után felolvasták a vonatkozó parancsot, amely szerint Sajtos Szilárd 2024. december 1-jei hatállyal került a kiemelt vezető tábori lelkészi beosztásba. Mészáros László protestáns tábori püspök ünnepélyes szavakkal iktatta be tisztségébe, az apostoli intést idézve: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Fedj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4,2) Majd arra intette, hogy legyen hűséges gondviselője és pásztora a rá bízott tábori lelkészeknek és katonáknak, katonacsaládoknak.

A hivatalos beiktatás után az egyházi vezetők igei áldással erősítették meg az új tisztségviselőt. Ezek egymásra épülve rajzolták ki a szolgálat teológiai és lelki keretét: felelősség, hűség, bátorság és Krisztus-központúság. Elsőként Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke szólt. Áldásában a szolgálat terhét nem súlyként, hanem áldott felelősségként értelmezte. A püspök ezekkel a szavakkal kérte Isten megerősítését a szolgálatra: „Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.” (1Tim 3,13)

Ezt követően Hadházi Tamás, a Debreceni Református Egyházmegye esperese szólt, aki egyszerre képviselte a Tiszántúli Református Egyházkerületet és az egyházmegyét. Beszédében a „szolgálat” szó kettős értelmét bontotta ki: egyszerre jelent egyházi pasztorálást és katonai értelemben vett szolgálatot. Rámutatott, hogy ez a kettő nem egymást kizáró, hanem egymást értelmező valóság. Az igerész, amelyet megerősítésként idézett, ismét Józsué könyvéből hangzott el, mintegy visszacsatolva a püspöki igehirdetéshez: „Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened az Úr mindenütt, amerre csak jársz.”

Az áldások sorát Szőnyi Tamás, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperese zárta, aki személyesebb hangon kapcsolta össze a múltat és a jelent. Emlékeztetett arra, hogy a beiktatott lelkipásztor konfirmációja idején édesapjától – Szőnyi György professzortól – már kapott egy útravaló Igét. Most ennek szellemében a Tituszhoz írt levélből idézett, a cselekvő hit fontosságát hangsúlyozva: „Igyekezzenek jó cselekedetekkel elől járni azok, akik Istenben hívőkké lettek.”

A beiktatás és az áldások után Sajtos Szilárd járult a gyülekezet elé, és válaszában nem ünneplő hangot ütött meg, hanem hálaadót és számvetőt. A kiemelt vezető tábori lelkész elsőként a 127. zsoltár Igéjét nevezte meg élete vezérfonalának: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,1–2)

Ebből a zsoltárból kiindulva húszéves szolgálatára tekintett vissza. A számok mögött azonban nem teljesítményt, hanem kegyelmi időt látott. – Húsz esztendő – kiszámoltam – az 7 300 nap. Azaz 7 300 korán kelés és későn fekvés, sokszor nagyon fáradságos kelés és fekvés – foglalta össze az elmúlt két évtizedet.

A visszatekintést nem önigazolásként, hanem hálaadásként értelmezte. Az emlékkövek bibliai képével élve arról beszélt, hogy szükség van olyan pillanatokra, amikor az ember megállhat, visszanézhet és elmondhatja, mit tett Isten az életében. – Hiszem és vallom, hogy az ember életében fontos, hogy legyenek olyan pillanatok, legyen olyan stáció, amikor megállhat és visszatekinthet. Amikor át tud lépni valami titokzatos módon a profánból a szentbe – hangsúlyozta Sajtos Szilárd.

Gyermekkori emléket is felidézett az oroszországi évekből, amikor édesapja egy egyetem épületére mutatva a jövőről beszélt neki. A történet lezárása az emberi tervek és Isten vezetésének különbségére mutatott rá, mégpedig arra, hogy az életút végső irányítója nem az ember. A személyes történet itt teológiai vallomássá vált. A szolgálat mögött nem emberi ív, hanem isteni rendelés áll. Sajtos Szilárd az ószövetség népének honfoglaláskori emlékköveire utalva emlékeztette a jelenlévőket: – Izrael fiai egykoron emlékkövet állítottak a vándorlásuk alatt, már rég elhagyták a kiindulópontot, de még messze voltak a megérkezéstől, mégis emlékköveket állítottak föl, hogyha majd megkérdezik a fiaitok, hogy miféle kövek ezek, akkor tudjatok beszélni arról, amit Isten cselekedett.

A megosztott élettörténeteken túl a kiemelt vezető református tábori lelkész az identitásáról is vallott. Ősei kapcsán a Felső-Tisza-vidék „rebellis, szabad kurucairól” beszélt, akik hitükért, igazságukért és szabadságukért ragadtak kardot. Mint fogalmazott, ő maga is két nagy rendszer metszetében él: katonacsaládba született, ismeri a katonalét minden formáját, mégis Isten az anyaszentegyház szolgálatába hívta el.

Zárásként a Trója című film Odüsszeusz-mondatát idézte az „óriások között élésről”, nem önmagára, hanem azokra utalva, akik között szolgálhat: családtagokra, lelkipásztorokra és katonabajtársakra.