Mily gyönyörű a testvérek egysége

A Magyar Állami Operaházban nemrég megnéztünk egy Puccini-operát. Nagyon szeretem Puccinit. Ennek a darabnak – amely két és fél óra zene – szinte egy dallamra épül fel mind a négy felvonása: ugyanazon dallamot és annak formai, valamint hangszerelési variációit halljuk anélkül, hogy megunnánk; sőt, a végére dúdoljuk és magunkkal visszük haza. A második felvonás „tömegjelenet”: legalább kétszázan állnak egyszerre a színpadon. Zeng a monumentális kórus, a négy főszereplő különböző szólamokban, közben felcsendül egy szépséges ívű, szoprán nagyária, aztán bevonul egy lovasbandérium, majd elsuhan egy kisfiú a színen, aki csengő hangjával egyetlenegy taktust énekel.

Második emeleti páholyban ültünk, rá lehetett látni a zenekarra. Minden zeneművész a helyén volt a saját hangszerével és tudásával, együttes szívdobbanással figyelték a karmestert, és természetesen a színpadon éneklők mindegyike is. Mindenki a maga területén szolgálta az egyetlenegy ügyet, Puccini lelkeket üdítő zeneművét. Itt nem volt vita, különben minden azonnal szétesett volna darabjaira: a gyönyörűséges harmónia káosszá torzult volna. Egy emberként mindenki ugyanarra az ügyre koncentrált a saját maga „kegyelmi ajándékával”. Ami pedig számomra katartikus csúcsa volt ennek a szentlelkes élménynek, hogy a második felvonás tetőpontján egy művész összeütött két hatalmas cintányért, ami nélkül a gyönyörű zenei összélmény nem lett volna az, amivé lett. Az is hozzátartozik a tényekhez, hogy a cintányéros mindössze ezt az egyetlen feladatot végezte el: készen állt, figyelte a karmestert, és amikor az intett, századmásodpercnyi pontossággal összeütötte azt a két hatalmas fémlapot, pont a kellő pillanatban, és akkor csúcsosodott ki az egész felvonás. Ezzel végzett is, kiment, nem láttuk már a következőkben, ám őnélküle nem lett volna ez a zene azzá, aminek Puccini megkomponálta.

Ez az a gyönyörűséges egyetértés, amelyet a Krisztus-test egységének nevez az apostol, amelyről hitvallást teszünk, miszerint a szent ügy a szentek közösségévé formál minket, és ebben mindenkinek helye és egyformán fontos feladata van. Íme, mily szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Egyébként miattunk káromolják az Úr nevét a világban! Jegyezzük meg, csak az egyetértés és egység közösségébe küld áldást és életet az Úr most és mindörökké! Csak így maradhatunk meg, csak így lehetünk áldássá a világban! Áldott Istenünk, áldj meg bennünket, magyar reformátusokat, hogy áldássá lehessünk!

Személyes bizonyságtételként hadd írjam le, hogy tizenhét éves püspöki szolgálatom alatt a legnagyobb ajándék a Kárpát-medencei Magyar Református Egyház létrejötte volt 2009-ben, amely aztán magához ölelte az európai és a tengerentúli magyar református testvéreket is. Ez a közösség élő: azóta is rendszeresen találkozunk, és megtapasztaljuk, milyen nagy szükségünk van egymásra; arra, hogy beszélgessünk örömökről, problémákról, erősítve egymást. Azóta is ez az egyik legnagyobb áldás számomra. Ezt az áldott egységet több képpel is szemlélteti a zsoltáros. Ezek közül az olajról hadd szóljak: „Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára.” Csak az olaj bibliai jelentéseit sorolom fel, és gondoljátok tovább utalásaimat, mert ebben a képben bomlik ki igazán az áldás és az egység lényege. Az olaj ízesít. Ízesítsük meg egymás életét! Az olaj világít. Világítsunk! Jézus Krisztus a világ világossága, vele ragyogjunk együtt! Az olaj gyógyít. Annak idején sebekre kenték az olajat. Legyünk az Úr gyógyító eszközei, testi és lelki értelemben egyaránt! Annyi a megsebzett élet, a vérző közösség közöttünk, körülöttünk! Az olaj megtisztít. Tisztíts meg bennünket, Urunk; hadd tisztogassuk mi is egymást! Az olaj illatosít. Legyünk a Krisztus jó illata!