Ha talán máskor nem, de húsvét környékén lelki irányultságunk bizonyára egyre jobban fordul Jézus szenvedése, halála, temetése és feltámadása felé is. Jó nekünk, hogy ezt a jézusi „pályát” már a végéről láthatjuk, tudjuk, mikor mi történt, hogyan következtek egymás után az események, és hogy Jézus földi életének a nagy szenvedés ellenére jó „vége” lett feltámadásában. Nem volt ez azonban ilyen természetes akkor, amikor Jézus követői élték a napokat, órákat és perceket úgy, hogy az őt érintő nagy események velük történtek, és nagy bánat, félelem és bizonytalanság uralkodott el rajtuk.
Ez főleg Jézus legközelebbi körét érintette, amelyben fontos helye volt az asszonyoknak. Az evangéliumokból tudjuk, kik voltak ők: Magdalai Mária, egy másik Mária, Jakab és József anyja, Salomé, Johanna, és még más asszonyok is lehettek, akik Galileából követték őt. Később Máriát, Jézus anyját is közöttük látjuk. Nem csoda, hogy éppen ők szenvedtek és bánkódtak oly nagyon. A női lélek valahogy mindig érzékenyebb, törékenyebb, sebezhetőbb, emiatt kiszolgáltatottabb is – környezetének, de saját belső fájdalmának is. Ezért olykor mélyebben és emocionálisabban éli meg az egyes kritikus szituációkat. Ez a mély érzelmi és lelki szorongás Jézus szenvedése és halála miatt nem hagyta az asszonyokat aludni két éjszakán át, hanem ők voltak az elsők, akik – amikor az ünnepek elteltével lehetett – szinte rohantak Jézus sírjához.
Bánthatta őket nemcsak maga a halál ténye, hogy a szeretett Jézus fiatalon meghalt, hanem az is, hogy olyan csúful végezte a kereszten, mint egy bűnöző, hogy igazságtalan módon vádolták meg, és úgy végezték ki rablók és gyilkosok között, mintha ő is ebbe a kategóriába tartozott volna.
Bánthatta őket az is, hogy amikor Jézus meghalt, úgy alakultak az események, hogy nem tudták megadni neki a végtisztességet. Amikor levették őt a keresztről, az éppen kezdődő szombat és húsvét miatt nem tudták őt bebalzsamozni, és megfelelő gyászszertartás kíséretében sírba helyezni. Ezért fájdalmasan nézhették, csak távolról, amikor Jézus csak úgy, „nyers” meztelenségében került a sírba.
Bizonyára fájt nekik, és zavarta őket, hogy amikor Jézust levették a keresztről, nem volt idő rá, és nem volt senki, aki megtörölte volna a testét, a kezén, lábán levő sebeket, töviskoronától felsebzett fejét, a veréstől feltépett hátát. Valószínűleg nem jutott el hozzájuk felsőbb körökből a hír, hogy arimátiai József és Nikodémus (akik titokban tartoztak Jézushoz, de féltek) „fogták Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogy a zsidóknál szokás temetni” (Jn 19,40). A kommunikáció – mint ahogy a korai hagyomány is – ebben a történelmi fázisban nem volt teljesen összhangban, ezért eltérő gondolatokat, benyomásokat szülhetett.
Az is tény, hogy az asszonyoknak tudniuk kellett volna, hogy Jézus mit mondott szenvedéséről és haláláról: vagyis, hogy feltámad. Vagy elfelejtették ezt a jézusi próféciát, vagy az események következtében hátrébb került a tudatukban, vagy a harmadik nap hajnalán már szinte lehetetlennek tartották a feltámadást, mivel a zsidó apokaliptika szerint a lélek ekkor már elment a holtak hazájába. Vagy esetleg azt gondolhatták, hogy mint minden halott, Jézus is feltámad, de csak az utolsó napon (Jn 11,24).
Azért siethettek tehát az asszonyok már pirkadatkor a sírhoz, hogy minél hamarább elvégezzék a balzsamos „szertartást” a halott testen, ezzel is előkészítve őt a korabeli zsidók hite szerinti hosszú alvásra és majd az utolsó feltámadásra. Milyen jó, hogy nem így lett, ahogyan ők gondolták. Jézus feltámadása után soha nem hányja szemükre ezt a szándékukat, szemben a tanítványokkal, akiket Jézus megdorgált korábbi viselkedésük miatt. A magdalai Máriát is szépen helyreigazítja bánatában, buzgóságában (Jn 20). Jézus tudja, hogy feltámadása túlmegy minden emberi elképzelésen és tapasztalaton. Megértéssel fordul hozzánk, türelemmel vezetve minket, hogy ezt az új valóságot egyszer mi is megtapasztalhassuk. Akkor már nem lesz bennünk kétkedés, hanem csak boldog közösség vele az Atyánál. Így most húsvétkor Jézus feltámadása örömöt és reménységet ad nekünk – nemcsak az ő feltámadására nézve, hanem saját sorsunk boldog jövőjére nézve is.
A szerző református lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem professzora, az Újszövetségi Tanszék vezetője. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.