Mindenki látja, csak én nem?

Miért egy gyenge, kiszolgáltatott csecsemő képében jött el közénk Isten?
Befogadhatóbb egy ártatlan, kiszolgáltatott kisbaba, mint egy nagy hatalommal és pompával érkező király. Ugyanakkor az emberek szívében levő titkokat is a felszínre hozza egy csecsemő: kiderül, hogy valaki mennyire lojális, együttérző, segítőkész, és mennyi szeretet van benne.

Bocsánat, ha profánul fogalmazok, de amikor Isten elküldte a Fiát a földre, szempont lehetett, hogy a személye számunkra elfogadható legyen?
A zsidóság egy hatalmas sereg élén álló királyt várt, azt a Messiást, aki helyreállítja Izráel dicsőségét. Isten azonban globálisan gondolkodott, az egész teremtett világot akarta megváltani. Jézus az emberek között nőtt fel, ismerték, látták az erősségeit, és próbálták figyelni a gyengeségeit. Sokan áldásnak tekintették, hogy közülük való, másoknak pedig éppen a személyes ismeretség miatt volt nehéz elfogadniuk, hogy Jézus a Megváltó.

Hogyan lehet megértenünk azt a hatalmas ajándékot, hogy Isten az egyszülött fiát adta értünk?
Kálvin azt mondja, hogy szívvel és értelemmel, tehát mindkettő igazán fontos. A hit azonban jóval túlmutat az értelmen, és tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyekhez hitre van szükség. Isten sokféleképpen próbált szólni az emberekhez: a próféták által, az ősatyákon keresztül, az Igével. Az igehirdetéseimet sokszor kezdem úgy, hogy megkérdezem, milyen szívvel vannak jelen az igehallgatók. Ha nyitott szívvel, akkor az, amit hallanak, élet lesz számukra, ha zárt szívvel, akkor akár átok is lehet. Ma éppen ezt a két pólust látjuk a világban: az egyik ember számára áldás a tudat, hogy Isten létezik, a másik számára pedig átokká válik, mert nem ismeri fel az Úr visszajövetelének a fontosságát.

Sokszor úgy látom, az egyházak küszködnek azzal, hogy hallassák az Ige szelíd, de határozott hangját. Hogyan törheti át a keresztyén üzenet a napjainkat átható információs zajt?
Valóban rengeteg információ áraszt el minket, de a stratégia ugyanaz több ezer év óta. Jézus Krisztus mindig szakított időt arra, hogy egymaga félrevonulhasson, ilyenkor elküldte a tanítványait, de az is előfordult, hogy a tanítványaival vonult félre a sokaság elől. Isten halk, szelíd hangon szól Mózeshez, Illéshez, a prófétákhoz és még sorolhatnám. Az egyik énekünk is így hangzik: „Csak légy egy kissé áldott csendben / Magadban békességre lelsz, / Az Úr rendelte kegyelemben / Örök, bölcs célnak megfelelsz. / Ki elválasztá életünk, / Jól tudja, hogy mi kell nekünk.” A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha szánok rá időt, és csendességben vagyok az Úrral, ő szól, és közli mindazt, amit mondani akar nekem.

Mindketten sietve és kissé zaklatottan érkeztünk erre az interjúra. A nagy rohanásban olyan távolinak tűnik az elcsendesedés lehetősége. Gondolom, sokakat érdekel, hogyan lehet áldott csendet teremteni az életünkben.
Mindig meg akarunk felelni valakinek: a családnak, a barátainknak, a kollégáinknak, a főnökeinknek, és ez kiszolgáltatottá, feszültté tesz minket. Isten önmagát akarja közölni velünk. Naponta kell keresni a lehetőséget az igeolvasásra, az imádkozásra, de azt is megtehetjük, hogy dicsőítő énekeket hallgatunk, mert ezáltal könnyebben lehet kapcsolódni az Úrhoz. Sokszor azért nem működik a kapcsolat Istennel, mert az ember nem tud ráhangolódni. Néha érdemes lejátszani egy szép zsoltárt, egy református éneket, vagy akár egy modern dicsőítő dalt, ami elrepíti a lelkünket egy másik szférába, és ez segítheti a kommunikációt Istennel.

Mi lehet annak a szerepe, hogy adventben négy héten át várakozunk, amíg eljutunk a karácsonyig?
A különböző felekezeteknél más és más hagyománya van ennek az időszaknak, talán nem mondok újat, hiszen nem tőlem származik a gondolat, hogy mi örök adventben élünk. Mi mindig Jézus visszajövetelét várjuk, ugyanakkor hálával állunk meg az Úr előtt és készülünk vasárnapról vasárnapra – ha lehet így fogalmazni – a pásztorokkal, az angyalokkal, a verselő gyerekekkel, a gyülekezeti tagokkal, hogy közelebb kerüljünk a boldog pillanat elérkezéséhez. A gyülekezetben elénekeljük, hogy megszületett a Megváltó. Az ének elengedhetetlen része az ünnepnek, és figyelünk arra, hogy ne csak frázis legyen, hanem valóban hittel tudjuk azt mondani, hogy az életünkben megszületett az Úr Jézus Krisztus. Tudom, hogy a világ mostani működése igyekszik elhalványítani ennek a ténynek a jelentőségét, az ünnep valódi értelmét, mégis hiszem, hogy a legfontosabb kérdés az, megszületett-e már az életünkben Jézus Krisztus.

„...amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” – olvasható a kérdés a Bibliában. Miért éppen a hit kérdésével van összekapcsolva az Úr eljövetele?
Igazán kedves a szívemnek ez az Ige, örülök, hogy felhozta. A válasz egyszerű, de mély: aki hisz, kiszolgáltatottá teszi magát azzal, hogy rábízza az életét Istenre. Mi a hit? A nem látott dolgokról való meggyőződés, vagyis hiszem, hogy az, amit a Biblia ír, amit a tanítványok mondtak, a próféták jövendöltek, igaz. Mindig felteszik nekem a kérdést: ki látta Jézust visszajönni, feltámadni? Mi, keresztyének hittel fogadjuk el ezt. Jézus feltámadása örökké aktuális kérdés, most is, amikor a járványok közepette élünk, és a közelünkben háború dúl. Jóléti társadalomban élünk, de az emberek szíve megkeményedett. A hívő embernek bátran vállalnia kell a kiszolgáltatottságot. Nem véletlenül mondta Jézus a gazdag ifjúnak, hogy adja el, amije van, és kövesse őt. Az ifjút a pénz választotta el az Úrtól, de ha szétnézünk a saját életünkben, biztosan nekünk is van olyan megkötözöttségünk, túlzásba vitt tevékenységünk, munkamániánk, amelyre sokkal több időt áldozunk, mint Istenre. Indítson önvizsgálatra minket, hogyan talál bennünket az Emberfia, ha visszajön!

Főként a nőknél tapasztalom azt, hogy az ünnepi készülődésben, sütésben, főzésben attól félnek, hogy nem sikerül a mézeskalács, szétreped a bejgli vagy nem lesz elég jó az ajándék. Miért vágyunk arra, hogy idilli legyen a karácsony, hiszen Jézus sem idilli körülmények közé, hanem egy istállóba, veszélyek közé született?
Előfordul, hogy nem látjuk a fától az erdőt. A kulturális tradícióinktól és a hagyományainktól néha nem érezzük a pillanat lényegét. Természetesen az életünknek része a külsőség, hiszen ki ne szeretné a rendet és tisztaságot a lakásban, az ínycsiklandozó ételeket, az illatozó süteményeket. Amikor a hölgyek mindent tökéletesre szeretnének készíteni az ünnepen, a szívük teljes melegét akarják odaadni a szeretteiknek. Ugyanakkor az igazi kérdés az, hogy az ünnepi vacsora mögött ott van-e az Isten Igéje, Jézus születésének története. A legkülönfélébb dolgokat ajándékozhatjuk a gyermekeinknek, de ami sokkal fontosabb, hogy osszuk meg velük az istenélményünket! Arra kérem a testvéreimet, akik olvassák ezt az interjút, hogy ezen a karácsonyon az ajándék mellé tegyék oda a fa alá a saját istenélményüket is. A legnagyobb dolog ugyanis nem a terített asztal, hanem az, hogy van élő kapcsolatunk Istennel.

Jól értem? Azt kéri, hogy ajándékozzuk meg a szeretteinket egy „isteni” történettel?
Pontosan. Osszanak meg a családjukkal egy olyan történetet, amikor érezték Isten jelenlétét az életükben! Fogalmazzák meg önmaguk és mások számára is, mondják el, és akkor fény derül az igazságra! Általában a nagyszüleink hitét éljük, azt adjuk tovább, ahogyan ők kapcsolódtak az Istenhez és az egyházhoz. Ebből születik majd a hagyomány és a tradíció, amelynek közösséget megtartó ereje is lehet. A legfontosabb az, hogy személyes bizonyságtételünket és megtérési történetünket, istenélményünket mondjuk el ezen az ünnepen, mivel azt nem pótolják a nagyszüleink vagy a szüleink történetei. Azt szoktuk mondani, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, mondjunk hát személyes történeteket a családunknak!

Önnek mi a személyes története?
Az első történetem négyéves koromból való. Otthon, egy kis partiumi templomban készültünk a karácsonyra, és száz-százötven gyerek verselt az ünnep estéjén. Vártam, hogy én is sorra kerüljek, közben mindenki arról beszélt, itt van Jézus közöttünk. Az első padban ültem, és kértem édesanyámat, hogy „tessék már nekem megmutatni, hol van Jézus, mert itt mindenki látja, csak én nem”. Édesanyám bölcsen azt felelte nekem: „Kisfiam, Jézus ott van a szívedben.” Emiatt én négyéves korom óta úgy élek, hogy tudom: Jézus a szívemben lakozik. Egész életemben éreztem a vezetését a hétköznapokban, a tanulmányaimban, a párválasztásban, és most is, amikor új gyülekezetbe, Miskolcra kerültem a családommal, pedig előtte kiváló, élő hitű, tizedet fizető közösségben szolgáltam Bódvaszilason. Gyakorlatilag nyugdíjas állásom lett volna, de az Úrnak más terve volt velem, a városba vezetett.

Hogyan adhatunk vigasztalást azoknak az embereknek, akik gyászban, betegségben, háborútól sújtottan várják a karácsonyt?
Jézus tudta, hogy kevés ideje van a földön, ezért azt mondta, hogy az ellenség levettetett a földre. Hiszem, hogy amikor a hátrányos helyzetben lévő testvéreink hívő emberekkel, közösségekkel találkoznak, nemcsak ruhát és ételt kapnak, hanem Isten Igéjét is, hiszen ez a prioritás, és minden jó cselekedetünk a hitünkből fakad. Az a tapasztalatom azonban, hogy Isten örömüzenetének továbbadását sokszor valamilyen gát akadályozza, ami általában megkötözöttségre utal. Az életünkben számos okkult dolog üti fel a fejét, ami miatt nem tudunk teljesen Isten jelenlétében élni. Ugyanakkor Isten azt kéri, hogy tegyük próbára őt. Amikor megismertem ezt az Igét, egészen banális dolgokban kértem Istent, hogy jelentse ki magát nekem, és az Úr egyértelműen a tudtomra adta, hogy létezik. Sokan életük egy bizonyos fázisában jönnek rá, hogy van Isten, de azért találják meg, mert keresik őt. Vannak, akik megértik, hogy Isten értük nyúl a betegségben, a szegénységben, a bajban, a nélkülözésben oly módon, hogy a náluk tehetősebbek gondoskodnak róluk. Ez a mannaszedés csodája. Mindig annyi jut, amennyire éppen szükség van.

Volt olyan tapasztalata, amikor megváltozott valami karácsonykor a szívekben?
Többször is átéltem ilyet, az egyik gyermekkoromban történt, amikor az istentisztelet után hazaértünk a templomból. Tudtam, hogy a közelünkben él egy szegény család. Mondtam a szüleimnek, hogy viszek át nekik Bibliát, ételt és egy kis fenyőágat. Ez volt az első olyan élményem, amikor Isten rámutatott, hogy mindig van valaki, aki nagyobb szükséget szenved nálam, és én valamit tehetek érte, ezáltal a másik megérezheti Isten szeretetét.

A család szempontjából nem csak annyi történt, hogy a szomszéd kisfiú hozott egy kis sütit?
Gyerekkoromban megtanultam, hogy Istenre mutassak a jócselekedeteimmel. Bármit teszek, azt tartom szem előtt, hogy mit akar Isten. Lehet ugyan sikeres egy projekt, de a célt akkor érjük el, ha tudjuk, hogy az egyezik az Úr akaratával. A bódvaszilasi cigánymissziós munkánknak is az Istenre mutatás volt az alapja. Számtalanszor tapasztaltuk, hogy amikor a testvéreink befogadták az Urat, nem kellett többé mentor melléjük, mert élő kapcsolatuk volt Istennel.

Ha egyetlen dolgot üzenhetne az embereknek 2022 adventjén, mi lenne az?
Őszintén kérjék, hogy Isten jöjjön be az életükbe, és ettől minden megváltozik. Sok ember azért nem meri behívni az életébe Jézus Krisztust, mert fél átadni az irányítást, pedig igazából akkor látja meg, hogy mennyire szabad, amikor Isten kezébe teszi az életét.