Megújítás vagy megújulás? – Segítségünk Istentől jön

– Mikor rendültünk meg utoljára? – ezzel a kérdéssel nyitotta áhítatát, egyben a rendezvényt Sipos Aba Álmos. A napi újszövetségi szakaszból a Jeruzsálemet sirató Jézusra irányította a figyelmet és kiemelte: a valóság felismerése nélkül nincs megújulás. Ha prédikálunk, de nincs bennünk és köztünk ébredés, az egyértelmű jele annak, hogy megújulásra van szükségünk. Kinek kell megújulnia? Valamennyiünknek! Azoknak különösen is, akiknek az igehirdetés a hivatásuk. Ezért nemcsak a lelkipásztorok, hanem a hitoktatók és a presbiterek is igénylik, hogy ismét és ismét végigmenjenek a lelki-szellemi megerősödés útján. – Az Úr újítson meg bennünket, mert küldetésünk van! – hangsúlyozta.

A Biblia szerepe az egyház megújulásában

Hotorán Gábor előadását a Heidelbergi Káté ötvennegyedik kérdés-feleletével kezdte. Kiemelte, az egyházban mindennek Isten fia az elindítója. Az egyház létezése és Isten Igéje elválaszthatatlan egymástól, a kettő szorosan összekapcsolódik. Krisztus teste nem értelmezhető az ő beszéde és kinyilatkoztatása nélkül. A Szentírás Isten kegyelmének eszköze az ember üdvözítésében: akaratának, céljának és bölcsességének közvetítője. A Mindenható az ember újjáteremtését és átmentését bűnösből az üdvözült, a megmentett állapotba az ő Igéje által viszi véghez Lelkével. Kiemelte, a Biblia igazságainak megértése nem csupán elméleti kérdésfelvetés, hanem folyamatos hétköznapi feladat. Az egyházhoz és a Szentíráshoz fűződő viszonyunk alapvetően meghatározza lelki életünket, Krisztus iránti engedelmességünk adhat lelki vezetést számunkra.

Az igehirdetés szerepe az egyház megújulásában

Egyház ott lehet, ahol az Igét tiszta és élő módon hirdetik. Éppen ezért az utóbbi tudja megújítani az előbbit. Amikor prédikációról beszélünk, meghatározó, hogy annak ne csak a módjáról, a formáiról, hanem magáról a központi üzenetről is szót ejtsünk – utalt vissza az előzőekben hallottakra és vezette fel egyúttal előadását Literáty Zoltán. Rövid történelmi áttekintést adott arról, hogyan tekintettek a prédikáló rendek, valamint az előreformátorok az igehirdetésre és arra, ez miképpen alakult át a reformáció folyamán. Rámutatott: hit nélkül nincs megújulás. Hinni kell a megújító Istenben és abban, hogy előtte nincs lehetetlen. Nyomatékosította: a szószékre felmenni és prédikálni is csak így lehet. Pál apostol levelei által rávilágított: az evangélium hirdetése a Krisztus-esemény közzététele.

A Szentlélek szerepe az egyház megújulásában

Erről a kulcsfontosságú kérdésről Alföldy-Boruss Dezső beszélt délutáni előadásában. Gondolatait a megújítás és a megújulás fogalmainak megkülönböztetésével és magyarázatával kezdte. Rávilágított: amíg a megújítás emberi eszközökkel történik, addig a megújulás Istentől jön. A cselekvő személy pedig maga Jézus Krisztus, aki Szentlelke által van jelen közöttünk. Megváltónk az első pünkösdkor küldte el a Vigasztalót, aki az egyházba kereszteli a megtérőket, és ihletet adott a Szentírás könyveinek megírásához. Munkája nem szűnt meg: azóta is a gyülekezeteket ápolja, gondozza, embereket hív hitre és Jézus Krisztusra irányítja a figyelmet. Az egyház története a mindig megismétlődő lelki ébredésé – fejtette ki. Ezután szólt a lelkek megkülönböztetéséről is. Kiemelte, ez nem misztikus módon történik, hanem egyfajta érett, újonnan született értelemmel. Példának A zsidókhoz írt levél ötödik fejezetének tizennegyedik versét hozta fel: „A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek tapasztalatuk folytán gyakorlottak az érzékeik a jó és a rossz megkülönböztetésére.” Zárógondolatként a lélek öntisztulásáról beszélt: „Mivel tehát ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket!”

A szent élet szerepe az egyház megújulásában

A csendesnap záróelőadásában Molnár Ambrus arra a kérdésre kereste a választ, miképpen járul hozzá a megújuláshoz az egyháztagok szent élete. Mindenekelőtt ennek torzulásáról esett szó, vagyis olyan képre való átformálódásról, amely nem a Krisztusé. – Amikor erről beszélünk, előbb tudatosítanunk kell magunkban: a hamis szentség kísértése ott van közöttünk. Mielőtt az Isten szerinti, az Úr Jézus Krisztus eredeti szándékának megfelelő gyakorlattal találkoznánk, nagy eséllyel már tapasztaltuk ennek a kiforgatását, torzítását – emelte ki. Megszentelődni, szentté válni azt jelenti, hogy teljesen odaszánjuk magunkat Istennek. Felmerül a kérdés, hogyan jelenik ez meg az ember életében. Kétfajta szentté válást különíthetünk el. Egy véglegeset, pozicionálisat, ezt a teológiában megigazulásnak nevezik, valamint egy fokozatosat, progresszívet. Ez utóbbit az Isten célja szerinti élet folyamatos kibontakozásaként magyarázta. Befejezésképpen ennek felépítését, kibontakozását fejtette ki, valamint azt, mi nyújt ebben segítséget. Jézus Krisztus azért adta a keresztyén közösséget, hogy segítsen nekünk a változásban. Ha hisszük ezt, akkor tudunk vele élni. Nem mi újítjuk meg az egyházat, hanem fordítva, vagyis a Szentírás tekintélye és a Szentlélek vezetése alatt élő hívő közösség újít meg bennünket. Az egyház mint intézmény a megszentelt életek által válik működőképessé – fejezte be gondolatmenetét.

Milyen igény vagy tapasztalat hívta életre a konferencia gondolatát?

Sipos Aba Álmos: Alapító tagja vagyok a Biblia Szövetségnek, jelenleg pedig a főtitkára. Tagjaink kötődéséből adódóan a református egyházban akarjuk Isten Igéjének tiszta hirdetését támogatni. Régóta foglalkoztat, sőt bánt az, hogy úgy tűnik: azok, akikre az igehirdetés szolgálata van bízva, egyre inkább eltávolodnak egymástól, és talán attól a céltól is, amelyre elhívást kaptunk. A rendezvény célja az volt, hogy újra egymásra találjunk, és vissza ahhoz a lelki fonalhoz, amely mentén végeznünk kell a szolgálatunkat. Az alkalom ötlete korábban született meg: már tavaly kijelöltük az időpontot az összejövetelre, bár akkor még nem tudtuk, mi lesz a tartalma. A téma végül a megújulás lett – mégpedig azért, mert az egyházunkban az utóbbi időszakban különböző mozgások kezdődtek el. Ezekre az egyház próbált is valamilyen választ adni, de amit eddig láttam, az számomra nem a lényeggel foglalkozott. Úgy éreztem, máshol van a kulcs. Végül ez adott lökést ahhoz, hogy kimondjuk: beszéljünk arról, hogy mit gondolunk, hol látjuk mi a megújulás titkát, honnan kell elindulnia, milyen irányba kell elhatnia.

Hol van ennek a kulcsa?

A személyes életünkben kell elkezdődnie – abban a belső térben, ahol Isten és az ember találkozik. Ha megtörténik az a csoda, amely Isten műve – hogy ő engem megújít –, abból épülhet fel minden további. Mi lelkipásztorok vagyunk, gyülekezetek előtt szolgálunk, prédikálunk. Ha én magam belső átalakuláson megyek át, az hat az igehirdetésemre, a közösségemre, mindenre, amit végzek. Az egyedi feladatom Isten nagy tervének a része. Ha ezen a ponton hűséges vagyok, annak hatása messzebb is eljuthat – akár oda is, ahová magam már nem látok el.

Szervezőként hogyan élte meg a mai konferenciát?

Bizonyos értelemben elégedett vagyok, más szempontból viszont nem. Örülök, mert kértük Isten áldását, és sokan eljöttek. Voltak közöttünk hitoktatók, presbiterek, lelkipásztorok – különböző generációkból, szolgálati helyekről: faluból, városból, nyugdíjasok és aktív szolgálattevők egyaránt. Ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Ugyanakkor nem lehetek teljesen nyugodt. A hívó szót kiküldtük, szerettem volna, ha még többen részt vesznek. Reménykedem, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a lelki dolgok olyan prioritást kapnak az egyházban, hogy egy ilyen programra való meghívás esetén azt mondjuk: „Ez fontos. Ez rólam, a szolgálatomról szól.” És akkor talán lemondunk egy másik programot vagy akár egy konfirmációs órát is – ahogyan magam is tettem.

Mit mond nekünk ma a jól ismert reformátori alapelv: ecclesia semper reformanda?

Literáty Zoltán: Bár ez az elv valóban egyidős a reformációval, mindig rendkívül aktuális. Sokan elsősorban szerkezeti változásokban, intézményi átalakításokban vagy személycserékben látják a megújulást. A Szentírás és a reformátorok azonban a belsőre, a lelkire helyezték a hangsúlyt – arra a változásra, amely az Istennel való élő kapcsolatunkból fakad. Ez naponként formál bennünket a bűnbánat és a bűnbocsánat által. A szabadító Istennel való közösségből születik meg az a szabadság, amely nélkülözhetetlen a valódi megújuláshoz.

Ez tehát személyes, belső folyamat?

Igen, és úgy gondolom, megelőzi a külső változtatásokat. Tanárom, Szűcs Ferenc szavaival élve: ha nincs belső megújulás, akkor azt még a külső sem tudja elleplezni. A változás kulcsa az, hogy naponta újra és újra Krisztusban legyünk. Ez pedig a hit alapvető kérdése. Az előadásban szó esett a kereszt botrányáról is. Hogyan kapcsolódik ez a gondolat a megújuláshoz? Pál idejében a kereszt a teljes erőtlenséget jelképezte – semmiképpen nem a büszkeséget. Botránya pedig éppen abban rejlett, hogy az apostol szerint ebből bontakozik ki a teljes világot uralni képes hatalom, azaz a feltámadás erejét a kereszt gyengesége által tapasztalhatjuk meg. Nincs és nem is lehet megújulás ennek vállalása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy mindent Isten akaratára bízok. Ahogy azt Jézus is tette.

Szóba került az amerikai „narratív igehirdetés” mozgalma is. Mit gondol erről a megközelítésről?

Az új homiletikai mozgalom a hallgatóságot helyezte a középpontba. Az üzenetet érdekes és érzelmes módon kívánta eljuttatni a befogadókhoz. Azaz inkább fókuszált a prédikáció hogyanjára, mintsem a tartalomra. Fél évszázaddal a mozgalom elindulása után megállapíthatjuk, hiába volt érdekes, releváns és „nem unalmas”, valódi ébredés, lelki növekedés mégsem nagyon történt. Azaz ebből is arra következtethetünk, hogy a prédikációk megfrissülése elsősorban nem formai kérdés.

Akkor milyen a jó igehirdetés? Miben áll a valódi igehirdetői szolgálat lényege?

A jó igehirdetés mindig Krisztus-központú. Pál apostol is azt írja, hogy a Lélek az, aki megismerteti velünk az Istent, és ez csak Krisztuson keresztül lehetséges. A Lélek mindig ezt teszi. Krisztushoz vezet. A nem hiábavaló prédikáció a feltámadott Krisztusra mutat. Pál azt mondja, nem szégyelli az evangéliumot. Ilyen szabadságra és bátorságra van ma is szüksége minden igehirdetőnek.

Ezek szerint az igehirdetőknek is naponkénti megújulásra van szükségük?

Feltétlenül. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a lelkipásztorok is emberek – megfáradnak, szükségük van hitbeli megerősödésre. A Szentlélek munkája nélkül nincs élő igehirdetés. Ő edzi bennünk a hit erejét. A református egyház megújulásához szükséges, hogy mi, lelkipásztorok időről időre ismét szárnyra kapjunk a hitben, és bizalmat adjunk Isten „hatalmasan munkálkodó erejének”. Így történik aztán olyan megújulás, amely újjászületett életekből épül.

A megújulás sokak számára személyes cél vagy társadalmi törekvés. Miben ad más irányt a teológiai megközelítés?

Molnár Ambrus: A fogalom nemcsak teológiai, hanem társadalmi kontextusban is jelen van. A társadalom szinte minden területén megfigyelhető az igény a fejlődésre, jobbításra, hatékonyabbá tételre. Érezzük, hogy a világ, amelyben élünk, nem tökéletes, és ösztönösen törekszünk valami jobbat létrehozni. A Biblia viszont arra tanít, hogy a valódi helyreállás nem az általunk elképzelt cél megvalósítása, hanem Isten akaratának a beteljesedése.

Előadásában a valódi és a hamis szentségről beszélt. Hogyan értelmezhető a szentség?

Isten eredeti szándéka az emberrel az volt, hogy vele közösségben éljen – ez a tökéletes állapot, amelyet a bűneset következtében elveszítettünk, mégis mélyen bennünk él rá a vágy. A jó hír az, hogy a Szentírás szerint van remény: ez a tökéletesség elérhető. De nem saját erőből, hanem az Isten jelenlétéből fakadó másik valóság által, amely „betör” ebbe a világba. Ilyen fényben értelmezhető a szentség is. A valódi az, amely Krisztus képére formál bennünket. A hamis pedig minden olyan törekvés, amely ezt a képet halványítja, gyengíti, vagy akár meg is töri.

Milyen jelentősége van mindennek egyházunk mai állapota szempont­jából?

A valódi szentség elengedhetetlen feltétele a megújulásnak. Azért lett ez most különösen aktuális, mert a világ tematizáltan, a saját szempontjai szerint veti fel ezt a kérdést. De a megújulásnak mindig is jelen kellett volna lennie az egyházban. Most azonban a világ különösen is reflektál erre, és ez lehetőséget ad nekünk, hogy újra foglalkozzunk alapvető teológiai kérdésekkel. Ahhoz, hogy növekedjünk, újra és újra keresnünk kell Isten akaratát, és engedelmesen meg is kell cselekednünk azt.

Sokan mondják, hogy épp Isten akaratának felismerése a legnehezebb.

Úgy látom, ma nem az a fő kérdés az egyházban, mi Isten akarata – hiszen a Szentírás, a hitvallásaink és az ezekre épülő teológiai szakirodalom világosan kijelöli ezt. A valódi kérdés inkább az, vallom-e, hogy Isten akarata a legfőbb tekintély az életemben. Van-e bátorságom megcselekedni még akkor is, ha szembeszél fúj? Minden itt kezdődik. A reformáció 500. évfordulóján sokan úgy gondolták, valami újat, innovatívat kell kitalálni. Akkor is azt mondtam, és most is ezt gondolom: nekünk ma sem kell mást tennünk, mint amit a reformátorok, akik komolyan vették, hogy a Biblia tekintélye állítja helyre az emberi életet. Ez volt az erejük forrása.

Említette a teológiai munkát. Hogyan kell ezt értelmeznünk?

A teológiai munka – helyesen értve – nemcsak tudományos tevékenység, hanem egzisztenciális folyamat is. Amikor valaki felismeri, hogy Istennek igaza van, és ezt az igazságot nemcsak megérteni akarja, hanem ebben szeretné vezetni az egyházát is – az már a megszentelődés munkája. Ezt tették a reformátorok, és ez a mi feladatunk is.