A könnyűzene nagyon erősen válik bensővé, és mi azt szeretnénk, hogy ami ilyen erővel válik bensővé, az igaz legyen – vallja Horváth Gergely író, rádiós, aki már felnőttként tért meg, ami után a teljes popkultúrát átértékelte maga körül. Mit tesz zsebre egy keresztyén egy kortárs rapszövegből vagy a rock and roll energiáiból? Milyen lehetett Mózes dala, és hogyan tájolja be Istent a mai pop, ami sokszor mintha csak az egóról szólna. A Jézus és a rock and roll című könyv szerzőjével egyben a Magyarországi Református Egyház Kommunikációs tanácsadójával beszélgettünk.
Horváth Gergely a hazai könnyűzenei és kulturális élet egyik fontos alakja, aki rádiós műsorvezetőként, szerkesztőként és íróként vált ismertté. Éveken át a Petőfi rádió tartalmi arculatának formálója volt. Felnőttként tért meg, ennek legfőbb lenyomata a 2017-ben megjelent Jézus és a rock and roll című könyv, amely személyes hangvételű vallomás és kulturális esszé egyszerre: a keresztyénség és a popkultúra – különösen a rockzene – viszonyát vizsgálja, saját életútján keresztül. Jelenleg a Dalszerző főszerkesztője, a gondolatkertészet.hu alapítója, és beszélgetéssorozatot vezet a hit és a rock and roll viszonyáról magyar dalszerzőkkel.
A megtérése után átértékelte a rockzenei klasszikusokat?
Persze. A legjobb példám a Highway to Hell az AC/DC-től. A világ egyik legjobb gitárriffje, majdnem ellenállhatatlan. De ha egyszer Krisztus vére által kiváltott, megváltott ember vagy, akkor miért üvöltöd eufórikusan, hogy sebességkorlátozás nélkül száguldok a pokol felé?! Friss megtérő voltam már, amikor megjelent Kid Rocktól a Rock N Roll Jesus. Nagyon jó húzása van annak a dalnak is, emlékszem, ahogy headbengeltem rá a stúdióban, albumajánlót is csináltam róla a Petőfin. Aztán egyszer ránéztem a szövegre és észbe kaptam. Rájöttem, hogy sokkal tudatosabban, felelősségteljesebben kell kezelnem a könnyűzenét, különben a zsigeri része elvisz. De volt még pár rockhimnusz, amin el kellett gondolkodnom. Például a Rolling Stones Sympathy for the Devilje. Az se tudtam önfeledten énekelni, miután ránéztem a szövegére.
A Sympathy for the Devil tulajdonképpen egy helyzetdal: van egy jelenség – nevezetesen a gonosz jelensége –, amibe belehelyezkedik a szerző. Ráadásul nárcisztikus és öntelt alakként testesíti meg az ördögöt, tehát nem szépíti.
Ez egy szerepjáték, igen. Csak beleillik egy erős öltésű sormintába, amelyben a sátán mégiscsak szexi, és így vonzóvá válik. Jobbnál jobb könyvek, képek, zenék, filmek alakította képünk van arról, mit jelent a delejes, csábító erő. Elég, ha Az ördög ügyvédjére gondolunk, Al Pacino figurájára, vagy A bárányok hallgatnak Hannibal Lecterére: azt mondjuk, rettenetes, de közben van benne valami zseniális. És amikor azt mondjuk valami sátánira, hogy zseniális, az már egy csapdahelyzet, amit a kultúra idéz elő. A rock and rollban mindez kiváltképp jelen van.
Mindezzel együtt hogyan sikerült kibékíteni a hitével a rock and rollt?
Elfogadtam, hogy a popkultúrával ügyem van, még ha ez állandó feszültségforrás is az életemben. A megtérésem után még évekig tologattam magam előtt kérdéseket, amelyekre végül a könyv írásakor sikerült választ találnom. Úgy gondolom, a rock and roll lényege egyfajta életinjektálás. Élünk kábultan, félholtként, és egyszer csak belénk robban egy zene, amitől hirtelen úgy érezzük, élünk. Megelevenedünk. Sokszor ez hamis érzet, de maga az élmény – hogy hat ránk valami, hogy történik velünk valami, hogy az életünk valamilyen – a rock and rollban nagyon erősen jelen van. Ebben rejlett az elsöprő ereje, így spriccelt szét a világban, és indított el megannyi folyamatot. De közben azt is látni, milyen destruktív úton haladtak a hősei, és mennyi leamortizálódó vagy boldogtalan életet eredményezett. Nekem ebből az a kérdés következett: mi az a valódi élet, amiből a könnyűzene csupán villanásokat képes nyújtani? Ezekre a benyomásokra szükségünk lehet, felvillanyoznak, megpiszkálják a lelkünket. De nem képesek a megváltásra. Én innen indultam tovább.
Tehát a zenében dolgozó lelkierő, ami alaphangon fontos egy keresztyén számára?
A könnyűzene nagyon erősen válik bensővé, és mi azt szeretnénk, hogy ami ilyen erővel válik bensővé, az igaz legyen. Szeretem hallgatni a kortárs előadókat, akikben az itt és most szólal meg. Egy érzékeny példa jut eszembe közülük: Krúbi. Egyszerre árad rám a mocsok abból, amit csinál, és a végtelenség: egyszerűen csak mosolygok, hogyan lehet valaki ilyen kreatív. Jön belőle a szabadság és az öröm, még ha világnézeti és lelki értelemben tartalmaz dekonstrukciót is. De vannak benne igaz momentumok, amiket nem szabad elengedni. Az őszinte állapotközlő megszólalásokat tanulnunk kell keresztyénként. Egy jó dal mindig a szív hiteles érzéseiről szól, és egyenesen a lelkünk mélyéről érkezik – ahogy Mózes spontán énekben tör ki a Vörös tengeren való átkelés után. A zsoltárok is innen szólalnak meg, dühből, fájdalomból, örömből, egzisztenciális reakcióként. Nem kell ezeket az érzéseket elrejteni. A Szentírás sem szépít; tudjuk jól, egy csomó altesti dolog van benne.
A popzene viszont nem csak a szívből szóló, őszinte dalokról szól. A kultuszon, az énközpontúságon is nagy a hangsúly.
Nem szabad elfelejteni, hogy az az erős érzelmi hatáskeltés, amire a könnyűzene képes, nagyrészt ipari mesterségen, tudáson és szakmai professzionalizmuson alapszik. Zeneileg, produkciós szempontból, vagy vizuális megjelenés, látványvilág tekintetében. Az eladás logikája viszi előre a popzenét is. És ez az ipari része képes átcsúsztatni „bálványüzemmódba” az előadókat, részben azért, mert így tudnak nagyobb közönséget elérni. Az énközpontúság a karrierépítésnek mindenhol fontos része lehet, a popzenében különösen. De nem szerencsés, amikor egy előadó nem közvetít semmit önmagán kívül.
Már a nyolcvanas évektől, Madonnától kezdve jellemző a popra az állandó identitásváltás. Klipről klipre, albumról albumra újragyártja magát az előadó egy új identitással.
Ezt a szerepjátékot David Bowie hozta be már Madonna előtt. Igaz, ő artisztikusabban, művészi programként valósította meg, amit élete utolsó gesztusáig megtartott: döbbenetesen biblikus, ahogy Lazarus című utolsó dala és annak videóklipje (Lázár története) három nappal a halála előtt megjelent. Madonnánál ez inkább imázskérdés. Az imázsváltásnak a mainstream popban nagy hagyománya van – elég Lady Gagára vagy Beyoncé-ra gondolni –, hiszen ezzel lehet fenntartani a folyamatos figyelmet, formálni a divattrendeket és viszonyulni a legaktuálisabb témákhoz. Itt inkább a kulturális kisajátítás, ami felmerül. Beyoncé Cowboy Carterje például a cowboy tematikájával. Ezek jó példák arra, hogy a modern kultúra és korszellem nem tolerálja az egyetemes érvényű szellemi kijelentéseket. A végső igazság azonban nem relatív.
Nem visznek félre ezek a folyton változó, relatív identitásminták? Szemben a keresztyénség egyetemes identitásával? Pláne manapság, amikor kifejezetten egyéniség-központúan gondolkodunk.
A zenei impulzusok helyesek, jók, építők, máskor viszont eltérítenek akár önmagunkkal szemben is. Az attitűd a fontos, az őszinte igazságkeresés. Amikor képlékenyek vagyunk az identitásunkban, a markáns mintákat elcsenjük, ebben van némi kiszolgáltatottság, de amikor már kialakul egy erős, stabil identitás, akkor szabaddá válunk ezek befogadására, illetve a hozzájuk való viszonyulásra. Ha tudjuk, kik vagyunk – jelen esetben, hogy Isten gyermekei –, úgyis az épül be, amire szükségünk van, amire pedig nincs, az lepereg rólunk. Akiket elhívott, azokat megigazítja: visszavezet mindenkit a Szentlélek a maga helyére. Vagy finoman becsavar abba a foglalatba, ami a miénk, ahhoz, hogy a megfelelő fényt hozzuk a megfelelő „égőként”.
„A Veszett világ idején azt hittem, Nicolas Cage az Isten” – olvasható a Jézus és a rock and roll című könyve hátoldalán. Erről az jutott eszembe, hogy a popkultúra egy része biztosan istenpótlék: Isten helyébe keressük a tökéletes illúzióját, az aktuális trendek segítségével. De akkor a másik fele pont Istenre mutat.
Nem húznék szigorú határvonalat a kettő közé. Isten annyira szabad: bármiből bármit felhasználhat az életünk javára. Vannak dalok, amelyek százszor elhangzanak a maguk világias értelmezésében – és egyszer csak, százegyszerre úgy kerül bele az előadó, hogy valami megvillan az isteni perspektívából, és váratlan evangelizáció lesz belőle. Egyszer utánanéztem David Bowie Rock ʼnʼ Roll Suicide című dalának, aminek a szövegét termékeny homály fedi: van, aki így, van, aki úgy érti. Olvastam olyan véleményt, hogy erről a dalról azonnal le kell jönni, mert tényleg gáz. De találkoztam olyan cikkel is, amiben leírja a szerző, hogy öngyilkosságra készült, amikor a szomszédból éppen áthallatszott ez a dal, és akkor egy pillanat alatt megfordult vele a világ: katarzis, sírás és visszalépett. Most ez rajtunk múlik? Egy suicid üzenettel segíthet valakinek az életén egy dal? Ez David Bowie felelőssége, vagy van ebben a szellemi működésben valami, ami független az elkövetőtől? Szerintem nem számít, hogy aki énekel, az szent vagy nem szent, szétütötte magát az este, vagy éppen józan maradt. Isten mindenkit fölhasználhat ezekre a közlésekre.
„És lőn, hogy amikor Istennek lelke Saulon vala, vette Dávid a hárfát, és kezével pengeté; Saul pedig megkönnyebbüle és jobban lőn, és a gonosz lélek eltávozék tőle.” (1Sám 16,23) Egyik kedvenc részem a Bibliából, ami szépen kifejezi a könnyűzene lényegét.
Igen, abszolút. Tudja, mi legitimálja még? A 148., a 149. és a 150. zsoltár! Nézze meg azt a hangszerparkot! És akkor ragaszkodunk az orgonához mint dicsőítésünk eredeti és kizárólagos hangszeréhez! Annyira beengedném a gospelkórusokat a templomainkba! Jól jönne az egyháznak abból az erőből, ami a rock and rollban megvan...