Vikárné Horváth Márta református lelkipásztor élete gyökeresen megváltozott, amikor rákos megbetegedést diagnosztizáltak nála 2012 karácsonya előtt. Ötgyermekes édesanyaként, férje elvesztése után, a mindennapi feladatok sűrűjében kellett szembenéznie a betegséggel. Egy őszinte beszélgetés hittel megélt mélypontokról, bizalomról és arról a belső változásról, amelyet a gyógyulás hozott magával.
Volt-e olyan pillanat a betegsége idején, amikor úgy érezte, hogy eltávolodott Istentől, vagy esetleg megkérdőjelezte magát a hitet, amikor elérte a mélypontot?
Én a hitemet soha nem kérdőjeleztem meg. Visszatekintve az elmúlt időkre inkább azt látom, hogy voltak időszakok – akár a betegség idején, akár azt megelőzően –, amikor a mindennapok sűrűjében a hit gyakorlása kissé háttérbe szorult, és talán gyengült a kapcsolat. Lelkészként talán furcsán hangzik, de a mindennapjaimban sok hiányosság volt, például az állandó rohanásban el-elmaradt a napi csendes bibliaolvasás. A hitem mélyen megvolt, de a megélése háttérbe szorult.
Mi volt az a pont, ami ebből az állapotból visszahúzta, hogyan talált vissza a megélt hithez?
Ez egy hosszú, nehéz folyamat volt, amelyben sok próbatétel sűrűsödött össze. Miután a férjem hirtelen meghalt, váratlanul ért a felkérés az akkori esperes és a gyülekezet részéről, hogy vállaljam el a szigethalmi gyülekezet lelkipásztori szolgálatát, ahol addig beosztott lelkészként dolgoztam mellette. Addig öt gyereket neveltünk, a háztartást vezettem, hitoktattam – a klasszikus háttérmunkát végeztem. Bár igent mondtam, és a legjobb tudásommal, Istenbe kapaszkodva próbáltam ellátni a feladatot, a gyász és a felelősség súlya alatt folyamatosan kerestem az utamat. Az igazi, mély belső változást végül a betegség, a felgyógyulás és a későbbi nyugdíjba vonulásom hozta el, amikor végre időm lett lelassulni és igazán Isten felé fordulni.
Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor diagnosztizálták a betegséget?
Öt évvel a férjem halála után, 2012-ben történt. A gyermekeim ekkor még tanultak, egyetemisták voltak, a legkisebb pedig még gimnazista. Épp karácsony előtt pár nappal kaptam kézhez a mammográfia eredményét a rosszindulatú daganatról. Derült égből villámcsapásként ért. Egyáltalán nem voltam rá felkészülve, nem is gondoltam ilyesmire, hiszen az előző évi vizsgálaton még minden rendben volt. Hihetetlennek tűnt. Megijedtem, de érdekes módon nem magam miatt, hanem a gyerekekért aggódtam: ott voltam egyedül, férj nélkül, öt tanuló gyerekkel, ráadásul az ünnepek előtt... Nem is mondtam meg nekik azonnal, nem akartam tönkretenni a karácsonyt, csak az ünnepek után avattam be őket. Közbejött az is, hogy a 92 éves édesanyám épp ekkor esett el és szenvedett combnyaktörést. Azonnal kórházba került, így neki is csak a saját műtétem után mertem szólni. Amikor aztán elkezdődtek a kivizsgálások, már nem is maradt időm azon rágódni, hogy miért és hogyan lesz. Bár volt bennem félelem, nem engedtem, hogy lebénítson; egyszerűen tettem a dolgomat, mentem előre, és elfogadtam az orvosok által előírt kezeléseket.
Változott-e az, ahogyan a betegség előtt és után imádkozott?
Igen, nagyon sokat változott. A hálaadás egyre intenzívebben a mindennapjaim részévé vált, mert visszatekintve tisztán látom, hogy Isten mindvégig velem volt, és megtartott a legnagyobb viharokban is. Ma már arra törekszem, hogy őszintén, nyitott szívvel, csendben legyek jelen előtte, hogy meghalljam és megértsem az ő szavát és akaratát. Régebben, ha elterveztem valamit, rögtön kértem, hogy úgy legyen. Ma már a kéréseim végén mindig ott van: „legyen meg a te akaratod”. Sokszor persze nem azonnal hallom meg a választ, de idővel mindig felfedezem az ő munkáját az életünkben. Talán a református énekeskönyvünk 824. énekének második verse foglalja össze leginkább azt, ami most a szívemben van:
„Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem Szent igazságodat, szent igazságodat.”
Emlékszik-e a kórházi időszakból egy-egy mélypontra, amikor felerősödtek a kérdések?
Igen, egyszer-egyszer bevillant a kérdés: miért pont én? Miért történt ez velem, elkövettem-e valamit a múltban, voltak-e olyan tévutak és eltévelyedések az életemben, amelyek nem Isten szerint valók voltak, és most ennek a gyümölcsét iszom? De mindenesetre nem büntetésként fogtam fel a betegséget, és szerencsére nem is rágódtam ezen a kérdésen túl sokáig.
A hívő emberek gyakran beszélnek egy megmagyarázhatatlan belső békéről a nehéz időkben. Ön átélt ilyet, vagy inkább az aggodalom volt erősebb?
Alapvetően nagyon aggódós típus voltam, hajlamos voltam sokat szorongani a bizonytalan helyzeteken. Mára ez már sokat változott, nem esem olyan könnyen kétségbe. Nem az a típus vagyok, aki egy krízisben azonnal kijelenti, hogy „olyan hatalmas béke van bennem, hogy semmi sem érhet el”. Az aggodalom megjelent a betegségem idején is, nagyon is valóságos volt, de Isten kegyelméből nem hagyott leteríteni.
Hogyan reagált a család, a gyermekei a betegség hírére?
A gyermekeim teljesen kétségbeestek, mindegyiküket mélyen megrendítette a hír. De fantasztikusak voltak: mellettem álltak, sokat segítettek, és olykor a nehéz kezelésekre is elkísértek. Az egyik fiam, aki akkoriban kamaszként a legtöbb fejtörést okozta, sírva fakadt – akkor ébredtem rá igazán, milyen mély, melegszívű gyerek ő is. Édesanyámnak is rengeteget köszönhetek. Ő már a 93 évében járt, és miután felgyógyult a saját combcsonttöréséből, tettekkel bizonyított: nem a szavak, hanem a szeretet cselekedeteinek embere volt. Amikor az Országos Onkológiai Intézetbe, a Kék Golyó utcába jártam a nehéz kezelésekre, otthon mindig meleg, egészséges étellel várt.
Sokak szerint a gyógyulás tisztán orvosi siker, mások a csodát látják benne. Hogyan látta a tudomány határait? Megfogalmazódott önben, hogy itt már túl vagyunk az orvosláson, és csak Isten segíthet?
Így konkrétan nem választottam el a kettőt, hiszen tudtam, hogy az orvosok és a tudomány is Isten kezében vannak. Inkább a kezelések folyamatában voltak emberi megingásaim. Akkoriban az interneten és a médiában felerősödtek azok a hangok, hogy a kemoterápiát el kellene hagyni, mert az csak a gyógyszeripar üzlete, és helyette alternatív, természetes gyógymódokat kellene alkalmazni. Egyszer meg is torpantam a kezelések során, és a bizonytalanságtól vezérelve a kétségeimet felvetettem az onkológus doktornőnek is. Ő egy határozott, kemény asszony volt, és alaposan a helyemre tett: megkérdezte, mégis mit gondolok, mitől javultak meg az addigi laboreredményeim, ha nem a kemoterápiától?! Magát a tudományt tehát nem kérdőjeleztem meg, inkább csak a kemoterápiától való természetes emberi félelmem hozott bizonytalanságot egy időre. Végül végigcsináltam mindent.
Mi lehet a kapaszkodó egy ember számára a legnehezebb helyzetekben? Volt, hogy távolinak érezte Istent?
Van, amikor az ember annyira le van taglózva a fájdalomtól és a problémáktól, hogy egyszerűen megfeledkezik az imádságról, vagy észre sem veszi, hogy Isten ott áll mellette, mögötte – csak meg kellene szólítani. A nehéz helyzetekben az imádság mellett az isteni és az emberi segítség egyaránt hatalmas kapaszkodó. Én csodálatos emberi mankókat kaptam: sokat jelentett például a nővérem egyik rokona, egy doktornő, aki pontosan ugyanezen a betegségen esett át; a vele való beszélgetések és az ő gyakorlati tanácsai rendkívül megnyugtatók voltak. Fontos, hogy merjünk segítséget kérni! A másik meghatározó élményem a kórházhoz kapcsolódik. Az Országos Onkológiai Intézet udvarán, a parkban van egy kisplasztika, amelyre Jób könyvéből van felírva egy idézet: „Mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt…” (Jób 14,7) Ahogy ott sétálgattam a kezelések között a kertben, ez az Ige mérhetetlenül megnyugtatott. Talán ott, abban a pillanatban nem is tudatosult bennem teljesen, mekkora ereje van ennek, de később rájöttem, hogy ez a momentum és a különböző gyülekezetekben értem elmondott rengeteg ima mind-mind hozzájárultak a felépülésemhez.
Ha most visszatekint erre az egész folyamatra, mit adott önnek ez a krízis?
Amikor megkeresett a beszélgetés ötletével, először megijedtem: mit fogok mondani, hogyan tudom hűen megfogalmazni az érzéseimet? De most örülök, mert ez az interjú arra késztetett, hogy újra átgondoljam, magamon átszűrjem ezt az időszakot. Arra jöttem rá, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem a mindennapjaimra – nemcsak az egészségem, hanem az egész életem szempontjából. Ebben a betegségben Isten közbelépett, meg akart nekem mutatni valamit. Sokszor olvastam a daganatos betegségekről, hogy azoknak nemcsak okuk, hanem céljuk is van: rámutatnak arra, ha valami addig nem volt jó az életünkben. A feldolgozatlan problémák, a mindennapi stressz, a családi feszültségek mind ide tartozhatnak. Meg kell látnunk a jövő útját és a változást. Nekem is megmutatta Isten, miben kell változnom, és bízom benne, hogy most már az általa kijelölt, békésebb úton haladok.