Mi, magyar reformátusok nemzeti egységben gondolkodunk

Balog Zoltán a beszélgetés során ismertette a református nemzetstratégia rövid történetét, amely egy döntés nyomán egy éve indult útnak, majd közös gondolkodással folytatódott a református közösségen belül. A püspök kiemelte: mi, magyar reformátusok nemzeti egyházban gondolkodunk, a református egységet már azelőtt újra megteremtettük a Kárpát-medencében, hogy a politika megadta volna az állampolgárság felvételének lehetőségét a határon túli magyaroknak. A stratégia megalkotása és megvitatása közben kiderült, hogy a legfontosabb feladat a belső szellemi, lelki vonalak megerősítése.

Egy-egy stratégia mindig azt hangsúlyozza, mit tartanak fontosnak, milyen gyakorlati tevékenységre van szükség – mondta Lánczi András, aki szerint nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a közeget, amiben élünk. Amikor egy vallási közösség figyelmet fordít arra, hogy nemzetstratégiát alkosson, akkor valahova tartozónak vallja magát. Ha pedig valaki nemzetstratégát alkot, akkor a célokról is beszélnie kell. Persze egy nemzet esetében legmagasabb szinten ez a politika feladata, mégsem lehet sikeres az ilyen tevékenység, ha nincsenek „lejjebb” is hasonló kezdeményezések – tette hozzá a filozófus. Hangsúlyozta: Fontos, hogy egy-egy közösség milyen módon értelmezi önmagát a nemzeten belül, és a nemzetet milyen támasztékokkal kívánja segíteni. Szerinte a nemzetstratégiai dokumentumból kiderül, hogy a református közösséget leginkább a hitvesztés problémája foglalkoztatja.

Balog Zoltán szerint míg általánosságban az európai tendencia az, hogy a hit individuális, az embereket pedig – részben jogosan – az érdekli, hogy a hit mennyiben segít személyes problémáikon, a magyar reformátusok közösségben gondolkodnak. Szabó Dezső gondolatát átfogalmazva „minden magyar református felelős minden magyar reformátusért”. A püspök Tapolyai Emőkét kérdezte: hogyan tekint a református nemzetstratégiára valaki, aki arra tette fel az életét, hogy egyének gondjait, problémáit gyógyítsa.

Az emberek nagy tömege kapcsolatokban szerzett sérüléseket. Aki kapcsolatban sérült, az csak kapcsolatban tud gyógyulni – mondta a pszichológus. A gyógyulás első lépése, hogy feltesszük a kérdést: „ki vagyok én?”, megkeressük autonóm énünket. A nyugati világban viszont sokszor azt gondolják, hogy az első lépéssel befejezett a folyamat, de önmagában az ember nem képes a teljességre, a pszichés ellenállóképesség szerves része a közösséghez való tartozás – folytatta Tapolyai Emőke, aki szerint a mai társadalomnak nincs közösségi példája, amihez viszonyulni lehet. Pedig a közösségnek értékteremtő szerepe is van, és ettől nem teljesen függetlenül erőt is ad elviselni a nehézségeket.

Megértem-e, megragadom-e azt a fajta megszólítást, amit Isten nekem ad? – tette fel az egyik legfontosabb kérdést Hajdú Zoltán Levente, hozzátéve, hogy mindenki a maga helyén érték, de fontos bizonyossággal állni azon a helyen, ahova Isten helyezett.
Újabb kérdéssel továbbfűzve a gondolatot: ha nagyban gondolkozunk, látjuk-e így egyházunkat? Merjük-e azt hinni, hogy győzedelmes Krisztusa van egyházunknak, és nem defenzív utóvédharcot vívunk a 21. században, ahol az utolsó majd lekapcsolja a villanyt? Lehet-e normaképző a reformátusság egy normára éhes, kiüresedett társadalomban? Merjük-e vállalni, hogy hordozzuk azokat a normákat, amelyeket az Úristen ránk bízott az évezredek alatt? Fontos kérdések sorát tette fel a missziói szolgálat vezetője, aki szerint nem zárvány vagyunk, amelynek ki kell vonulnia a társadalomból, hanem a lelkileg éhező világnak tovább kell adnunk Isten igazságát. Elmondta, hogy állítólag a hegymászó, amikor már alig kap oxigént az agya, és a fagyhalál szélén áll, nem érzi ezt rossz helyzetnek, mert egyfajta eufória lesz úrrá rajta. Szerinte ilyen most a társadalom is.

Lánczi András arról beszélt, hogy az individualizmus az európai kultúra sajátja, és ezzel nincs is semmi gond, de a felvilágosodás, és minden, ami erre épült, abba az irányba hatott, hogy a korábbi közösségek szétessenek, és újraszerveződjenek más alapon. A vége mindennek az lett, hogy amit régen együtt csináltak az emberek, azt ma egyedül csinálják. Nem az a probléma, hogy a normák szétestek, hanem hogy az új normák közösségteremtő ereje sokkal gyengébb, mert a mai közösségek egyéni, önkéntes alapon, szubjektív megegyezés alapján alakulnak ki.

Olyan társadalomban élünk, ahol több a kérdés, mint a válasz, mert félünk válaszolni, pedig keresztyén hitünkhöz ez is hozzátartozna: az első apostolok egyet kivéve mind meghaltak a hitükért, mert kimondták a válaszokat – mondta Tapolyai Emőke. Szerinte relativizált világban élünk, ahol csak a szubjektív van, és nincs fekete vagy fehér, nincs jó és gonosz, de a relativizált identitásban az a csapda, hogy ha bárki lehetek, akkor senki sem vagyok, és ha bármi lehetséges, akkor semmi sem igaz. Pedig arra lehet közösséget építeni, ha van értéke a hovatartozásnak. Szintén nagy hiány mutatkozik a közösségben megélt élményekből, pedig az értelemmel való felismerés csak a dolgok kezdete, ha az értelmi küszöböt nem érintjük meg, nem jutunk tovább. Ehhez Balog Zoltán hozzátette, hogy egyes vélemények szerint túlságosan kevés hitében boldog családot mutatunk be.

Hajdú Zoltán Levente a beszélgetés során elmondta, az identitás és az élmény összetartozik, hiszen az élményeinknek mélységet az identitásunk ad, amelynek köszönhetően Isten adományaiként éljük meg ezeket. Aki azt mondja, hogy nem élménykeresztyénséget akarunk, attól azt szoktam kérdezni, hogy szerinte akkor élménytelen keresztyénséget akarunk-e – tette fel a kérdést a lelkész, aki szerint gyülekezeteink kisugárzása nagyon fontos, és egy mosoly, egy jó szó, egy simogatás ugyanolyan fontos tud lenni, mint a szép körmondatok. Azt is hozzáfűzte: az, hogy mit utasítunk el, önmagában nem vonzó, azt kell sugározni, hogy kik vagyunk, és miben hiszünk.

Balog Zoltán szerint a református egyház speciális magyar keresztyén élményt tud adni. A magyarság keresztyénség nélkül pogányság, a keresztyénség magyarság nélkül kozmopolitizmus – mondta a püspök, és hozzátette: az összetartozás érzését a Gyulafehérváron rendezett májusi egységnapon annyira lehetett érezni, hogy ez még a gyűlölködőket is lefegyverezte. Kérdésként pedig azt tette fel, hogy ha feladjuk a Biblia tekintélyének komolyan vételét, akkor hova jutunk.

Lánczi András szerint a relativizálás jó példája, amikor azt mondják a Bibliára, hogy egy könyv a sok közül. A korunkban tapasztalható relativizálás egyik forrása a modern természettudomány. Második problémaként azt jelölte meg, hogy megrendült a morál szoros kötése az igazsághoz, mert ma társadalmi szerződésben élünk: az igaz, amiben megegyezünk. A morális rend viszont eredendően kinyilatkoztatott rendszer – mondta. Tapolyai Emőke szerint aki az Igére úgy tekint, mint száraz dokumentumra, az nem tapasztalta meg a Szentlélek személyi jelenlétét és annak az imádság is csak monológ, nem párbeszéd Istennel.

Isten nem arra való, hogy a problémáink megoldására találjunk jó receptet, tőlünk függetlenül is létezik, ha elhisszük, ha nem – jelentette ki Hajdú Zoltán Levente. A lelkész szerint az igazi csoda az, hogy lehet igent mondani: ha az Istenre igent mondok, akkor igent mondok mindenre, amit ő teremtett körülöttem, például a másik emberre és nemzetemre is – mondta a missziói szolgálat vezetője.

Ha az élményeink nem kötődnek a forráshoz, akkor esetlegesek lesznek – ezt már Balog Zoltán tette hozzá, aki szeretné, ha a bibliaolvasás tenné még inkább a gondolkodó keresztyének egyházává a magyar reformátusokat. Végül azt a kérdést tette fel beszélgetőtársainak, szerintük mi a magja a református összetartozásnak.

Hajdú Zoltán Levente szerint a test és a tagok páli leírása alapvető útmutatás ebben. A mostani időszakot kegyelmi helyzetnek látja, mert nagy lelki összhang van az egyház vezetésében. Tapolyai Emőke azt emelte ki, hogy a reformátusság jellemzője a fejlődés, és a „bevállalás”, a konzervatív radikalizmus, azaz hogy „tudom, miben hiszek, és arra felteszem az életem”. Amint szolgálni kezdünk, megtapasztaljuk Isten jelenlétét – mondta, és hozzátette: az élő egyház nem önmagáért van, hanem folyamatosan cselekszik, megy előre, és misszionál. Lánczi András pedig abban látja a helyzet kulcsát, hogy a református egyháznak hiteles személyiségekre van szüksége, a Biblia és az ahhoz ragaszkodás pedig a mondanivalót adja.