Pszichiátriai betegek és Jézus

A lelkésznő biciklivel jön elém, a vasútállomásra. Miközben a református templomnak vesszük az irányt, mindenféléről beszélgetünk: Szentgotthárdon alakították ki az ország első kettős körforgalmát; a városi mozi már 1913 óta üzemel; a Rábaparti Integrált Szociális Intézmény Vas Vármegye kacskaringós nevű intézményt a helyiek csak „szocinak”, lakóit pedig „szocisoknak” nevezik. Megállapítjuk, hogy az élet legtermészetesebb dolgaként kezeljük, hogy vannak közöttünk pszichés zavarokkal küzdő emberek, ám az meglepő, hogy a főváros pszichiátriai betegeit az ország legnyugatibb településén kezelik.

Kérdésemre, hogy mennyire terheli meg a város lakosságát az otthon lakóinak jelenléte, fejrázással válaszol Sisakné Páll Klára. Kivéve, amikor kimenőidőben némelyikük ápolatlanul kéreget a járókelőktől.

Klára huszonhárom évvel ezelőtt került a szentgotthárdi gyülekezet élére, akkor kereste fel a város evangélikus lelkésznőjét, hogy közösen vállalják a szolgálatot a pszichiátriai problémákkal küzdők között. A két gyülekezetvezető havonta jár be az otthonba istentiszteletet tartani, felváltva vezetik a liturgiát és prédikálnak.

– Az első istentiszteletek interaktívra sikerültek, de idővel megtanultuk, hogy ne tegyünk fel költői kérdéseket, mert válaszolnak rá. Az aulában, ahol összegyűlünk, nagy a jövés-menés, és hiába rövid, huszonöt perces az alkalom, nem mindenki tudja végigülni. Ilyenkor egyszerűen felállnak és elmennek. Az istentisztelet végén gyakran odajönnek hozzánk a kérdéseikkel, az észrevételeikkel. Szóvá teszik azt is, ha nem értenek egyet a prédikációval, az egyik lakó egyszer például kijelentette, hogy a Szentírás a Sátán műve. Ilyenkor nem kezdünk vitába, csak annyit válaszolunk, hogy ezt mi nem így tapasztaljuk – magyarázza a református lelkésznő a gitáros istentisztelet sajátosságait.

– Az intézmény lakóinak az állapota vegyes, némelyek egyáltalán nem zavarodottak, mások viszont különböző hangokat adnak ki még istentisztelet közben is. Az is megtörténik, hogy igehirdetéskor valaki hangosan oda nem illő dologról kezd beszélni. Ilyenkor a nővérek fegyelmezik, vagy a többi lakó szól rá. Ettől függetlenül kötetlen, fesztelen a hangulat – részletezi Sisakné Páll Klára.

A betegek leggyakoribb kérdései közé tartozik, hogy mikor mehetnek haza – erre általában nem kerül sor –, és arra is kíváncsiak, hogy mikor látogatja meg őket a családjuk. – Nagy öröm a fizetésosztás, mivel az egészségesebbek dolgoznak is az intézményben. Sok lakó szenved skizofréniában, ők a látomásaikat is elmondják nekünk, vagy hogy mit mondott a hang, milyen rossz cselekedetre biztatja őket. Néhányuk a Sátán megtestesítőinek vélik magukat – számol be a lelkésznő a tapasztalatairól. – Az egyik legnehezebb kérdésük: „Valóban igaz, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál?” Nehéz erre válaszolni, mert az életkörülményeik nem mindig erről tesznek bizonyságot: gyakran bosszantják, bántalmazzák lelkileg egymást – meséli. A lelkésznő ilyenkor igyekszik felhívni a figyelmüket, hogy lássák meg Isten gondviselését az életükben. – Van fedél a fejük fölött, gondoskodnak róluk, van Bibliájuk, tarthatják Istennel a kapcsolatot. Az Úr nem erre a földi életre ígér tökéletes boldogságot. Nem azt mondta, hogy elkerüljük a nehézségeket, hanem azt, hogy átvezet rajtuk – sorolja a kérdésre adott válaszait.

A megtérés tudatos döntés, mondják. De mi a helyzet, ha pont a tiszta tudat hiányzik? – kérdezem. – Az emberek megtérését nem tudjuk megítélni még a tiszta elméjűeknél sem. Ez Isten hatásköre. Ahhoz, hogy Jézust Urának vallja az ember, szerintem mindegy, milyen tudatállapotban van. Nem kételkedem abban, hogy ők is hisznek Krisztusban, de azt, hogy milyen mértékben adták át az életüket neki, azt döntse el az Úr. Sokaknál tapasztalom, hogy élő hitük van, és a cselekedeteik is erről tanúskodnak. A hitük erőt ad nekik, és továbbsegíti őket – érkezik a válasz.

Felvetem, hogy a pszichiátriai megbetegedést a keresztyének olykor az ördögtől való megszállottsággal hozzák összefüggésbe. – Ha az ember nem engedelmeskedik Istennek és kilép a vele való kapcsolatból, akkor idegen lélek hatása alá is kerülhet. Ezt nevezhetjük megszállottságnak is. Ilyenkor ez egy tudatos döntés, az engedetlenség következménye, máskor viszont az érintettől függetlenül történik ez meg – részletezi. A lelkésznő úgy véli, sokan a saját bűneik következményeként jutottak a jelenlegi állapotukba. Megtudjuk, hogy számos, korábban okkultizmussal foglalkozó személlyel, valamint szenvedélybeteggel, alkohol- és drogproblémával küzdővel találkozik az otthonban.

A koronavírus-járvány előtt Sisakné Páll Klára bibliaórákat is vezetett az intézményben. – Az orvostudomány csak a tüneteket enyhíti. Amikor Jézus kiküldte a tanítványait, akkor arra is utasította őket, hogy űzzék ki az ördögöt. Rudolf Bohren teológus szerint minden igehirdetés ördögűzés. Néhány évvel ezelőtt a Gedeon Társaság mindannyijukat megajándékozta egy Szentírással. A lakók nagyon örültek neki, a bibliaóráinkra is magukkal hozták, elmondták, mit olvastak és értettek meg belőle. Mély lelki beszélgetéseink voltak, egymás hite által épültünk – eleveníti fel a szentgotthárdi lelkésznő.

A lelkipásztor huszonhat évesen kezdte el szolgálatát az intézményben, de sosem volt benne bizonytalanság vagy kétség afelől, hogy neki való-e ez a feladat. – Isten kinyitott egy kaput, és bevezetett rajta – hangsúlyozza. Örül, hogy ebben a közegben is hirdetheti Isten üzenetét, de nem titkolja, hogy minden alkalommal nehezen indul el ide. – Mégiscsak beteg emberek közé jövök, akik olykor agresszívak. Bizonyos szagok is jellemzőek a betegekre. Volt egy időszak, amikor csak a demensek tudtak részt venni az istentiszteleteken: üres tekintettel ültek előttünk, azt sem tudták, hol vannak – eleveníti fel a lelkésznő. Ezt nehéz összeegyeztetni azzal, hogy Isten Igéje élő és ható – jegyzem meg. – Nem tudhatjuk, Isten hogyan munkálkodik. Átadjuk az Úr üzenetét, a többit pedig a Szentlélekre bízzuk – mondja a lelkésznő.

A református lelkipásztor az olykor előforduló agresszió ellenére sosem élt át atrocitást és nem is fél a lakóktól, pedig a szolgálatuk kezdetén az egész intézményben körbekísérték a két lelkésznőt. – Sok mindenen elcsodálkoztunk azon a napon, de Krisztus számára a lakók ugyanolyan fontosak és értékesek, mint az egészséges emberek. Csak mi „osztályozzuk le” őket. Ők is vágynak Isten Igéjére, szeretetére. Nekünk Jézus „meghosszabbított kezének” kellene lennünk ebben a világban: segítünk, ahol tudunk, és hirdetnünk kell az evangéliumot – hangsúlyozza.

A lelkésznő hetente huszonkét hittanórát tart a városban, a gyülekezeti alkalmak és a családlátogatások mellett a munkája kis részének látja a pszichés betegek között végzett szolgálatát. – Kemény terep. Valódi hősök az intézmény ápolói, akik napi nyolc órában vannak a lakók mellett – nyomatékosítja.

Az istentisztelet fontosságában a bizonyságtételek erősítik meg Sisakné Páll Klárát. – Szinte az összes lakó dohányzik, küzd az alkohollal, de egy alkalommal odalépett hozzám az egyikük, és megosztotta velem annak a történetét, hogy hogyan tette le az üveget és a cigarettát. Az intézményben élő hitű, mindenkinek példaként szolgáló keresztyének is élnek – hívja fel a figyelmet.

Az elmúlt huszonhárom esztendőben látott-e már lakót, akit Isten meggyógyított, és elhagyhatta az intézményt? – tudakolom. – Az, hogy nem tudok ilyen esetről, nem jelenti azt, hogy nem is történt ilyen. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ahogy megszabadította, meggyógyította a gadarai megszállottat, ugyanúgy van ma is hatalma szabadulást és gyógyulást adni a mentális zavarból – szögezi le a lelkipásztor.

A nagyobb egyházi ünnepek előtt a két lelkésznő az otthon lakóinak az evangélikus templomban tartja az istentiszteletet. – Húsvétkor az egyik beteg hozzánk, a református templomba is ellátogatott. Ha nem mondja, fel sem tűnt volna, hogy a „szociból” jött – jegyzi meg. A közöttük végzett szolgálat Sisakné Páll Klára gyülekezeti munkáját is meghatározza. Esetleges negatív megjegyzéseik ma már nem viselik meg a lelkét: az intézetben megszokta, hogy ne sértődjön meg, bármi történjen is.

A beszélgetés után a lelkésznő visszakísér a vonathoz. Sok „szocissal” találkozunk a visszaúton, kimenőidejük van. Egy szembejövő nő furcsán fogja a mellette jövő férfi kezét, elkapom a tekintetemet. Azon tűnődőm, mennyire természetes reakció ez a hétköznapokban: elfordítani a fejünket. Továbbsétálunk, de mielőtt odaérnénk az otthonhoz, a lelkipásztor átkísér az út túloldalára. Úgy vélem, valószínűleg nem akarja, hogy leszólítsák, mivel szinte az összes lakó ismeri, ezért gyakran az utcán is kérnek, kérdeznek tőle valamit. Később kiderül, hogy valójában csak engem féltett. Őt ugyanis semmi sem tántorítja el a szolgálattól.