Miért is játszmáznánk tovább?!

A kurrens témát az újságíró dobja fel, Dányi Zoltán pár- és családterapeuta, református lelkipásztor pedig készségesen belemegy abba, hogy főként a házastársi kapcsolatokban gyakran felbukkanó vagy akár eluralkodó játszmákról, játszmázásról beszélgessünk az ünnepek alatt, újév közeledtével.

Világos, hogy először azt kell tisztázni az olvasó számára, mi a játszma fogalma. Megegyezünk, hogy pszichológiai értelmében használjuk a szót, nem pedig úgy, ahogy a köznyelvben sűrűn előfordul.

– A játszmák ismétlődő, tudattalanul kialakított interakciók, kommunikációs viselkedésmintázatok – definiál a házasságterapeuta. – Játszma közben nem őszinte, egyenes úton akarjuk elérni a céljainkat, biztosítani hatalmunkat, érzelmi szükségleteinket, hanem manipulálva. Kívülről normális beszélgetésnek tűnhet, de valójában nem arról beszélünk, amire igazán szükségünk lenne, így nem visz előre. Eredménytelenné válnak az interakciók, felhalmozódnak a negatív érzések: harag, bűntudat, szégyen, sértettség, tehetetlenség… Ilyen érzésekkel válik terheltté a párkapcsolat, ez válságot fog előidézni, segítség nélkül idővel pedig gyenge, erőtlen, kihűlt kapcsolatban fogják találni a résztvevők magukat. De ha meg tudják törni a játszmáikat, akkor mélyülni fog a kapcsolatuk, elégedettebb, boldogabb szinten fogják élni az életüket.

Dányi Zoltán szerint a játszmák felismeréséhez még szükségünk van egy kis elméletre. Eric Berne-nél bővebben is olvashatunk róla. Berne három énállapotot különböztet meg: szülő, felnőtt, gyerek.

– Egyszerűsítve ez azt jelenti – magyarázza –, hogy ha a viselkedésünket megfigyeljük, tudunk szülő módjára, tudunk jól kötödő, autonóm felnőttként, és tudunk gyermeki szinten is viselkedni. Persze ezeket az énállapotokat tovább is lehetne bontani, például a gyermeki énállapotnál szabad, kreatív gyerek, alkalmazkodó gyerek, lázadó gyerek, traumatizált, sebzett gyerek; a szülői énállapotnál irányító, gondoskodó, traumatizáló-bántalmazó szülő. Így aztán az interakciók nagyon sokszínűek tudnak lenni, ennek bővebb kifejtésére azonban egy cikk nem ad lehetőséget.

Lelkigondozói tapasztalata alapján a leggyakoribb játszma-forgatókönyv, egyszerűsítve persze, a szülő-gyerek. Erre példát is mond: „Nem láttad a kulcsomat?” Mire a válasz: „Már megint milyen szerencsétlen vagy! Azt se tudod, hova pakolod a dolgaidat!”

Dányi Zoltán ezt a következőképpen ítéli meg: – Ez sajnos egy bántalmazó szülő mondata, nem egy szerető felnőtt házastársé. Az ilyen dinamika a másik önbecsülését rombolja és szégyenít.

De vajon milyen, amikor a pár mindkét tagja felnőtt énállapotban kapcsolódik egymáshoz? A házasságterapeuta rögtönzése szerint például ilyen: – „Nem láttad a kulcsomat?” „Szerintem az újság alatt az asztalon van, ha mégsem találod, segítsek megkeresni?” Ilyenkor azt érezhetjük, hogy van egy segítőtársam, olyan emberhez kapcsolódom, akire számíthatok. Utóbbi feleletben szeretetmegélést tapasztal a kérdező, a másik pedig átéli az altruista énjével, hogy tud segíteni a társának. Teljesül a Példabeszédek könyvének igazsága, miszerint „Aki másokat felüdít, maga is felüdül.” Ha ilyen mozzanatokból elég sok van, a kapcsolatban valószínűleg a valós érzelmi szükségleteink többnyire kielégülnek, és jól érezzük a kapcsolatban magunkat. Érezhettük, hogy a két válasz között lényeges az érzelmi tapasztalat és a különbség. Az első játszma során a szülői énállapotban lévő személynek a vélt érzelmi nyeresége a haragja gátlástalan megélése, célja a másik elgyengítése, illetve a hatalma megerősítése a kapcsolatban. A másik dialógusban nincs játszma, mivel őszintén, nyíltan fejezi ki az egyik fél, hogy segítségre van szüksége, a másik pedig szintén őszinte nyíltsággal fejezi ki, miként tud ebben a helyzetben segíteni.

Felmerül a kérdés, hogy Dányi Zoltán első „oktatópéldájában” miért reagálhat így valaki a párja ártatlan kérdésére. – Annak, aki ilyen kioktató volt, feltehetően van a pszichéjében egy szigorú felettes én, aminek az alapja feltételezhetően egy olyan szülő vagy tekintélyszemély kellemetlen attitűdjének az emléke, mintája, aki nagyon kritikus volt vele gyerekként, és lám, most ő ugyanarra a szituációra mással szemben az ő kritikus hangján kezd el kommunikálni, talán még durvábban is – mutat rá a lelkigondozó.

Nem lehet-e, hogy azért szúrt oda az egyik a másiknak, mert tartósan boldogtalannak érzi magát, szorong valami miatt, esetleg tudat alatt bosszút akar állni a párján egy korábbi vélt sérelemért? – Akár ez is történhetett, hisz a harag jelen van a válaszban. Ilyenkor érdemes volna a lakáskulcs keresőjének felnőtt szerepben maradva válaszolnia és tisztáznia a harag érzését. Például így: „Miért bántasz engem? Miért haragszol rám?” Ezzel ismét érzelmileg őszintévé, nyílttá tehetjük a kommunikációt, és máris megszakítottuk a bántalmazó hatalmi játszmát. Ha viszont nem reagálunk felnőttként ilyen helyzetben, akkor tudattalanul a megszégyenített gyermeki énállapotban maradunk, és „rossznak”, „nem vagyok jó”-nak érezhetjük magunkat. Mindkettőnek más-más a párkapcsolati következménye – válaszol a házasságterapeuta.

De mégis miért játszmázunk, miért siklatjuk ki a valódi kommunikációt, illetve egymás építésének, a kölcsönös szeretetáramlásnak a lehetőségét? – Feltételezhetően az, aki játszmázik, nem tudta megtanulni a kapcsolatban az érzéseit, szükségleteit őszintén, nyíltan kifejezni. A félelem, szégyen, bizonytalansága blokkolja, hogy a kapcsolataiban ki merje fejezni azt, amit érez, gondol, vagy amit szeretne, amire vágyna – feleli a szakember.

– A játszmák abban segítenek rövid távon – folytatja a válaszadást –, hogy érzelmi szükségleteinket kielégítsük, de hosszú távon mégsem sikerül ezzel eredményt elérni. Például figyelemre, törődésre lenne szüksége Évának, ezért sértődötten viselkedik, mint egy dacos gyerek, de nem mondja el Ádámnak, hogy mi baja van, csak duzzog. Igaz, rövid távon figyelmet fog kapni, de valós, érdemi megoldást nem fog tudni elérni ezzel. Idővel Ádám el fogja kerülni ezeket a feszült helyzeteket, mert tehetetlennek érzi magát Évával szemben, és már azt a figyelmet sem fogja megadni Évának, amit az a játszmájával próbált korábban megszerezni. Itt is elmondható: ha Éva őszintén vállalná valós igényét a kapcsolatban és nyíltan kifejezné azt, akkor esélye lenne érdemben arról beszélgetni társával, Ádámmal, hogy miért alakult így a kapcsolatuk, és min tudnának a jövőben változtatni. Talán csak annyi kellene, hogy beszélgetést kezdjen: „Ádám! Hiányzik az őszinte érdeklődésed az utóbbi időben. Tudnánk erről most beszélni?” Természetesen az őszinte fél ezzel sebezhetővé is teszi magát, de lehetőséget is teremt arra, hogy jobb, élőbb kapcsolat épüljön ki. A játszma védi a játszmázót a sebezhetőség ellen, de sosem fog adni kapcsolati biztonságot, igazi védelmet, mély összetartozás-élményt vagy éppen izgalmas, kielégítő kapcsolati szexuális élményeket.

Dányi Zoltán szerint igaz, hogy az őszinte, egyenes beszéd nehezebb, de az is igaz, hogy sokkal egészségesebb. Idézi Jézus szavait a hegyi beszédből: – „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Tehát maga Jézus is arra bátorít – vonja le a következtetést a lelkipásztor –, hogy merd őszintén kifejezni a gondolatodat, fogalmazd meg önmagadat, a véleményedet, a belső szándékodat, és a kimondott szavaid legyenek összhangban.

Ezek szerint elengedhetetlen a kapcsolat gyógyulásához az őszinte kommunikáció és az abban megnyilvánuló önmérséklet? – tesszük fel a kérdést beszélgetőpartnerünknek. – Igen, az önmérséklet fontos. Jakab apostol levelében szerepel – idéz újra a Bibliából –, hogy „Legyetek gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra.” A pasztorálpszichológus Gyökössy Endre idevágó gondolata pont az, hogy nem véletlenül kaptunk két fület és egy szájat az Istentől. Ebből az is következik, hogy ha a vita feszültége magas egy helyzetben, és az egyik fél verbálisan mondjuk hevesebb, bántalmazó, mivel nem tudja a negatív érzelmeit szabályozni, akkor ilyen esetben érdemes a kevésbé feszült félnek gyorsan meghallania a másik valós szükségletét. Például, hogy „Nyugtass meg, mert én magam nem tudom magam megnyugtatni!”. Ilyenkor is meg tudjuk törni a játszmát a késedelmes szólással, azzal, hogy nem megyünk bele a felületen lévő vitába, hanem a mélyebb szükségletre és a másik érzéseire próbálunk ráhangolódni, illetve reagálni. Ez persze nem kis feladat tud lenni az ilyen helyzetekben, de a felnőtt hozzáállás és viselkedés is tanulható, fejleszthető. Ezt a képességet nevezi a pszichológia mentalizációs képességnek. Ez is sokat segíthet a játszmák megtörésében.

Összefoglaló jelleggel Dányi Zoltán néhány javaslatot is ad. Fontosnak tartja, hogy próbáljuk felismerni a játszmáinkat, ugyanakkor ne várjunk tökéletes játszmamentességet egy kapcsolattól, mert senki sem csinálja mindig jól. Ám ha felismerjük, igyekezzünk azt megtörni.

Szerinte a játszma megtörésében segítség lehet, ha őszinte felnőttként egyes szám első személyben fogalmazunk, és arról beszélünk, amit valójában gondolunk, érzünk, illetve amire valóban szükségünk van.

Mondhatunk nemet is a kapcsolatban, nyíltan is képviselhetjük ezzel a határainkat, az önvédelem ugyanis egészséges reakció. Mondhatjuk például, hogy ez így nekem nem tetszik, így nem akarom. Viszont próbáljuk elfogadni azt is, ha nekünk mondanak nemet.

Szintén megfontolásra ajánlja a terapeuta: higgyük el, hogy nem gondolatolvasó a másik, egyszerűbb, ha elmondjuk tisztán, mire van szükségünk. Ezenkívül merjünk egy lépést hátralépve, önkritikusan gondolkodni a viselkedésünkről – vagyis hogy miként viselkedem gyerekként, felnőttként vagy szülőként –, és a játszma megtörése céljából lépjünk át a felnőtt énállapotunkba.

Utolsó idevágó tétele: próbáljuk megérteni a másik viselkedését is, ne csak a magunkét, ezért hallgassunk két füllel, és mélyen érezzünk rá a szívünkkel, hogy mit akar a másik mondani, milyen érzés mozgathatja, mi lehet a valós szükséglete, és arra próbáljunk reagálni.

Érdemes-e már most, az „ünnepek alatt”– beleértve az advent utolsó napjai, a karácsony, a két ünnep közötti időszak, a szilveszter, újév környékének szabadabb, kínálkozó óráit – elkezdeni a házastársi kapcsolatunkon való dolgozást? – vetjük fel végül Dányi Zoltánnak, arra gondolva, hogy ez az időszak sokunk számára a számvetés és a jó elhatározások megtételének hagyományos ideje.

A házasság- és családterapeuta helyesel. Főként az imádságos magunkba szállást és a mélyebb házastársi beszélgetéseket javasolja az olvasóknak. – Üljünk le – biztat – a megbocsátás lelkével, legyünk azzal tisztában, hogy bár hibázhatunk, de aztán újat is kezdhetünk. Ne hallgassunk az óemberünkre, ez esetben a játszmázó emberünkre, inkább tisztább kommunikációra törekedjünk, legyünk kritikusak önmagunk viselkedésével kapcsolatban, hagyjunk időt magunknak a gondolkodásra, nézőpontváltásra, tanuljuk meg az érzelmeinket felismerni, megnevezni és szabályozni. Jézus erre is példát adott. Az ő kommunikációja nyílt és tiszta volt, nem játszmázott az emberekkel! Világosan elmondta, honnan jött, miért jött közénk, mi a küldetése, és beszélt arról is, hogy mi az ő legfőbb parancsa: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Nyíltan vállalta önmagát, hogy ő megtartó minden helyzetre nézve, adta isteni-emberi mivoltját, amit közénk hozott, a megváltásunkért. Mi ugyan csak az emberi teremtettségünket tudjuk hozni, de felidézhetjük egymásnak: ahhoz, hogy megértsük és megértessük egymást, és hogy változzunk is a kapcsolatunk érdekében, nekünk, hívő házaspároknak Jézus az erő- és szeretetforrás. Ő az, aki az irányt is mutatja – hívja fel a figyelmet a házasságterapeuta.