Apák napi jegyzetet rendeltek tőlem, talán azért pont éntőlem, mert némileg érdekes, hogy mind a négy gyermekem lány, közülük három huszonéves, ők egy év leforgása alatt mentek, mennek most férjhez (két esküvőn már túl vagyunk, a harmadik is nemsokára lezajlik), de van aztán egy „kései” lánygyerek is, ő még csak tizenhárom. Íme az alkalmi cikkhez a hozzávalók, és most próbálok valami könnyen emészthetőt, egyszersmind igazat írni apai mivoltomról...
De hogy is fogjam meg a témát? Írjak apák napjára valami magamat közvetve, a gyerekeimet közvetlenül földicsérőt, hogy nálunk rendben van mindegyik gyerekkel minden, s hogy a három nagy a kicsihez hasonlóan ezen a nyáron is ragaszkodik a közös tengerparti napokhoz, tehát akkor ez egy nagy kohézióval rendelkező mintacsalád, mintacsaládfővel?
Vagy írjak valami önvallomásos önostorozót, teszem azt, ócska apa voltam és vagyok, sokkal többet kellett volna foglalkoznom a gyerekekkel, következetesen kellett volna nevelni őket, ám céltudatos határozottság helyett olykor hazahozott ingerültséget kaptak, máskor meg a szeretetteljességet leváltottam magamban idő- és erőhiány miatti engedékenységgel, és így tovább? Fejtsem ki bővebben, miért gondolom, hogy nem tudtam eléggé megmutatni a család előtt, milyen egy áldozatos, elérhető és figyelmes apa, illetve hitves?
De hát kell ide bármilyen számvetés? Az apák napja és a szabad kezet adó főszerkesztő lehetőséget nyújt nekem, hogy leírjam, belekiáltsam az internet űrébe: jó apának lenni! Ajándék, hogy az apai mivolt is a személyiségem része! A legboldogítóbb megéléseim közé tartozik, hogy adattak ezek – és éppen ezek! – a gyerekek, drága „társutasok” a feleségemnek és nekem, s hogy a velük való törődésre (is) rendeltettem.
Mennyit gyönyörködöm bennük, legönkéntelenebbül, legbelefeledkezőbben persze az éppen ügyeletes legkisebben. Hazajön mondjuk ez a „kései”, mesél valami faramuci esetről az iskolában, belső humorral, eredeti megfogalmazással, ráz a visszafojtott nevetés, aztán lopva a feleségemre nézek, hogy azt is kiélvezzem, közös a gyönyörködésünk a csemeténket hallgatva, látva. Az, hogy az ő anyai örömének is örülök, ő meg az enyémnek, még mélyebben egybeforraszt minket házasokként. Ahogy az is, amikor szintén emberpárként figyelhettük egy-egy új emberpár létrejöttét az úrasztalánál. Azzal a néma hálaérzettel, hogy elmúlt a veszélyes párkeresési korszak, s átélten tudják gyermekeink és a vőlegényük elmondani a fogadalomtételt.
Tartom: nem volnék elvágólagos szemléltetőábra egy apákról és gyermeknevelésről szóló Cseri Kálmán-prédikációhoz. Ám köszönöm a Szentléleknek, hogy mindig nyugtalanított, ha valamelyik gyermekem kezdett volna kedvencévé válni az apai szívemnek. Még inkább, hogy annyiszor segített hathatósan ráérezni, hogy most vannak azok az évek, most van az a pillanat, amikor még „nagykanállal tölthetem” a gyerekbe a keresztyén értékszemléletet vagy éppen kultúrízlést, hiszen megdönthetetlen véleményvezér vagyok – a bakfiskorukig bezárólag...
Köszönöm Isten Lelkének – tényleg más nem lehetett –, hogy kaptam egy-egy spontán apa-lánya beszélgetés alkalmával leleményt arra, hogyan mondjam el találóan, emlékezetesen, hogy Jézus megbocsát, Jézus szeret, Jézus legyen a király az életedben, és győztes leszel.
Mégsem voltam ura minden összeszikrázásainknak, amikor a nagyok kamaszodtak. Bizony volt, amikor elfeledkeztem arról, hogy a kikezdett tekintélyt már hiába követelném, a tekintély az – megjelenítődik. Méghozzá a saját megszentelődésemre törekvésem bibliai programjának alázatos gyakorlásával. Újabb hálaadnivaló viszont, hogy a konfliktusok mindig elcsitultak, békévé rendeződtek át. Jól leírható ez a legnagyobb lányom esetével, aki kiskorában ezt a találóskérdést szegezte nekem furfangosan: „Mi az: szereted, de megkönnyezed?" Meg is válaszolta nyomban: "Hagyma.” De a húszas évei elején a találós kérdés felelete módosult, a hagymát a lányom kicserélte arra, hogy „Apa”... Ám ma már biztos, hogy megint a hagymát mondaná megkönnyezendőnek…
Végül hadd menekítsem ide a legkisebb, a tizenhárom éves cserfes kérdését: „Apa, miért vagy te olyan szerethető?”
Tényleg, miért is?