Milyen forradalom kell ma?

Ifjúságom első nagy szellemi vihara a nemzeti gondolat körül forgott, lelkesedtem a magyarságért. A könyv, amely ezt felidézte bennem, Illyés Gyula Petőfi Sándor című, lírai monográfiája volt. Illyés amellett, hogy végigkövette a „forradalmi demokrata” Petőfi rövid életét, gazdagon elemezte költői munkásságát, amely maga is forradalom volt irodalmunkban, nyelvünk fejlődésében. Emlékezetesen vetette föl, hogy rendkívüli történelmi pillanatoktól eltekintve legfeljebb takaréklángon ég a magyar tömegekben a nemzeti érzés. Így történt, hogy suhancként – utólag mosolygok ezen – összehúzott szemöldökkel, keserűen számoltam a pesti utcákon, milyen kevesek viselnek kokárdát.

Pár év múlva aztán élő hitre jutottam. A második születésben azt is megértettem: a földi hazánál több van itt. S hogy úgy a jó, ha a földi haza arra is alkalmas, hogy onnan, élete végén, az örök hazába léphessen át minél több – Jézus Krisztus tanítványává lett – magyar. Jó ideje legfőképpen az lelkesít tehát, hogy református családfőként, presbiterként, keresztyén újságíróként én is tehetek azért, amiről Az apostolok cselekedeteiben így olvashatunk: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Esetünkben: magyar ajkúakkal.

Ám hívőként is csodálattal kell adóznom az 1848–49-es történések hozadékainak. A Történelem Ura úgy intézte, hogy reformkori bátor lángelméink, képviselőink, a forradalom és szabadságharc idején bizonyító államférfiak, egyáltalán: az önvédelmi háborúban harcoló közmagyarok alapvetően járuljanak hozzá nemzeti együvé tartozásunk végleges kialakulásához és mindmáig érvényes megmaradásunkhoz.

Ez annál inkább nagy kegyelem, mert – valljuk be – a haza és haladás lázában a haza üdve meglehetősen kiszorította a transzcendens üdv iránti vágyódást. Romantikus íróink, nemzeti liberális politikusaink között a magyarok Istene képzet feledtetni látszott a Biblia Istenét, a megváltó Jézus Krisztust; a nemzet ügye mindennél magasztosabbá vált.

Mégis, a reformkor fő eszmeáramlatában, a klasszikus liberalizmus magyar változatában rengeteg jó, részben kifejezetten keresztyén ihletésű törekvés volt. Ezek annak ellenére győzedelmeskedtek végül, hogy a Habsburg Birodalom leverte szabadságharcunkat az orosz cár segítségével. Az a jobbágyfelszabadítás például, amely visszafordíthatatlanul megvalósult, és az egész térségben a leghaladóbb volt, nagylelkűen fölemelte a parasztságot a nemzet közösségébe. Ebben a szociális érzületen túl az együvé tartozás, az emberi egyenrangúság gondolata egyaránt megmutatkozott, akárcsak a polgári jogegyenlőségben, személyes szabadságjogokban vagy a lemondásban a nemesi kiváltságokról.

Bámulatosnak tartom, hogy birodalmi ellenszéllel dacolva polgári átalakulás mellett kötelezte el magát a magyarság a XIX. századi reformkor két évtizedében és az 1848. márciusi forradalomban. Ki meri állítani, hogy ennek nincs köze ahhoz, hogy ma is vagyunk még őseink szülőföldjén, a Kárpát-medencében? Ki cáfolná, hogy az akkori vívmányok – a ránk kényszerített totalitárius államberendezkedési közjáték ellenére – a mai magyar valóságba is beépültek, kezdve az alkotmányos, parlamentáris berendezkedésen?

Közös, nemzeti megmaradásunk továbbra is a Szentírásban bemutatkozó Isten akaratán áll vagy bukik. Kell, de nem elégséges az államférfiúi bölcsesség, hiszen ma is országunknál összehasonlíthatatlanul erősebb birodalmak, erőközpontok szorításában élünk, kitéve járványoknak és járványként támadó hamis ideológiáknak. Tapasztaljuk a mai világrend végvonaglásait, látjuk, mi történik éppen egy szomszédos néppel: gondoljunk csak a háborúban földig rombolt városokra, falvakra, civil és katonaáldozatok százezreire, szerte a nagyvilágba elmenekülő milliókra.

Ez kell hogy legyen a mi megszentelt forradalmunk: álljunk oda kicsiny várunk réseihez a könyörgő imádság fegyverével, hogy keresztyén nemzetként – beleértve a kárpátaljai nemzetrészt is – további életlehetőséget kapjon a magyar anyanyelvűek közössége!