Mi hiányzik az ünnephez?

A legnehezebb az idei karácsonyban az lesz, hogy a család külföldön élő részével nem tudunk majd együtt ünnepelni. A távolság, amelyet az olcsó repülőjegyek és az átjárható határok az utóbbi években szinte eltüntettek – vagy legalábbis csökkentették a jelentőségüket –, most nagyobbra nőtt, mint valaha. Egy-kétezer kilométer jelenleg elérhetetlenül messzinek, a világ végének tűnik… És abban látszik leginkább, hogy a videóhívások nem pótolják ezeket a találkozásokat a szeretteimmel, hogy a hiányukat épp akkor érzem a legerősebben, amikor telefonon beszélek velük.

A családtagokat, a kedves, jó barátokat nem lehet másokkal pótolni, és ez így is van rendjén. Ugyanakkor talán nem árt észrevennünk, hogy most is vannak körülöttünk jó emberek. Valaki másnak a családja, mások régi, kedves barátai, akiknek talán most szintén hiányoznak a találkozások a testvérekkel, szülőkkel, gyerekekkel. Ez a mostani helyzet rádöbbentett arra, hogy mennyire furcsa az, hogy a legtöbb szoros, számomra fontos kapcsolatom nem a közelemben élő emberekkel van. Ezeket persze semmiért sem cserélném el, de mi lenne, ha kicsivel több figyelmet fordítanék azokra, akik körülöttem vannak?

Ott vannak például a szomszédok. Mi nemrég új helyre költöztünk, és még csak négy szomszédot ismerünk név szerint, a többiekkel csak kedvesen köszönni szoktunk egymásnak – semmi több. Az idei adventben vettem egy nagy levegőt, megírtam néhány karácsonyi képeslapot, és bedobtam a hozzánk legközelebb lakó hat utcabeli postaládájába. Nem tudom, hogy kedves gesztusnak vagy fölösleges zavarásnak fogják tartani, ahogy azt sem, hogy megsért-e bárkit az, hogy egy bibliai igével kívántam ezeknek a családoknak boldog karácsonyt. De azt tudom, hogy az új kapcsolatok kialakításához olykor kockáztatnunk kell: azzal, hogy odamegyünk, megszólítunk, kezdeményezünk… És 2020 karácsonyában talán az eddigieknél is fontosabb, hogy a szívünkhöz közel lévők mellett a földrajzi környezetünk felé is nyitottan forduljunk oda.

Molnár-Kovács Dorottya
egyetemi tanársegéd, blogger (írásának rövidebb változata a Tesó blogon jelent meg)

Volt idő, amikor azt hittem, hogy a karácsony a csodák ideje, de ezt az érzést idén csak nagy nehezen találtam meg.

Aztán advent negyedik vasárnapján, mikor végre újra gyülekezeti közösségben találkozhattunk, az igehirdetésről eszembe jutott egy 106 éves történet: az I. világháború első karácsonyának története, amelyet a katonák későbbi visszaemlékezéseiből és családjaiknak írt leveleikből ismerhetünk.

1914. december 24-én a nyugati fronton szenteste elhallgattak a fegyverek és csönd ereszkedett a tájra. A német katonák gyertyákat gyújtottak a lövészárkokban és karácsonyi dalokat énekeltek, néhány helyen pedig karácsonyfákat is sikerült felállítaniuk. Másnap a katonák kimerészkedtek a lövészárkokból, majd jókívánságokkal köszöntötték angol és francia társaikat – a pár nappal azelőtt még ellenséges oldalon álló katonák karácsony napján megajándékozták egymást a náluk lévő apróságokkal, például szivarral, édességgel vagy gombokkal. A hirtelen jött fegyverszünet jó alkalmat adott arra is, hogy mindenki összegyűjthesse és tisztességgel eltemethesse halottait. Azon az estén szolid gyertyafények gyúltak a fenyőfákon.

Nem hittem volna, hogy valamikor háborús hangulatú lesz a karácsonyom, de most mégis úgy érzem, valahogy így, fájdalmasan szép az ünnep. Azonban itt az idő, hogy én is megálljak, fegyverszünetet kössek a „semmi sem olyan, mint korábban” fullasztó érzésével és elgyászoljak mindent, amire ebben az évben nem volt lehetőségem. Itt az idő, hogy arra figyeljek, amim van – és leginkább arra, aki mindig is volt és mindig lesz. Ha az ő szeretete képes volt elhallgattatni egy évszázaddal ezelőtt a fegyverropogást, akkor képes elhallgattatni bennünk is az idei év minden zaját.

Farkas Zsuzsanna

Édesanyja néhány éve hazaköltözött Kolozsvárra, ezért most már ünnepeink szerves része a találkozás és a több hónap eseményeit felölelő beszélgetés, erre azonban utoljára tavaly decemberben volt lehetőségünk. Ők 2019. december 27-én búcsúztak el egymástól az olyan természetes mihamarabbi viszontlátás reményében – amire végül közel egy évvel később, 2020. december 10-én került sor.

Láttam, ahogy az elmúlt 12 hónapban folyamatosan online tartották a kapcsolatot, és virtuális közösségben múlt a húsvét, a pünkösd és a születésnapok. Egyre jobban érezve a távolságot, de türelmesen várták, mit hoz a következő hét. Nyáron lett volna egy rövid időszak, amikor találkozhattak volna, de mire úgy érezték, biztonságos a viszontlátás, újra lezárták a határokat. Így a „következő hetekből” hónapok lettek és nem érkezett meg a várt enyhítés. Elképzelhetetlen volt számukra, hogy a karácsonyt is külön ünnepeljék, ezért a november vége covid-teszttel és utazástervezéssel telt, hogy újra találkozhassanak – a viszontlátás öröme pedig megmutatta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyedül a várakozásnak van értelme. Ezt még tíz nap önkéntes karantén követte, de aztán végre egymással is újra találkozhattunk. Így történt, hogy néhány napja a sülő zserbótól illatozó nappalijukban figyelhettem én is, mennyire meghitten készülnek a karácsonyra – végre valóban együtt, úgy mint minden karácsonyon az elmúlt évtizedekben. Ezek azok a pillanatok, amik ebben a mindenestül felfordult évben az állandóságot jelentik és ettől egy ici-picit olyan, mintha kint nem tombolna a járvány.

Hálás vagyok nekik, hogy emlékeztetnek, van, ami nem változik: a karácsony a találkozások ünnepe. Ilyenkor találkozunk emlékeket idéző pillanatokkal, egymással és Isten szeretetével – az előbbi kettő idén nem teljesül maradéktalanul, de az utóbbi örök.

Farkas Zsuzsanna

Bodó Sára református lelkész, a Tiszántúli Egyházkerület lelkigondozói koordinátora segít azoknak, akik most ünnepelnek, ugyanakkor gyászolnak is:

– Nehéz karácsony az idei. A koronavírus-járvány miatt már annyi a beteg és a halálos áldozat is, hogy szinte minden családban, ismerősi körben, gyülekezetben van érintett.

– Valóban, a gyász mindig nehéz, és nagyban befolyásolja az, hogy hogyan veszítettünk el valakit. Az különösen nehéz, ha valaki hirtelen hal meg, és nem tudtunk elköszönni tőle. Sok beteg fekszik a kórházakban zsúfolt Covid–19-osztályokon, kiszakítva a családjából, elidegenített környezetben, sőt, az orvosok és ápolók arca sem látszik a védőruha és maszk miatt.

– A betegeket nem lehet látogatni, de a haldoklókhoz beengedik a hozzátartozókat. Miben segít ez?

– Ilyenkor igazán fontos lenne az érintés – kérdés, hogy ez most mennyire lehetséges egy koronavírusos betegeket kezelő osztályon. A jelenlegi helyzet aligha segíti a szép, igazi elbúcsúzást. Nehéz a hozzátartozóknak, akik egy kiszolgáltatott testet találnak az ágyon, kommunikációs nehézségekkel. Nagyon nehéz, mégis fontos, hogy legyen lehetőség a találkozásra, hiszen a haldokló akkor is hall bennünket, ha már nem tud válaszolni.

– Amikor először marad üresen valakinek a helye a karácsonyi családi asztalnál, az különösen fájó. Mit tanácsolna azoknak a családoknak, akik gyász mellett ünnepelnek majd?

– Rítust kell teremteni, amely segít emlékezni, ugyanakkor segít, hogy tudjunk a karácsonyi csodára is gondolni, és őszintén békés karácsonyt kívánni egymásnak. Gyújtsunk meg egy szál gyertyát, meséljünk történeteket az elhunyt szerettünkről, így emlékezve rá. Ez közösséget teremt közöttünk. Mondjuk el, mit köszönhetünk neki, majd egy rövid imádsággal adjunk hálát az életéért, esetleg énekeljük el a kedvenc énekét. Fújjuk el a gyertyát, majd folytassuk a karácsonyi ünneplést. Ez a szertartás segíthet abban, hogy elkezdjünk megtanulni együtt élni a hiánnyal, és így ünnepelni.

– Mivel a temetéseken ötvenfős korlátozás van, lehetnek, akik nem tudnak elmenni egy-egy búcsúztatóra. Az is előfordulhat, hogy valaki hatósági házi karanténban van, és nem hagyhatja el az otthonát. Miért fontos a temetés, és hogyan lehet pótolni, ha kimaradunk belőle?

– A temetés azért fontos, mert közösen fordulunk Istenhez, akitől vigasztalást várunk, akihez imádkozunk, együtt éneklünk. A nyitott sírnál közösen mondjuk el az Apostoli Hitvallást, aminek elképesztő ereje van. Ha nem tudunk részt venni egy temetésen, akkor annak időpontjában, hasonlóan ahhoz, amit a karácsonyi ünnepre javasoltunk, gyertya mellett emlékezzünk. Imádkozzunk, majd mondjuk el a hitvallást...

– … amelynek utolsó két gondolata gyász esetében különösen is erőt adhat: „Hiszem (...) a test feltámadását és az örök életet.”

– Ez a reménységünk. Nem vitás, hogy ezt hisszük. A hitvallás hatósugarában lenni mindig sokat jelent.

Hegedűs Márk interjúja megjelent a Reformátusok Lapja karácsonyi számában.

Az elmúlt hónapokban generációk tanulták meg, hogyan lehet kapcsolatot tartani a virtuális térben, idős hozzátartozóink számára azonban ez a megoldás sokszor személytelen és nehézkes. De nem csak nekik hiányoznak egyre jobban a személyes találkozások, beszélgetések. A Schweitzer Albert Református Szeretetotthon munkatársai különleges megoldással, egy fertőzésbiztos látogatószobával érték el, hogy a lakók és a hozzátartozóik kis időt együtt tölthessenek.

– Mindennap beszélünk telefonon, a szobája pedig az udvar felé néz, ezért jöttünk már úgy többször, hogy látott minket az ablakból telefonálás közben – meséli Szabó Klára az otthonban lakó édesanyjáról. – Sosem felejtem el, mennyire örült, amikor először találkozhattunk ebben a szobában, még a szeme is könnyes lett. Hiányoznak az ölelések, de az is felbecsülhetetlen, hogy legalább az üvegen át megérinthetem, éreztethetem, hogy itt vagyunk.

A látogatószobában plexifal választja el egymástól a beszélgetőket. A hozzátartozók az udvarról érkeznek ide, nem is lépnek be az épületbe, a beszélgetés után pedig a munkatársak fertőtlenítik a szobát. A bentlakók a közösségi tér felől ülhetnek az ablak elé, amelyen keresztül egy mikrofon segítségével tudnak beszélgetni látogatóikkal – így hiába a határvonal és a rövidnek tűnő, félórás idősávok, a találkozások mégis személyesek. – Érintések nélkül találkozni rendkívül szomorú, de a körülményekhez képest ez jó megoldás: mégiscsak együtt vagyunk – hangsúlyozza férje, Kultsár Levente.

A házaspár is tudja, hogy idén másfajta karácsonyra kell készülniük, mint korábban, de úgy érzik, most ebben a helyzetben kell helytállni. – Karácsonykor eddig mindig összegyűlt az egész család, most azonban csak ketten leszünk, édesanyámat sem visszük haza, így biztonságosabb. Azonban az ünnepek alatt is szeretnénk bejönni, amikor csak lehet – fogalmazzák meg közös reménységünket: – Jövőre majd bepótolunk mindent, a következő karácsonyon pedig újra együtt lesz az egész család.

Farkas Zsuzsanna teljes cikkét a Schweitzer látogatószobájáról december 25-étől olvashatják a reformatus.hu-n.

A mi családunk, ha összejön, rövidesen mind egy rakáson ül vagy fekszik, „egy négyzetméteren”, így szoktuk mondani, heverészünk ágyon, matracon, szőnyegen egymás hegyén-hátán, ki-ki a másik ölébe hajtja a fejét, masszíroz egy-egy kezet vagy lábat, birizgál fület és hajat, gyerekek, menyek, vők, unokák, mindenki résztvesz ebben a magától kialakult családi szertartásban – és nevetünk – mit nekünk a világ! – lelkendeztem egyszer egy jóbarátnak.

Hát még Szenteste! Az a sok finomság, amit ilyenkor összehordunk! Mindenki süt-főz, hogy aztán három napig csak egymással foglalkozhassunk és a templomból megérkezve is azonnal asztalhoz ülhessünk.

A mozgalmas karácsonyokon – a kicsik előtti titkolózás még csak tetézte tennivalóinkat, sétákat, játékokat is beiktatva a gyertyagyújtás elé – újra és újra volt egy már-már megbotránkoztató pillanatom: erdei ösvény jelent meg a szemem előtt, láttam a fák közt felsejlő csillagos eget, láttam magamat magányos vándorként valahol a vadonban, kettesben a Mindenhatóval... Egyszer így ünnepelni!

Idén akár meg is tehetném. Felkapaszkodhatok a szőlőhegyre, körbetekinthetek, felnézhetek a titkokat rejtő határtalan égboltra és visszapillanthatok kis nádtetős házunk világító ablakaira. Még egyetlenegy karácsonyestét sem töltöttünk itt. Micsoda új lehetőség! De ez még nem minden... Házasságunk ötven éve alatt sohasem voltunk kettesben a férjemmel. Mi mindig úton voltunk karácsonykor: szülőkhöz, gyerekekhez, testvérhez, unokákhoz.

Most itthon maradhatunk. A kertben díszítjük fel a kis ezüstfenyőt, amit már megrendeltünk, később kiültetjük. Futárral érkeznek az ajándékok, amiket majd aláteszünk. És a szeretteink utáni vágy olyan nagyon erős lesz, hogy már fájni fog, de ebben a fájó hiányban, sóvárgásban kimondhatatlanul közel lesznek hozzánk mindnyájan.

Mióta édesanyám betegségei miatt húgomékhoz költözött, újra és újra felmerült a kérdés a családban: ki olvassa fel a karácsonyi történetet. – Olvassa a teológus! – tartottuk helyénvalónak egy időben. Hát még, amikor már felszentelt lelkész lett! – Olvassa a nagymama, hadd emlékezzenek majd az unokák – kérték a gyerekeim. Nekem már az ötödik vers környékén elcsuklott a hangom, meg kellett keményítenem a szívemet, pont ezen az áldott estén...

Úgy esett, hogy az idén ünnepélyesen felkértük matuzsálemi korú édesanyámat, a dédmamát. És ő igent mondott.

Amire valójában hosszú évek óta vágytunk: az internet segítségével az ő természetes, kedves, nyugodt hangján hallhatja az egész szerteszét lakó család:

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki...”

Katona Mária
zongoratanárnő