Merre induljunk a megújulás felé?

A konferencia főszervezői Kodácsy Tamás, a Dunakeszi Református Egyházközség vezető lelkésze és a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem (SRHE) docense, Thoma László, a Budapest-Gazdagréti Református Egyházközség vezető lelkipásztora és a közelmúltig a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) óraadó tanára, valamint Pecsuk Ottó református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense és a Magyar Bibliatársulat főtitkára voltak.

Az esemény fővédnökségét a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa vállalta, de pár nappal ezelőtti közleményükben jelezték, hogy az elnökségi tanács egyik tagja sem lesz jelen a konferencián, hogy, mint írták, „személyes jelenlétünkkel semmilyen módon ne befolyásoljuk sem a meghívott véleményformálókat, sem azokat, akik a résztvevők soraiból szólnak majd hozzá az elhangzottakhoz”.

A Ráday Ház díszterme megtelt a több mint hatórás konferenciára, az érdeklődés óriási volt. Az eseményt végül négy részre osztották, amelyekben tematika szerint csoportosítottan hallgathatták meg az előadásokat a résztvevők. A témákhoz fűzött ötperces hozzászólásokra azok kaptak lehetőséget, akiket a konferenciára regisztrált személyek előzetesen megszavaztak a jelentkezők közül.

Az első szekcióban a kegyelemtannal és a megváltástannal foglalkoztak a felszólalók. Elsőként Kodácsy Tamás Szentségtörésbe keveredve című előadásában arról beszélt, hogy Kálvin szerint a népnek hatalmában áll méltó papokat választani, a méltatlanokat elutasítani, de nehezen tudnánk megfogalmazni, mit jelent a méltó és a méltatlan. A lelkipásztor úgy véli, a kegyelmi ügyben sem feltétlenül értjük, mi miatt is kellene vagy nem kellene bocsánatot kérnie Balog Zoltán püspöknek. Az előadó szerint Balog Zoltán azért kért bocsánatot, hogy az egyházat rossz hírbe keverte, miközben azért kellett volna, hogy ártatlannak vélt embernek kért kegyelmet.

– Egy püspöktől nem feltétlen azt várom, hogy politikailag korrekt vagy a közvéleménynek megfelelő legyen – hangsúlyozta Kodácsy Tamás, aki úgy vélte, nagyobb gond, hogy az ártatlanság hozzákapcsolása a kegyelemhez tárgyiasítja azt. – A reformáció pont a kegyelem tárgyiasítása ellen harcolt. Soli gratia: nincs érdem, ártatlanság vagy más feltétel a kegyelem mellett, mert akkor már nem volna kegyelem. Az is felmerülő kérdés, hogy ártatlannak miért kegyelmet kért a püspök, hiszen azt a bűnös kaphat – hívta fel a figyelmet. Kodácsy Tamás szerint fel kell tenni a kérdést, hogy ha a kegyelemtanunk így eltorzult, akkor vajon tényleg református-e még ez az egyház?

Az egyház kommunikációs kríziséről beszélt A nyelv megtérése című előadásában Nagy Károly Zsolt református teológus, kulturális antropológus, az SRHE tudományos rektorhelyettese. Szerinte már az „áldás, békesség” kifejezéssel gond van, hiszen üres köszöntéssé vált. Úgy véli, az áldás szót nehéz megfelelő értelemben használni, amikor egy református lelkész már akár egy szoborra is áldást kér.

Előhozta az Ez is református! kampányt, amiről azt olvasta, hogy nem is kampány. Úgy véli, meg kell állni és elgondolkodni, hogy az „igen legyen igen, a nem pedig nem”. A megtérés megértés – jelentette ki, és emlékeztetett, hogy a nyelven keresztül ragadunk meg mindent, ezen keresztül cselekszünk és konstruáljuk meg a valóságunkat. Példaként a második világháború után a betánista szó jelentésváltozását hozta fel, amely szitokszóvá vált, de korunkból is említett hasonló kifejezéseket. Problémásnak tartja a hatalmi kifejezések betörését az egyházi nyelvezetbe és azt, ha a keresztyén szabadság zálogát az államban látjuk. Szerinte a keretek lebontására van szükségünk, ehhez nyíltan kell keresnünk a megoldást, mert „Isten az egy igazságot sokunknál tette le, amit össze kell raknunk”.

Masri Mona Aicha egyetemi lelkész, teológus, az ELTE-misszió alapítója és vezetője a sérülés esztétikájáról beszélt, azt hangsúlyozva, hogy ha nem foglalkozunk esztétikai értelemben a kegyelemmel, akkor kihagyjuk az örömet okozó részét. Derridát idézte: „Nincs költemény baleset nélkül, sem olyan költemény, amely ne tátongana nyitott sebként, miközben maga is hasonló sebet üt.”

Az előadó szerint sérülés nélkül nincs költészet, sérülés nélkül ez a konferencia sem lett volna, mert fájdalom nélkül a meghitt, a megszokott folytatódik. A történések sem maguktól vannak, hanem Krisztus örök sebétől. A korábbi idézetbe illesztve úgy fogalmazott, hogy nincs kegyelem baleset nélkül.

A hozzászólók között Koncz Karola exmisszus arról beszélt, hogy megrendítő volt látni, mennyi rosszul hegedt seb volt az egyházban, amelyek tavaly felnyíltak. Szerinte Isten gyógyító irgalmára van szükség, és rendszeres önvizsgálat nélkül csak további sebek keletkeznek a közös gyógyulás és gyógyítás helyett. Kifejtette, hogy olyan egyháznak szeretne a tagja lenni, ahol nem vétek látni, érteni, beszélni valamiről, ahol nem kell sem cinkos leplezőnek, sem kellemetlen leleplezőnek lenni, ahol meglátjuk egymásban a testvért.

Úgy látja, ma az első kérdés mindig az valakiről, hogy kinek az embere, és akik így gondolkodnak, azokat irritálja, ha valakit nem tudnak beskatulyázni, és bár néha nehéz, de elsősorban a Krisztus emberének kell lenni. Pál Lajos a kegyelem jogi vonatkozásairól beszélt, és hangsúlyozta, hogy aki azt gondolja, hogy a köztársasági elnöki kegyelem egy hibás ítélet kijavítására szolgál, az alapvetően félreérti a kegyelmet. Az ítéletek vitatására a jogorvoslat ad ugyanis lehetőséget, a kegyelem nem ment fel senkit, sőt, csakis bűnösnek adható.

Az egyházat ért XX. századi megrázkódtatásokat rendre a megújulás vágya követte, ezek dokumentumaiból mutatott be néhányat Szabó Előd lelkész, a Pápai Református Teológiai Akadémia egyetemi tanára Krisztus az állandó című előadásában a második szekció nyitányaként. Idézte Ravasz Lászlót, aki 1945-ben azt mondta: „Van menekvés, ha a léleknek vetünk. Ennek első lépése a bűnbánat.” A lelkipásztor által felolvasott részletek arra biztattak mindenkit, hogy közösen vállaljuk a felelősséget az egyház állapotáért, ő maga pedig úgy vélte, a válságból kivezető útra akkor tudunk rálépni, ha nem osztogatjuk a sértéseket, és ha egyetlen vezérlőelv marad, mégpedig az, hogy Krisztusban egymásnak testvérei vagyunk.

Szabó Előd úgy véli, a missziói parancsot sokat emlegetjük, de a tetteink sokkal inkább egy kényelmes egyházra utalnak. Figyelmeztetett, hogy a Szentírás és a történelem tanulsága az, hogy amikor az egyház komolyan vette a küldetését, akkor üldöztetésben, elnyomásban volt része.

Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság vezetője arról beszélt, hogy az egyházban mi a szocializmus öröksége, és mi van már régebb óta velünk. Már 1896-ban volt olyan, aki azt hangoztatta, hogy a magyar protestantizmus a szolgaság szélén táncol, amikor hosszas huzavona után bevezették a nem katolikus alsópapság illetménykiegészítését. Az intézményrendszer és a népegyházi keret sok helyen már ekkor nem volt fenntartható, egyes helyeken a lelkész fizetését sem tudták kigazdálkodni. Ravasz László úgy fogalmazott mintegy öt évtizeddel később, hogy az „eszményem egy olyan egyház, amely a maga erejére van utalva”.

A nagy püspök már akkor figyelmeztetett, hogy a külső építkezés nagyobb volt, mint a belső megerősödés, és szerinte az egyházban „arra kell számítanunk, hogy megéljünk akkor is, amikor nem lesz államsegély”. Az egyházat még nagyobb anyagi függésbe taszította a második világháború utáni földosztás és a birtokos parasztság felszámolása a téeszesítéssel. Földváryné Kiss Réka emlékeztetett arra is, hogy az egyház és állam viszonya sosem statikus, állandó korrekcióra szorul, és Ravasz László száz évvel ezelőtti programját ajánlotta mindenki figyelmébe mint ma is követendő példát.

A hozzászólásokban Zsengellér József lelkész és egyetemi tanár a sola scriptura elvére hivatkozva arról beszélt, hogy hol van a Szentírás használatának és abuzálásának határa.

Szerinte az elmúlt évben elhangzottak belemagyarázások, erőltetett allegóriák, kiragadott idézetek, amelyek átlépték ezt a határt. Olvasott például egy olyan írást, amelyben egy halandót indirekten Jézussal azonosítottak. Arra bátorított mindenkit, hogy régi kifejezéssel élve „egyék meg az Igét” és a Lélek erejével hozzák elő a valódi üzenetét.

– Az egyház egyik fontos intellektuális képe, amikor Pál apostol Athénban vitába száll és hirdeti az evangéliumot – mondta Csűrös András gyömrői lelkipásztor a hozzászólásában. Szerinte az elmúlt időszak egyik fontos kérdése, hogy tudtuk-e hirdetni az evangéliumot akkor, amikor mindenki az egyházzal foglalkozott. Az egyház története mindig a nyilvánosság előtt zajlott, Luther sem egy belső fórumot vagy bizalmi szavazást tartott, hanem „kiposztolta” a templomkapura a tanait – véli a lelkész.

– A reformátorok fantasztikusan tudtak élni a nyilvánossággal, a korszak kommunikációs eszközeit használták, és tudtak a néphez egyszerűen szólni, ezt vessük össze a mikrofonok elől futó egyházi emberek képével! – folytatta Csűrös András, aki szerint a legtöbben azt gondolták, ha senki se nyilatkozik, majd megoldódik az ügy előbb-utóbb. A lelkészek „pedig lent nem kaptak útmutatást, nehogy kiszivárogjon valami”, és szerinte a vezetők azt a képet akarták sugallni, hogy az egyház egy falanx, amelyben csendben egyben kell maradni, miközben „végignéztük, ahogy az egyén botránya egy kommunikációs csavarral mindannyiunk botránya lett”. Csűrös András az egyházi kommunikációt általában véve nem találta megfelelőnek: – Jézus a nyilvánosság előtt szenvedett, és titokban dicsőült meg, mi fordítva tesszük, és még a népszámlálás számait is sikerként próbáltuk eladni – hangoztatta. – Világossá vált, hogy nem tudunk a társadalomhoz szólni, a szószéket bástyaként használjuk – jelentette ki, majd hozzátette, hogy szerinte az egyházból nem lehet „kibeszélni”, mert nem egy politikai mozgalom vagy vár, hanem egy test, aminek küldetése van. Az egyház a nyilvánosság előtt él, de nem a nyilvánosságnak, hanem az urának és parancsolójának – hangsúlyozta a gyömrői lelkész.

Egy hozzászóló, aki a „hívők többségének” képviselőjének nevezte magát, megjegyezte, hogy az egyházunk politikai érintettség nélkül létre sem jött volna, és vannak olyan egyházpolitikai kérdések, amelyek nem mondhatók el a nyilvánosság előtt.

Karsay Eszter lelkésznő kifejette, hogy hiba összehasonlítani a reformáció korát a jelenkorral, mert akkor még nem volt olyan erős egyházellenesség, mint a mai Magyarországon. – Ha az egyház az édesanyám és gondom van vele, nem a szomszédnak mondom azt el – jelentette ki. Koncz Hunor feltette a kérdést: van-e jó példa a történelemben a közös bűnbánatra? Erre Szabó Előd úgy felelt, hogy a korábbi megújulási kísérletek is pár emberrel kezdődtek, aztán kiterjedtek, de az egyénekben is meg kell érlelődnie erre az igénynek.

Az egyház és hatalom kapcsolatáról szóló harmadik szekciót Fazakas Sándor lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára, a Tiszántúli Református Lelkésztovábbképző Intézet vezetője a tekintély válságáról szóló előadásával nyitotta meg. Ebben élesen megkülönböztette a hatalmat és a tekintélyt, majd arról beszélt, hogy már Kálvin korában gond volt a genfi gyülekezetben, hogy olyan városi elöljárók jutottak be a presbitériumba, akik azt politikai célokra akarták használni. Kálvin úgy fogalmazott, az isteni rendelés és az emberi megvalósítás között különbség van. A reformátor szerint is orvosolni kell a botrányokat, és meg kell találni a lényegi problémát, ami a válságot okozta.

Fazakas Sándor beszélt a tekintély válságáról az egyház vonatkozásában is. Úgy véli, ma sokszor elfelejtjük, hogy az egyházi tisztségviselők „megbízottként” csak részesednek a „megbízó”, vagyis Isten tekintélyéből, és nem ők kölcsönzik a tekintélyt az általuk betöltött pozíciónak. A református egyházban Krisztus az egyedüli tanító – hangsúlyozta. Fazakas Sándor szerint ma az egyházi tisztségviselők tekintélyét sokszor a társadalmi vagy egyházjogi státuszuk határozza meg, miközben előfordul, hogy a döntéshozók kivonják magukat a számadás alól. Óvott attól is, hogy az egyházi tisztséget hatalomként értelmezzük, politikai vagy társadalmi érdekek szócsövévé tegyük, a hibákat pedig ne megbánjuk, hanem utólag igazoljuk. Luthert idézve elmondta, a hívő közösségnek joga van a tanítóit megítélni.

Isten és a mammon címmel tartott előadást Pecsuk Ottó lelkipásztor. Először bemutatta a pénz és az anyagi gazdaság Bibliában szereplő értelmezéseit, amely az Újszövetségben már egyértelműen a kísértés forrása a „hamis mammon imádására”. A pénz szerepe a IV–V. században értékelődött fel az egyházban, a jelentősebb patrónusok pedig akár püspökké is válhattak. Már akkoriban feltették a kérdést, hogy mi a nagyobb: a mammon veszélye, vagy a segítség, amit a pénz a szegényeknek adhat.

Az egyház az utóbbit tartotta nagyobbnak, és végül azt elégelte meg Luther Márton, amikor ez már szélsőségessé vált. Pecsuk Ottó komoly veszélynek érzi ma is, hogy az egyházi gondolkodás az anyagi gyarapodás felé fordult, mert ahol a mammon beteszi a lábát az egyházba, ott gyengül a hit. – Igyekszünk palástolni kínosnak tűnő gazdagodásunkat, mert van az a mértékű vagyonfelhalmozás, ami vádirattá válhat – emelte ki a lelkész, aki úgy vélte, hogy bizonyos vagyontárgyak kilobbizása, visszaszerzése manapság anélkül történik, hogy tudnánk, egyházi szolgálatunk melyik részén lesz azokra szükség.

Az egyház a politika fogságába esett, az ölelő karokat pedig nem fojtogatásnak, hanem intézményi reneszánsznak tekinti – jelentette ki Visky András író, egyetemi tanár. A fogsággal szerinte a testvériség áll szemben, mert annak boldog, feltétel nélküli megélése építi az egyház immunrendszerét. Ennek az immunrendszernek az összeomlására az hívta fel a figyelmet, hogy az egyházat nem a kegyelmi ügyben való érintettség rázta meg, hanem az azt követő társadalmi felháborodás, és ha ez nem történik meg, az egyház tűzjelzői hallgattak volna – jegyezte meg az író.

Úgy véli, hogy az egyház köveket halmoz, hátha majd azok kiáltanak helyettünk, ha már a tanítványok elhallgattak. A magyar református egyház látványosan visszavonta szellemi, kulturális ajánlatait a társadalom felé, nem rendelkezik olyan felülettel, kiadvánnyal, amely cenzúramentesen megszólító lehetne – emelte ki Visky András, aki szerint az egyház politikai regnálásokra és hallgatásokra van berendezkedve, és a kegyelmi botrány leleplezte azt a szellemi, nyelvi vákuumot, amelybe engedte belehullani magát. Az író úgy véli, az egyházban elfogadottá vált mostanában, hogy a farkasok közé farkasbőrbe öltöztetett bárányokat kell küldeni, hogy azok képviseljék a bárányokat. – Azt hallgathattuk, hogy a farkasdivatnak hódolva van lehetőség jó báránynak lenni, és ha a farkasok olyanokat téptek szét, akik nem tartoztak közénk, akkor csendben maradtunk, miközben az egyházi intézmény ruhatára tele van kölcsönözhető farkasjelmezekkel, és krízishelyzetben újabb bárányok jelentkeznek és adják le ruhaméreteiket, mert farkasbőrbe bújni áldozat lett, farkasnyelven megszólalni pedig bocsánatos taktikai lépés – mondta Visky András, aki szerint köszönettel tartozunk azoknak a világi személyeknek, akik önmagunk mérlegelésére, bátor lépésekre kényszerítenek bennünket. – Ha Isten velünk, akkor könnyen lehet, hogy Isten van ellenünk is, hogy igazán velünk lehessen – jelentette ki.

A vezetés veszélye, hogy torzulhat a vezető személyisége és a közösség, de a vezetés szükséges akkor is, ha vannak veszélyei – jelentette ki Thoma László az előadásában. Úgy látja, ma az ember a hatalom és az erő bűvöletében él, miközben azt valljuk, hogy „tied az ország, a hatalom”. A lelkipásztor emlékeztetett, hogy a Biblia szerint az ember a hatalmát Istentől kapja, de a világ feletti „uralkodói” joga csak helytartói, reprezentatív, az Úrra mutat. A hübrisz bűnébe eső vezető egyenlőséget tesz maga és a közösség között, túlságosan bízik saját ítélőképességében, mindenhatónak gondolja magát („elintézzük”), miközben elveszíti valóságérzékét. Ezt súlyosbíthatja még a nárcizmus is, ilyenkor előbb-utóbb katasztrófa következik be.

A közösség is torzulhat, és a gyermeki működés erősítheti vagy létrehozhatja a rossz vezetést: a közösség tagjai olyan biztonságot várnak a bálványozott vezetőtől, amilyet csak Isten adhat nekik – hívta fel a figyelmet Thoma László, aki szerint az még nagyobb csapda, ha ezt a vezető el is hiszi. Ilyen helyzetben a közösségből maga Isten is kiszorulhat. A lelkipásztor szerint a gyógyulás – akár terápiás, akár bibliai szemmel nézzük – az elveszettségtudattal kezdődik, ebből megszülethet a bűnbánat, aztán a „felnövés”, ami Isten gyógyításának keresésével folytatódik, de a végső gyógyulást csak Isten adhatja meg. Thoma László úgy véli, hogy az istenfélő közösség és vezető arról ismerszik meg, hogy egyre inkább megfeledkeznek saját fontosságukról és „csak” szolgálják az Istent.

Bereczky Örs budakalászi lelkipásztor a hozzászólásában megjegyezte, hogy szerint visszaélés volt a lelkészekkel szemben egyszerre hirdetni az önfenntartás gondolatát és közben nem eljuttatni a gyülekezetekhez például az egyszázalékos adófelajánlásokat.

Úgy látja, a rendszeren lefelé „csorgó” adományokból minden szinten „lecsípnek”, és alig jut el valami a gyülekezetekhez, amelyek közben fizetik a közalapot is, amiből elvileg az egyházmegyét, az egyházkerületet és a Zsinatot tartjuk el. Azt is problémának nevezte, hogy a rendszerváltás óta sok intézményt „behabzsoltunk, és egy részüket nem tudtuk megemészteni”.

Szabó Zsolt fasori presbiter a lelkészek túlhatalmáról beszélt, és szerinte az egyházszervezet túlzottan központosított, ami miatt létrejöhetnek hatalmi gócpontok, és már alig különbözik a református egyház vezetése a katolikus egyházétól. Miközben az egyház öregszik és zsugorodik, a központi bürokrácia egyre nagyobb, és az egyházi struktúrák elszakadnak a gyülekezetektől – hangsúlyozta.

Központibizottság-jellegű fórumot lát az Elnökségi Tanácsban, és úgy véli, a Zsinatnak is inkább lelki-hitvallási kérdésekkel kellene foglalkoznia. A presbiter megjegyezte, hogy az egyházkerületek létére sem lát semmilyen indokot: díszletgondnokok helyett elhivatott presbiterekre van szükség, akik nélkül nem tud megújulni az egyház.

A negyedik szekciót Gaál Sándor esperes, a DRHE tanszékvezető egyetemi docense nyitotta meg értekezésével, amelyben azt tárgyalta, hogy nem mindegy, hogy az egyház térdre ereszkedik, vagy térdre kényszerítik. Szerinte az egyház krízise ritkán kezdődik el egyetlen pontban, egyetlen személytől, így rendszerben kell néznünk a problémát és több helyen keresni a forrásaikat.

A megoldás pedig nem egyszerűen intézkedés kérdése, hanem az önazonosság megtalálásának útján kell elindulni, amelyhez az is hozzátartozik, hogy felismerjük, hogy nem a magunk jogán vagyunk egyház és létezésünk lényege az Ige – jegyezte meg az esperes. Az önmeghatározáshoz a jelenben a „meghajtom térdemet az Atya előtt” igehelyet idézte, míg jövőbeli célként azt, hogy „Jézus nevére minden térd meghajoljon”. Az Atya előtt önként térdet hajtó egyház szimpatikussá válik. Olyan egyházra van szükség, amelyik szembenéz a súlyvesztéssel, amely nem fajsúlyvesztés – jelentette ki Gaál Sándor.

Amikor az egyházi megújulás igénye felmerül, akkor az egyház sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogy látszik, jóval radikálisabb lépésekre van szükség, mint gondolnánk, és nagyobb szükség van a szeretetre, mint a felháborodásra, ami elindítja a megújulást – ezekkel a gondolatokkal nyitotta előadását Molnár Ambrus balassagyarmati lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület Lelkészképző Intézetének vezetője. Úgy vélte, a legfontosabb kérdés az, hogy helyre lehet-e még hozni az egyházban létrejött problémákat. Szerinte sem a teljes dekonstrukció, sem a reformok hiánya nem járható út, és arra is figyelmeztetett, ha a bibliai alapvetéseket vitató új elméletekre, például a nemiség megítélésére nem reagál az egyház, akkor a gyülekezet egy vallásos érdeklődésű civil szervezetté válhat.

Fontosnak nevezte, hogy megkülönböztessük azt a változtatási szándékot, amely lebontja az épületet és tort ül a romok felett, attól, amely lecsupaszítja a penészes falakat, amíg újra megtalálja az igazságokat. Úgy véli, sok egyházi reformjavaslattal ugyanakkor éppen az a baj, hogy nem hatolnak elég mélyre és penészfoltokat hagynak. Molnár Ambrus arról is beszélt, hogy a remény ma politikaivá vált, és beteljesítését az embertől várják. Vissza kell térni a Biblia tekintélyéhez, mert szerinte a problémák leküzdésében az Isten Igéje iránti engedelmesség a vízválasztó. – Folyamatosan fenyeget minket, hogy politikai csoportosulás, spirituális játszótér vagy hagyományőrző klub legyünk – figyelmeztetett a lelkipásztor, majd hozzátette, hogy az identitásunkhoz tartozik, hogy szeretetet gerjesztünk Jézus Krisztus és az ő menyasszonya, az egyház iránt. Azt javasolta, hogy ha a szeretetünk fogyatkozik a problémákkal terhelt, néhol még mocsokkal is szennyezett egyházunk iránt, akkor ne a kiemelkedő, hanem a szorgalmas lelkipásztorokra tekintsünk. Úgy véli, sokkal több szeretetre van szükség, mert bár a szeretet vakká tehet bizonyos bűnökre, de a szeretet hiánya a legjobb egyházban is észrevehetetlenné teszi az evangélium jelenlétét. – Ha valóban megújulást akarunk, akkor a szégyen valódi evangéliumi okait kell kigyomlálnunk – jelentette ki Molnár Ambrus.

Füsti-Molnár Szilveszter lelkipásztor, az SRHE főiskolai tanára arról beszélt, hogy sokan megfogalmazták már ítéletüket az egyház jelenéről és jövőjéről, és úgy véli, elképzelhető, hogy pártokra szakadtunk, de elsősorban Krisztuséi kellene, hogy legyünk. A Karamazov testvérek című regényből azt a jelenetet idézte, amikor Jézus az inkvizítor előtt áll, és emlékeztetett, hogy az inkvizítor útja a hatalom illúzióját adja, míg Jézus önkiüresítése a valódi szabadságot.

A teológus arról is beszélt, hogy amikor a világi hatalom árnyéka az egyházra vetül, az azért is jelent problémát, mert a politikai hatalom önérdekűen működik és sosem Jézus Krisztust állítja a középpontba. Az egyház is utat tévesztett, hiszen a rendszerváltás után inkább a vagyonszerzés került előtérbe, a gyülekezeti élet megújítása késett, csak elszórtan történt meg – jegyezte meg. Füsti-Molnár Szilveszter úgy véli, hogy az egyház a hatalmi játszmák részévé vált, teológiai, prófétai feladatai háttérbe szorultak, és ez az egyház hitelességét veszélyezteti. Hangsúlyozta, hogy ezt az utat a mai egyházi közösség választotta, sem egyenként, sem közösségként nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Egyházunk válsága csak a teológiai alapokhoz való visszatéréssel orvosolható, Isten alárendeli hatalmát a megváltásnak, Jézus pusztai megkísértése pedig mutatja, hogy utasította el a hatalmat – jelentette ki. – A látható egyház megújulása nem személycserékben vagy az öncélú hatalomgyakorlásban rejlik, még kevésbé annak bővítésében, hanem Krisztus kenózisában, a szolgálat alázatában rejlő erő felfedezésében – mondta Füsti-Molnár Szilveszter.

A politika nem önmagában tisztátalan, a keresztyének azt nem engedhetik át teljesen a hitetleneknek – figyelmeztetett Sándor Balázs kisoroszi lelkipásztor, aki hozzászólásában kijelentette, hogy Jézus is politizált és ma is politizál. Szerinte a keresztyének politikai felelőssége az Úrtól kapott látás érvényesítése, és azt kimondani, amit az Isten ránk bízott.

Külön kitért arra, hogy véleménye szerint Balog Zoltán püspök felelős vezetőként képviselte az egyház hitét akkor, amikor megkérdezték a véleményét. Sándor Balázs úgy gondolja, hogy az egyház a világi támadás hatására magára hagyta a vezetőjét, és voltak, akik beálltak a megfeszítést követelők közé. Nagy kérdésnek nevezte, hogy ki képviselte hitelesen Isten üzenetét a kegyelmi ügyben.

Tar Zoltán, az érd-parkvárosi református gyülekezet lelkipásztora azt hangsúlyozta, hogy különböző időkben különböző fajta püspökökre van szükség: hittudósra, lobbistára vagy épp missziós szemléletűre.

Szerinte a református közösségnek el kell döntenie, milyen püspökre van szükség a XXI. században, és olyan vezetést kell elvárnia, amilyen püspököt választott.

Ezután Gyimóthy Géza, a Tatai Református Egyházmegye volt főgondnoka, az Országgyűlés egykori alelnöke kért szót, és a Filemon-levél alapján arra bátorított mindenkit, hogy „mondj le rabszolgádról”, azaz nyilvános bűnbánattal mondjon le az egyház arról, amit „einstandolt”, de nincs rá szüksége, és erre példaként az Alkotmány utcai ingatlant említette.

– Ha föltámadnának az öreg falusi papok, szégyellnék magukat, hogy ide jutott az egyház – mondta, és kijelentette, hogy ha az egyház visszaadja, amire nincs szüksége, akkor visszaszerzi a társadalom előtt a hitelét, de „ha nem önkéntes lesz a jótettünk, akkor vége lesz az egyháznak”.

Gégény István katolikus teológus kifejezte abbéli reményét, hogy a katolikus egyház is megtanulja majd ezt a reformátusoktól, mert – Fabiny Tamás evangélikus püspököt idézve – a konferencián nem a hallgatag és nem is a fecsegő egyházzal találkozott, hanem a beszélgető egyházzal.

A zárszóban Pecsuk Ottó lelkipásztor megköszönte, hogy egy „ilyen ellenszélben szervezett” konferenciát ennyien megtiszteltek, és olyanok is eljöttek, akik mást gondoltak bizonyos dolgokról, mint a szervezők. Hangsúlyozta, hogy az a kritika, ami ma elhangzott, a szeretet és az aggódás hangja volt. – Köszönöm, hogy olyan egyházhoz tartozhatom, amelynek a tagsága hitt az elmúlt századokban a szó erejében, és ennek a konferenciának sincs hatalma, de ha Szárszóra gondolunk vagy Luther téziseire, a szavaknak igenis van ereje – mondta zárásként.

A következő hasonló konferenciát októberben tervezik megtartani, ahol folytatni fogják a téma megbeszélését.