Minden értelmet meghalad

– Ide születtem, a pasaréti református gyülekezetbe. Már nagypapám is itt volt presbiter – kezdi bemutatkozását Detki-Mozsár Szilvia, akit ismerősei Sziszinek hívnak. A harmincas évei elején járó feleség gyermekkorát meghatározta a szeretetteljes hitbeli nevelés és az óvodásként kezdett gyülekezeti élet. Ennek is köszönhető, hogy hét-nyolc éves korában egy imádságban átadta élete irányítását Jézusnak, tízévesen pedig már azt is tudta, hogy felnőttként a gyermekmisszióban szeretne szolgálni.

Tinédzserként kimaradt néhány év az Istennel való kapcsolatából, de utána visszatalált a gyülekezethez, mert valami mégis hiányzott. – Az érettségi után rájöttem: mindig ott vagyok az ifiórákon, -heteken, de nem olvasom az Igét naponta, azaz hogyan tudnék szolgálni annak, akit alig ismerek? Isten arra ösztökélt, hogy személyesebb kapcsolatot ápoljak vele. Kicsit el is bizonytalanodtam, valóban megtértem-e már, vagy eddig inkább csak érdeklődtem. Azon a nyáron elég sok kérdés merült fel bennem a gyülekezeti csendeshéten, de ekkor egy Ige Péter első leveléből meggyőzött: ha leteszem Isten előtt a bűneimet, többé nem kell kételkednem, mert ő megváltott: „…tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.”

A lányt felszabadította a felismerés, ezek után szolgálatot is vállalt gyülekezete gyermekmissziójában. – Jó volt előtte Istennel tisztázni, hogy valóban az övé vagyok már – jelenti ki Sziszi. Őt az motiválja az életben, hogy a körülötte lévők és a rábízottak minél boldogabbak legyenek, egymással harmonikus kapcsolatban.

Detki Dániel a Duna másik oldalán nevelkedett, ötéves koráig a Nagyvárad tér közelében éltek szüleivel, az ottani gyülekezetbe jártak azután is, hogy Érdre költöztek. Gyermekként ő is ott ült a vasárnapi iskolában, de több volt benne a kétség és a kérdés, mint a hit, a válaszokat pedig nem a Bibliában kereste.

– A szüleim azt mondták, konfirmációig kötelező a gyülekezeti élet és a templomba járás, utána már csak opcionális. Konfirmáltam is, de ifibe nem kezdtem járni, elmenekültem a hívások elől, a szüleim pedig nem erőltettek, viszont imádkoztak értem, nagyon szerették volna, hogy megtérjek. A maguk módján szerintem mindent megtettek. Amikor a család később egy Érdhez közelebbi gyülekezetet keresett, megragadtam a lehetőséget, és attól kezdve nem jártam.

Érettségi után néhány évvel Dani elköltözött otthonról Budapestre. Online pókerből tartotta el magát, de nem volt boldog. – Nem szabad, önfeledt, hanem magányos, nyomasztó, fullasztó korszak következett. Kívülről úgy tűnt, remek az életem: egyetemre járok, eltartom magam, utazgatok a barátaimmal – de belül mardosott a félelem és a kétség, hogyan fogok boldogulni az életben – vallja be.

Zavaros kép élt benne Istenről: – Elfogadtam a létezését, de büntető istenképem volt, nem akartam közeledni hozzá, viszont a haláltól és az ítélettől féltem. Igaznak tartottam mindent, amit tudtam róla, csak azt gondoltam, a megfeleléshez túl sok szabályt kellene betartanom.

Főhőseink osztálytársként találkoztak először a Baár–Madas-gimnázium kilencedik és tizedik évfolyamában. – Én voltam a rendes, kedves lány, Dani meg az osztály egyik lázadója – emlékezik vissza arra az időre Sziszi, mindeközben Dani élete legnehezebb korszakának tartja a gimnáziumot és az egyetem első éveit.

Érettségi után mindketten a Budapesti Corvinus Egyetem közgazdaságtan szakát választották, ott találkoztak össze újra. – Nem egy évfolyamba jártunk, de a szakkollégiumi diákkör közösségi vezetőjeként ismertem. Helyes, nyitott fiú volt, sokat beszélgettünk, majd randizni kezdtünk – tekint vissza Sziszi. Már a harmadik randevún megvallotta, számára fontos a hit és a vallás. – Nem rémisztett meg, sőt vonzott, mert titkon szerettem volna újra közelebb kerülni a hithez és Istenhez – tudatja Dani.

Találkozót találkozó követett, Sziszi mindig elmondta, mit olvasott a Bibliában, amit aztán hosszan át is beszéltek. A lány tudta, hogy a fiúnak nem fontos a hit, de akkor azt gondolta, egyelőre ennyi is elég. Hosszabb távon aztán bebizonyosodott, hogy mégsem. – Én akkor már tudtam, biztosan hívővel szeretnék megházasodni – folytatja történetüket a feleség.

Sziszit a gyülekezetéből többen is figyelmeztették, mennyit kockáztat, ha nem hívő fiúra vesztegeti az idejét, mert nem tudhatja, Dani Isten gyermeke lesz-e.

– A lelkipásztorunk rámutatott, nem az én feladatom megtéríteni őt, az Isten kegyelmén múlik – idézi fel Sziszi, aki azért próbálkozott néhány indirekt módszerrel: keresztyén témájú könyveket ajándékozott Daninak, nyáron pedig elhívta a sátoraljaújhelyi nagy gyülekezeti táborba. A fiatalember ellenkezett, ám az utolsó pillanatban igent mondott.

– Kívülállóként érkeztem, a vonatjegyem borítékján is csak annyi állt: „Sziszi barátja”. Folyamatosan kerestem a lelkipásztorokat, körvezetőket a tájékozódni akarókra jellemző kérdésekkel, mert nem akartam elhinni azt, ami számomra nem tűnt logikusnak, amit nem értettem. Nem szándékoztam tettetni, hogy minden rendben velem, vagy hívő lennék – mondja Dani.

Sziszi a táborban egyik este zokogni kezdett, maga sem értette, miért. Danival beszélgetni kezdtek, együtt tárták fel az okát. – Azért sírtam, mert bántott, hogy így nem tudom magamat Danira bízni, mert ő sem bízza rá magát senkire, csak lebeg a légüres térben a bizonytalan érzéseivel, nincs iránytűje, nincs istenkapcsolata. Húszévesek voltunk, még csak fél éve jártunk, de akkor is úgy képzeltem, ő lesz majd a férjem. A beszélgetés végén Dani is előhúzta az „aduászt”: szeretne már velem lefeküdni, de házasság előtt én nem fogok. Akkor így mi lesz?

– A patthelyzetben az is felmerült, hogy szakítsunk. Tisztán láttam, szabad akaratom van: megtehetem, szakíthatok, és Isten majd gondoskodik Szisziről, ad neki másik társat. Viszont én hoppon maradok. Végül arra jutottunk, beszélgessünk a helyzetünkről nálunk sokkal bölcsebb emberekkel. Még ott, a táborban leültünk a lelkipásztorral hatszemközt. Nem vágott fejbe a Bibliával, azt tanácsolta, az eddigi tapasztalataim alapján kérdezzem meg magamtól, tudom-e vállalni, hogy önerőmből, külső segítség nélkül egy életen át szeretni fogom Sziszit. Nem kellett rögtön válaszolnom, de rávilágított arra, mennyire gyenge az ember, és mennyire nem bízhat magában – idézi fel Dani.

Abban egyeztek meg, hogy lassítsanak, mert Daninak először az Istennel való kapcsolatát kell rendeznie. A lelkész azt javasolta, hogy Dani kezdjen el járni a gyülekezetbe, de nem Sziszivel, hanem nélküle.

Így is lett. Még jó, hogy vasárnaponként két délelőtti istentiszteletet tartanak Pasaréten, ezért mehettek külön, emellett Dani több rétegalkalom látogatója lett.

– Beszélgettem Horváth Géza lelkipásztorral, megfordultam férfiórákon is, mert szükségét éreztem, hogy tanuljak nálam idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb hívő férfiaktól.

Egy év telt el, ezalatt gyülekezeten kívül továbbra is találkoztak. Dani sok lelki töltést kapott, de közben depressziós is volt. – Eluralkodott rajtam a kapunyitási pánik, nyomasztott, hogyan írom majd meg a szakdolgozatomat, mit fogok csinálni az életben – magyarázza. Viszont minél többet járt a gyülekezetbe, annál könnyebb volt szembenéznie ezekkel a kérdésekkel. A szakdolgozatát végül jelesre írta meg, ám a leadással járó felszabadulás nem Istenhez, hanem a világi örömök felé lökte. Visszatért oda, ahonnan indult. Ma is tisztán emlékszik arra, amit Sziszi mondott akkor neki: milyen hálátlan, hiszen Isten kihozta a mélységből, amit ő úgy ünnepel meg, hogy elfordul tőle. – Szerettem volna hinni, hogy Isten még munkálkodik, és ez lehet az utolsó csata – mondja Sziszi erről az időszakról.

Mindeközben a fiatalember ostromolta kedvesét, nehézségként élte meg a kapcsolatukban a testiség hiányát. – Féltékeny voltam Istenre, amiért Sziszi jobban szereti őt, akit nem lát, mint engem. Jobban ragaszkodik a Teremtő alkotta szabályokhoz, mint hozzám. Furcsa, mert egyben reménykeltő is volt ez az állapot, hiszen ha ennyire hűséges ahhoz, aki nem tapintható, akkor majd mennyire hűséges lesz hozzám, akit meg is érinthet. Utólag hálás vagyok a kitartásáért, ahogy azért is, hogy általa láthattam egy valódi kapcsolatot Isten és ember között. Így telt el ez az egy év, majd nyáron elmentünk egy hétre a Balaton-partra Sziszi barátaival – meséli Dani.

– Megérkezésünk után azt mondták, tartsunk csendességet, én viszont inkább a Balatonba mentem volna. Bár már én is elkezdtem olvasni a Bibliát, volt sok őszinte bűnvalló imádságom, de valahogy száraz maradt az egész. A balatoni nyaraló kertjében láttam a többi fiút Isten előtt fejet hajtva imádkozni. Hát én is leültem egy fa alá Igét olvasni, és egyszer csak megnyílt előttem. Hatására megváltozott az értelmem, megváltoztak az érzelmeim is. Tudom, hogy sokak számára a megtérésük nem köthető időponthoz, bár hosszú folyamat volt az én életemben is, nálam ez a pillanat percre pontosan meghatározható. Ott megértettem, kicsoda Jézus Krisztus, mit tett értem, hogy nem kell félnem már Istentől, hiszen új életem van. Bizonyosságom lett abban, hogy ott leszek a mennyben, és olyan boldogság árasztott el, amilyet elképzelni sem tudtam előtte. Életemben nem éreztem még ilyen intenzív élményt. Sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni, nem akartam beszámolni másoknak, mert azt éreztem, a föld felett járok három centivel, és ez biztosan sugárzik rólam, mindenki látni fogja – vallja meg megtérését.

Nem látták. Dani néhány napig nem is mondta el senkinek, még Sziszinek sem. Egészen addig, amíg a rá következő napokban ifjúsági csendeshét nem kezdődött Pasaréten, ám az egyik alkalomtartó lebetegedett. Dani a helyére lépett, és megosztotta mindenkivel az örömhírt. Persze félt is, hiszen még mindig „Sziszi barátjaként” tartották számon. – Aznap reggel viszont kaptam egy Igét a csendességben a thesszalonikiakhoz írt első levélből: „Mert a mi igehirdetésünk nem tévelygésből ered, nem is tisztátalan szándékból, nem is álnokságból.” – meséli.

Amikor az alkalom előtt Dani elmondta Sziszinek, hogy megtért, a lány nehezen akarta elhinni. Beült ő is az ifiórára, amelyet végigsírt, miközben csodálatos érzés töltötte el őt is. Ekkor értette meg, miért kapta pár nappal azelőtt egy esküvőn az Ézsaiás könyvéből származó Igét egy kártyán: „…mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom.”

Most úgy látják: két csodálatos gyermekük mellett a legnagyobb ajándék ez volt az életükben. Sziszi nemcsak társként kapta meg Danit, hanem lelki testvére is lett. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy közös lesz az útjuk, mégsem rohantak az anyakönyvvezetőhöz, három évig vártak a házassággal. – Meg akartuk teremteni a közös életünk külső körülményeit, elvégezni az egyetemet, munkát találni, lakást szerezni. Engem ez erősen motivált – ismeri el Dani. Két év alatt elvégezte a mesterképzést, Sziszi is diplomázott, mindketten munkába álltak, lakást vettek, fel is újították.

A renoválás mellett készültek a házasságra is. Sziszi sok lányhoz hasonlóan gyakran elképzelte az esküvő pillanatát, de mint mondja, az igazán fontos az, ami utána következik. – Az esküvő csak egy nap, én inkább a folytatást vártam nagyon, hogy Danival együtt fogunk élni: mellette ébredek, együtt tervezünk, döntünk. Igazán erre vágytam – vallja, és közben tudatosan készült a váltásra. – Mai napig nagyon szeretem a szüleimet és a testvéreimet, de tudtam, hogy attól a naptól fogva Dani jelenti a családomat. Nagyjából egy évbe telt, amíg „leszakadtam” a régi családomról. Ebben segített a sok beszélgetés, valamint a férjem és a szüleim jó kapcsolata.

Dani már tizenkilenc éves korában levált a szüleiről, számára ez nem jelentett megoldandó feladatot, sőt, náluk valahogy fordítva állt a helyzet: – Édesanyám az esküvői beszédében megvallotta, mennyire hálás Szisziért. Mert amíg más szülők arra panaszkodnak, hogy a lány elveszi tőlük a gyermeküket, addig ők kaptak egy lányt, és vele együtt visszakaptak engem is… – mondja örömmel az ifjú férj. Mindketten nagyon hálásak a szüleikért és azért, hogy a két család jóban van egymással.

Amíg nem mondták ki az igent, addig a két fiatal nem élt együtt. Első közös éjszakájukat házaséletük első napján élték át az új lakásukban, a másodikon pedig nászútra mentek. A mézeshetek után visszazökkentek a hétköznapokba, és házaspárként a türelmet tanulták meg először.

– Ma már hálás vagyok Istennek, amiért sokszor hagyott nekünk időt. Például csak házasságkötésünk után négy évvel született meg a fiunk, Beni. Szerettük volna, ha korábban érkezik, de akkor még nem jöhetett. Ugyanígy a második gyermekünk, Kamilla születéséig is eltelt egy kis idő, amit ugyancsak ki tudtunk használni. Beni érkezése előtt találhattam rá a szakmámnak arra a területére, amely valóban közel áll hozzám. Ha hamarabb jön a baba, akkor ez elmarad – tudatja Sziszi.

Manapság leginkább a filippi levélben olvasható Ige határozza meg az életüket: „Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.”

– Számos jelenség van, amiért aggódhatnánk, de bízunk az Úrban, ő elrendezi. Ezért – sokak szerint logikátlanul – békességem van, nem azért, mert nem érdekel, hanem mert tudom, hogy Isten elé vittem a kérdést. Rábízom magam, és úgy lesz, ahogy Isten akarja – tesz bizonyságot a feleség.

Egybekelésük után a Detki házaspár ifivezetőként közös szolgálatot vállalt a pasaréti gyülekezetben. – Megtérésem után csatlakoztam a nógrádi misszióhoz, roma fiataloknak és gyerekeknek tartottunk igei alkalmakat és sportfoglalkozásokat, de ezek elvették az egész szombatot. A kevés szabadidőből rengeteget hasít ki a szolgálat, ha külön vállalja a pár, ezért olyan feladatot kerestünk a gyülekezetben, amelyet együtt végezhetünk. Éppen akkor alakult egy új ificsoport, elvállaltuk a vezetését. Ennek hét éve, lassan az ifiseink is fiatal felnőttek, nemsokára ők lesznek az új vezetők – mondja Dani. Legutóbb pótpresbiternek választotta meg őt a gyülekezet.

Sziszi az ifjúsági munka mellett a gyülekezet anyukáit támogató Facebook-oldalra készít tartalmakat, amelyek lelki töltést nyújtanak a kis közösség tagjainak.

Bár nagy örömüket lelik a szolgálatban, tudják, meg kell húzni a határt a munka, a gyülekezeti feladatok és a család között, nem mehet az egyik a másik rovására.

– Az elsődleges szolgálati terület a család – jelenti ki Dani. Ma már a gyerekekkel együtt vesznek részt a gyülekezet életében, mert közös vágyuk, hogy majd ők is otthonosan érezhessék magukat ott, Isten gyermekeiként.