A legkorábbi keresztyén gyülekezetek Krisztus szenvedését és halálát az egyiptomi szabadulás emléknapján, a kovásztalan kenyerek időszakában és a Páska elrendelt napján, Niszán hó 14-én ünnepelték (vö. 2Móz 12,18; 3Móz 23,5). A szolgaságból szabadulás ünnepén Krisztus, az ártatlan Bárány elvégezte a megváltás művét, ahogyan erről az evangélisták és apostolok is beszámolnak (vö. 1Kor 5,7–8). A korai keresztyénség életéről szóló források elmondják, hogy a második század közepén Rómában és Alexandriában áthelyezték az ünnepet a Niszán hó 14. után következő vasárnapra, míg Kis-Ázsiában és Szíriában a zsidó naptár szerint tartották a nagy napot. Az ünneplés dátumának kérdése az ezt megelőző időtől fogva hosszú ideig, majdnem kétszáz éven keresztül meghatározta a keresztyén egyház két részét, amit összefoglalva húsvéti vitának nevezünk. Mind a két oldal létező, de eltérő apostoli és evangéliumi hagyományokra hivatkozott. A fennmaradt szövegekből kitűnik, hogy teológiai vita is kialakult: keleten az ünnepet inkább a szenvedés, nyugaton inkább a feltámadás felől közelítették meg.
Pontot tett a niceai zsinat
A hosszan tartó vitát tulajdonképpen a 325-ben tartott niceai zsinat zárta le úgy, hogy a húsvét napját mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte utáni vasárnapon kell megünnepelni, és nem a korábbi, állandó dátumon. Ezzel együtt az egyik tekintélyes részegyház március 21-re rögzített húsvétja is okafogyottá vált, és a keresztyén egyház közössége évenkénti visszatéréssel nyilvánvalóvá tette, hogy a „hét első napja" a feltámadás reggele, ahogyan erről egyezően az evangélisták is bizonyságot tesznek (Mt 28,1; Mk 16,2; Lk 24,1; Jn 20,1). E számítási rendszer által a nagyheti események pontos, naponkénti megismétlésére is mód nyílik, amit leginkább János evangéliuma őrzött meg (Jn 12,1.12; 19,14.31). A régi számítást ettől függetlenül egynémely részegyház egészen a 9. századig követte.
A hét első napján tartott istentiszteleti közösség (vö. Jn 20,19; ApCsel 20,7; 1Kor 16,2) a keresztyén gyülekezet és a Feltámadott közössége és a keresztyén reménység kifejeződése az év minden évszakában. A hét első napja mint húsvéti távlat a legfontosabb ünnep. Diocletianus császár idejében, a 4. század elején, mint államellenes közösségen, rajtaütöttek egy vasárnapot ünneplő keresztyén gyülekezeten. Vallatták őket, az egyik presbiter ezt mondta: „azt ünnepeltük, ami az Úré". A másik pedig így szólt: „nem hanyagolható el, ami az Úré." A házigazda pedig azt felelte, hogy „az Úr napja nélkül nem lehetünk", nem létezhetünk. Megfigyelhetjük, hogy minden egyházi megújulás mögött ott van a húsvét és a vasárnap jelentőségének megértése és felértékelése. Nagy Konstantin császár még a niceai zsinat előtt, 321 márciusában rendelte el az általános vasárnapi hivatali és munkaszüneti napot, ami a keresztyének rendszeres összejövetelét tette lehetővé.
Az ünnep évenként változó napját húsvéti körlevélben adták közre a püspökök, amit az év elején ünnepélyesen kihirdettek a gyülekezetekben. A Gergely-naptár 1582-es bevezetése óta, és részben az eltérő megállapítási mód miatt, húsvét időpontja eltér a nyugati és a keleti keresztyének között, azonban vannak évek (például 2010, 2011, 2014, 2017), amikor ennek ellenére ugyanarra az időpontra esik a feltámadás ünnepe. Több és különféle szándék fogalmazódott meg az elmúlt időkben a számítási módok összehangolására vagy húsvét időpontjának rögzítésére április első két hetében, de mindennek teljesülése pontosan a több mint másfél évezredes bevett gyakorlat miatt nagyon kérdéses. A dátum valamilyen elv szerinti rögzítése, illetve a lehetséges idői keret néhány hétre csökkentése nem oldaná meg, hanem csak korlátozná az úgynevezett mozgó ünnep következményeit. Mindenesetre újból adatik a lehetőség, hogy 2012-ben is hálaadással, örvendezéssel és reménykedő szívvel üljük meg az „ünnepek ünnepét", ahogyan a korai egyházban Krisztus feltámadásának emlékezetét nevezték.
Pap Ferenc
A cikk a Reformátusok Lapja húsvéti számában jelent meg.