A kántornak nem zongoraművészkedni kell, hanem énekelni – vallja Molnár Péter. A fél évszázada szolgáló neszmélyi kántort erős hite tartotta meg a pályán. Ahogy fogalmaz: az ember szeret visszajönni oda, ahol szeretik, bíznak benne. Az ötvenévnyi szolgálatért Molnár Péternek ítélte oda a Dunántúli Református Egyházkerület a Pro Pannonia Reformata díjat. A Komárom melletti kis faluban találkoztunk vele.
A templom a XIV–XV. század fordulóján épülhetett
A januári napsütéses mínusz öt fokban Neszmély főutcája csendes. Csak néhány kamion megy végig a falun, ahol szinte erődítményként áll a kőfallal körülvett, az idők során számos alkalommal átépített középkori templom. A török kiűzését követően a környékbeli reformátusokat szolgálta és szolgálja ma is. 1973 óta kántora Molnár Péter.
Megmutatja nekem a gótikus rózsaablak maradványát, majd pár perc után inkább belülről vesszük szemügyre az aprócska templomot, habár bent is csak kicsivel fagypont feletti a hőmérséklet. Kérdezi, mi ez a régi mínusz huszonnyolc fokos telekhez képest? És hozzáteszi, a régi kántorok sült krumplival a zsebükben melegítették meggémberedett ujjaikat két ének között. Arról faggatom, hogy a hetvenes években milyen világ volt, de a diktatúráról nem igazán beszél, talán nem erre emlékszik szívesen. Inkább arra a pillanatra, amikor huszonkét évesen megkérték, élessze újjá a háború előtt jól működő férfi dalárdát. El is ment a debreceni kántorképzőbe, ahol kétszer három hét alatt elvégezte az iskolát, ezt követően pedig minden szabadidejében a hangszer előtt ült és a teológiai kérdéseket tanulmányozta.
Néhány évre rá a férfikar mellett vegyes kart is szervezett, majd elindította a tatai egyházmegye gyülekezeti kórusainak találkozóját. Múlt évben tartották a harmincadikat. Közben megszólal a magas, rezes hangú harang – ma már gép irányítja –, elhallgatunk egy percre.
Miért választotta ezt a hivatást?
Az egész családom templomba járó, hívő emberekből állt. Már gyermekkoromban is csodálattal hallgattam a tatai templom orgonáját. Nem tudok rá emberi magyarázatot adni, hogy miért ezt választottam. Az Úr útjai azok, amelyek az ember lépteit vezetik.
Sok református templom van ezen a környéken. Milyen volt a közösség itt régen, és mennyire élő manapság?
A hetvenes években tradicionális vonásokat mutatott szinte mindegyik egyházközség. Ötven év alatt ez sokat változott. A templomba járók létszáma megfogyatkozott, de ma is egy élő közösség.
Amint hallom, jól szól az elektromos zongora, de mennyire van kibékülve ezzel a megoldással a kántor?
Ez hangpótló. Az igazi sípos orgona hangját semmi nem tudja helyettesíteni. Praktikus hangszerek, de a javításuk szinte lehetetlen: a fogyasztói társadalom termékei, rövid életűek. Ha a harmóniumot a nedvesség és a kártevők nem bántják, akkor örök életű. A mienk már százötven éves, és bizony javításra szorul, helyette használjuk.
Hogyan választja ki az istentiszteleti énekeket?
Az istentiszteleti rendtartás meghatározza az énekeket. A választás mindig a lelkész feladata, a képzett kántor pedig ehhez idomul. Nem mindenki ért vele egyet, de a legfontosabb, hogy a kántor használja az énekhangját. Mert másként használja a hangszert az, aki énekel is mellette: tudja kontrollálni, hogy mikor kell levegőt venni, mikor kell szünetet tartani vagy éppen hangsúlyosabban játszani. Nem zongoraművészkedni kell, hanem együtt élni a gyülekezettel.
A háború után megszüntetett neszmélyi református férfikar tablója a parókián
Most már sokadszorra látom, hogy amikor a szolgálat belső lényegéről kérdezem, elérzékenyül. De még inkább megrendül az énekkarral kapcsolatos faggatózásomkor.
A kor és a kór ellenünk beszél. A Covid-járványból azóta sem állt fel a csapat. Nagyrészt a falu idősebb lakói adják a kórust, de az istentiszteletekre azért kevés fiatal és fiatal családos is jár. A hit megvallásához kell egyfajta érettség. „Ha e világ bája engem hívogat”, akkor nehéz ennek megfelelni.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat az elmúlt fél évszázad alatt?
Nem kell nekünk új dolgokat kitalálnunk, az eleink útját kell követni a mai kor színvonalán. Sikerült kóruszászlót készíttetnünk a régiek mintájára. Mindkét kórus részt vett a Kóta (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége – a szerk.) minősítő hangversenyén. A férfikórus és vegyes kar is ezüst minősítést szerzett. Veszprémben tartották az egyházkerületi kórustalálkozót, ahol Bárdos Lajos Jeremiás próféta könyörgése című művét énekeltük. Amikor végeztünk, Berkesi Sándor (Kossuth- és Liszt-díjas karnagy, zeneszerző, zenetudós – a szerk.) odajött hozzám, és azt mondta: „Bátyó, egy ölelés kijár neked ezért.” Ennél nagyobb elismerést kántor nem kaphat.
Ennyi év után, ha leül az orgonához, ki kell még nyitni az énekeskönyvet?
A szöveg miatt, sajnos. Kopik az ember emlékezete.
Melyik a legkedvesebb zsoltárja?
A nyolcvankilencedik: „Boldog a nép, amely tenéked örvendez…”
El tud menni a kántor nyugdíjba?
Ötven év után is ott folytatom, ahol abbahagytam, ameddig az Úr engedi. Sajnos nem tolakszik senki a helyemre. Óriási lekötöttség az a tudat, hogy számítanak rám, ott a helyem. A kardiológus orvosom azt mondta, „magára ott fent nagyon vigyáznak”. Sokszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy azt gondolja, szerencsém volt. Nincs szerencse. Mi annak véljük, de mindennek eleve elrendelt ideje van. Nehéz ezt megfogalmazni, hogy hogyan talál rá valaki a jó útra. Az ötleteket mindig fentről kaptam. Csak utólag derül ki, hogy jó úton jártunk vagy nem.
Molnár Péter kóruskarnagyként vezette tizenöt évig a császári férfikart, és dolgozott a szőnyi egyházközség vegyes karával. Jelenleg is másodkarnagy a tatai Egressy Kórusban. Civil életében a gabonaiparban dolgozott, kilenc évig egy takarmánykeverő üzem üzemvezetője is volt. Két fia és egy lánya van: idősebb fia Budapesten lelkész, másik fia csillagász, lánya ápolónő. Három unokája van.