Mi jön a törés után?

Folyamatos fejtörést okoz az egyházaknak az ifjúság kérdése, nem vitás, hogy különösen nehéz feladat a zsinat ifjúsági irodájának vezetése is. Miért vágott bele?

Mielőtt döntöttem, megkérdeztem a hozzám közel állókat: a feleségemet, a családtagokat, barátokat, lelkész kollégákat, több mint harminc embert. Mindannyian alkalmasnak láttak a feladatra, de figyelmeztettek a veszélyekre is. Ebbe a hatalmas feladatba kizárólag akkor akartam belefogni, ha ezt Istennel együtt tehetem – és kaptam is számos olyan Igét, amely megnyugtatott, hogy ebben a feladatban is mellettem van az Úr. Szeptembertől dolgozom a zsinaton, és már eddig is akadtak olyan, kemény diónak bizonyuló ügyek, amelyekről tudom, hogy Isten oldotta meg. Szeretem az egyházamat, az ifjúsági munkát, sok tapasztalatom van már ezen a területem, és nagy kedvvel teszem a feladataimat, remélem, ez elég a kezdéshez.

Rutinosan mozog a fiatalokkal való foglalkozásban, korábban létrehozta az Ifjúságépítők nevű ökumenikus szervezetet is. Mi motiválta ebben?

Tizennégy éve szolgálok a fiatalok között. Budapesten, a gazdagréti gyülekezetben tettem meg az első lépéseket. Akkoriban évekig úgy mentem haza az ifikről, hogy azt éreztem: megtartottam, de nem volt az igazi. Ostoroztam magam, hogy nekem ez nem megy úgy, ahogyan elvárom – valamiért mégis szerettem a közeget.

Miért nem érezte sikeresnek magát?

Az egyik ok az lehet, hogy különösen önkritikus vagyok, másrészt az ifjúsági munkában is megjártam szélsőségeket, amit valahogy középre kellett igazítani. Mint bárki más, én is vágytam az elfogadásra, de rájöttem, hogy a túlzott jófejség nem visz előre. Aztán jött a másik véglet, amikor túl mélyre akartam vinni az ifiseket a lelki életben, de ez sem működött, mint ahogy az sem, ha kizárólag az evangéliumról beszéltem. Később megtanultam, hogy nem kell mindennel egyedül megküzdenem, így jutottam el egy hetvenfős ifjúsági körig, tizenegy vezetővel, azonban egy idő után azt éreztem, óriási szükség van arra, hogy képezzük a vezetőket. Először két lelkész kollégámmal szerveztem a saját ifivezetőimnek egy képzési napot. Nem hirdettük meg sehol, mégis negyvenöten gyűltek össze. Meglepődtünk, hogy mekkora igény van erre, így a következő évben már szélesebb kört vártunk, és újra csak megdöbbentünk, mert egyetlen hét alatt száznyolcvanan jelentkeztek. Ekkor ismertük fel, hogy milyen hatalmas űrt töltünk be a képzéseinkkel, és elkezdődött az a folyamat, amely elvezetett az Ifjúságépítők megalapításáig. Az ökumenikus szervezet célja az ifimunka résztvevőinek felkutatása, felkészítése és felkarolása.

Mi az a tudás, amelyet máshol nem, de az ifivezető-képzőn megkaphatnak a fiatalok? Hiszen nem lehet véletlen, hogy rengeteg a jelentkező.

A legtöbb ifivezető magányosan végzi a munkáját, nem sok útmutatással. Elképzelhető, hogy a szolgálatunk sikerének kulcsa egyszerűen annyi, hogy szükség van rá. A képzéseink fókuszában az evangéliumi megújulás áll, lelki alkalmakat, imaszolgálatot szervezünk. Másfél nap alatt több mint harminc előadáson és műhelyen vehetnek részt az érdeklődők. Sok párhuzamos program fut egyszerre, egy idősávban akár hat programból is választhatnak, amelyekben kezdőknek és haladóknak, kisebb és nagyobb gyülekezetekből érkezőknek egyaránt kínálunk értékes tartalmakat. Az ifi vezető-képzéseinken mindenkinek adunk segédanyagot is, ilyen például a Biblia neked elnevezésű interaktív ifjúsági biblia és az úgynevezett beszélgetésindító kártyák.

Az Ifjúságépítők ma már huszonhárom partnerszervezettel dolgozik együtt. Úgy tudom, a kezdetektől annyira hitt a projektben, hogy családos emberként annak ellenére is belevágott, hogy tudta, fizetést csak az adományokból kaphat.

Amikor három éve elkezdtük a munkát, támogatásgyűjtésbe kezdtem. Kizárólag adományokból tartja fenn magát a szervezet, és most már tíz munkatársunk van. Nagyjából százötven magánember támogat minket havonta, ebből tevődik össze a bevételünk, hasonló módon, mint a református gyülekezeteknek. Külföldi szervezetek példája alapján inspirálódtunk. A pályázatoktól függés megkötözött állapot, ezért nem ezt az utat választottuk. Végtelenül szabaddá tesz minket, hogy mindenkitől függetlenül végezhetjük azt a szolgálatot, amelyet a legjobban szeretünk. Eddig hétszáznegyven ifivezetőt képeztünk ki, és igazán pozitívak a visszajelzések. Talán a zsinat vezetői is ezt a munkát látva kerestek meg, hogy beszéljünk az ifjúság helyzetéről.

Mennyiben lesz más az új feladata, mint az Ifjúságépítőknél?

Két részről is: igazodnom kell a vezetőimhez, másrészt specifikus közegben kell szolgálni, ahol rengeteg az elvárás a gyülekezetek és az ifjúsági szervezetek részéről, valamint a zsinati szereplőktől. Nagyobb a nyomás, hogy letegyünk valamit az asztalra. Erre a szerepkörre mégis lehetőségként tekintek, mert meg lehet duplázni az erőforrásokat, hogy támogassuk az ifjúsági munkát. Régi vágyam teljesül azzal, hogy a konfirmációval is foglalkozhatom. Egyéni célom volt, hogy addig nem hagyok fel az ifjúsági munkával, amíg nem tudok valamilyen változást hozni a konfirmációban.

Miért ennyire meghatározó, hogy változást hozzon ezen a területen?

A konfirmáció időszakában találkozunk a legtöbb fiatallal az egyházban, aztán rendszerint csak panaszkodunk, hogy elvesznek valahol, miközben rengetegen gondolkodtak már azon, mit lehetne tenni. A konfirmációval kapcsolatos legutolsó segédanyagot – Szénási Sándor könyvét – harminchárom éve adták ki. A teológia ugyanaz, de az elmúlt években rengeteget változott a fiatalok kultúrája. Sok jó anyag készült országszerte a konfirmációról, de ezeket nem karolta fel senki, hogy széles körben elterjedhessenek. Léteznek tehát megfelelő források, jól működő gyakorlatok, csak össze kell fogni és közzétenni.

Ön szerint függhet egy tanulmányi anyagtól, hogy ne tűnjenek el a fiatalok a konfirmáció után a gyülekezetekből?

A jó anyag alap lehet a megtartáshoz. Ahogyan egy hittanóra sem attól lesz jó, hogy van hozzá megfelelő könyv, az alapot, a kiindulási pontot mégis jelentheti. A konfirmáció kérdésében is komplexen gondolkodom. Szeretném összehívni az ifjúsággal foglalkozó lelkészeket, meglátogatni őket a szolgálati helyükön és megkérdezni, mire van szükségük, miben támogathatnánk őket. Összefogásra, szemléletformálásra és a sajtó segítségére is szükségünk van. Fontos kérdéseket szeretnék megvizsgálni: milyen tanmenete legyen a konfirmációs oktatásnak, mit tartalmazzon és hogyan folyjék a vizsga és a fogadalomtétel, hogyan integráljuk a konfirmandusokat a gyülekezetbe, a fiatalok közé.

Több évtizedes gyakorlatot készül megdönteni?

Nincs olyan vágyunk, hogy több évszázados hagyományt borítsunk fel vagy változtassunk meg. A cél az, hogy teológiailag, pedagógiailag és kulturálisan olyan anyagunk legyen, amely megállja a helyét a 21. században, és amely megszólítja a fiatalokat.

Mit lát problémásnak a jelenlegi konfirmációs gyakorlatban?

Azért kezdtük el ezt a munkát, mert ellentmondást látunk. A gyerekek megkeresztelésekor a szülők fogadalmat tesznek: úgy nevelik őket, hogy később önszántukból tegyenek vallást a hitükről. De mi nem várjuk meg ezt, hanem talán félelemből, hogy a fiatalok idő előtt elhagyják az egyházat, vagy a hagyományok szorítása és egyfajta nyomás miatt rájuk kényszerítünk valamit, amit nem biztos, hogy akarnak, és nem érzik benne komfortosan magukat. Lássuk be, senki nem szereti, ha olyanra kötelezik, amit nem akar.

Mi a legnagyobb nehézség a fiatalok életében?

Vannak örök, életkori dilemmák, valamint társadalmi és kulturális aktualitások. A párkapcsolati kérdések és az érzelmi biztonságra törekvés nem változik. Napjaink legégetőbb aktualitása a magány, amit tovább fokoz a közösségimédia-használat, mert a fiatalok a többieket „filterezve” látva azt érzik, hogy ők sokkal rosszabbak, értéktelenebbek, csúnyábbak, lúzerebbek. A magányt erősíti a rendszeres online kommunikáció is, mert alig tudják, hogyan kell a való életben beszélgetni, kapcsolatot teremteni. A fiatalok egyedül érzik magukat amiatt is, hogy gyengül a családok kohéziója, és hogy sok a válás.

Hogyan lehet megszólítani a fiatalokat?

Nem hiszek abban, hogy csak a fiatalok szólíthatnák meg őket, nem az életkort, hanem a bizalmat és a hitelességet érzem meghatározónak. Ha már kötődnek, kapcsolódnak, szívesen megbeszélik a legbensőbb ügyeiket is a felnőttekkel. Nemrégen például elárulta egy fiú, hogy a barátja azzal a lánnyal jött össze, akivel ő szeretett volna. Ahhoz, hogy valaki ilyen mély lelki kérdésről beszélgessen egy felnőttel, valóban nagyfokú bizalom kell.

Mennyiben szeretne kapcsolódni az ifjúsági iroda a gyülekezetekhez? Hogyan lehet rálátásuk arra, hogy mi történik országszerte ezerháromszáz református gyülekezetben?

A zsinati ifjúsági irodának csak akkor van létjogosultsága, ha a gyülekezeteknek segít. Ha ezt a végső eredményt nem éri el, akkor nem jól teszi a dolgát. Minden egyházi szervezetet ezért hoztak létre. Ezúton is kérek mindenkit, hogy jelezze, ha nem érzi a segítségünket. A célunk, hogy folyamatosan találkozzunk azokkal, akik a fiatalokkal foglalkoznak, ezért országjárásba kezdünk, igyekszünk minden ilyen helyre ellátogatni. Duráczky Bálint szociológus 2014-es kutatásából kiderül, hogy a gyülekezeteink hatvanöt százalékában semmilyen ifjúsági munka nem folyik. Nincs konfirmáció, nincs semmiféle próbálkozás arra, hogy megszólítsák őket, például tartsanak külön nekik csendesnapot. Ez a hatvanöt százalék olyan magas arány, hogy muszáj kezdenünk vele valamit. Hozzáteszem, sok esetben azért nem tartanak ifialkalmakat, mert nincs rá idejük, vagy alig él már néhány fiatal a településen. Viszont ahol vannak, ott is legalább ötven százalék a lemorzsolódás a konfirmáció után. Ezek szerint az első lépések között a helyzetet térképezik fel. És mi a hosszabb távú terv? A fiatalok gyülekezeti életútját három részre osztom: gyerekkor, kamaszkor és a fiatal felnőttkor. Három krízisponttal szeretnénk foglalkozni: az egyik az előbb már említett konfirmáció, a másik a huszonéves krízis, amikor a középiskolából az egyetemre vagy a munka világába lépnek tovább, hiszen itt különösen sok fiatalt elveszítünk. A tinédzserek a vallásilag legaktívabb korosztályba tartoznak, míg a huszonévesek a legkevésbé. Itt tehát hatalmas a törés, és utána jön még a fiatal felnőttkor krízise, amely szintén rengeteg nehézséggel jár. Az ifjúsági iroda erre a három krízispontra szeretne megoldásokat találni és kínálni a gyülekezeti munkához. Jó lenne egy év múlva is beszélgetni ezekről! Benne vagyok. Egy biztos: mindenki előtt vállalom, hogy nem akarok sietni. Az elmúlt hat évben öt vezetője volt a zsinati ifjúsági irodának, emiatt úgy gondolom, most arra van szükség, hogy a munkatársak elhigygyék, van létjogosultsága a céljainknak, és én itt leszek velük, hogy ezek megvalósuljanak.