Mindenre van erőm Krisztusban

Gyermekként lelkésznek készült. Mit jelentett önnek akkoriban a hit, hogyan volt jelen az életében a református közösség?

Az első képes Bibliámmal kezdődött el valami bennem, az abban látott történetekkel. Szatmárnémetiben nevelkedtem, másodikos koromtól kezdve jártam szombatonként vallásórára a láncos templomba, ott folytatódott az ismerkedés Istennel. A hallottaknak és a közösségnek köszönhetően valóban megfogalmazódott bennem tizenhárom éves koromra, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. Már akkor is tetszett, hogy ők tényleg az ember mellett állnak a lelki problémáikban, amit mondanak, azzal valamelyest meg tudják nyugtatni az aggódó szívet vagy gyógyítani tudják a sebeket.

Emlékszik olyasmire a gyülekezetből, ami különösen mély nyomot hagyott önben?

Abban az időben minden környékbeli gyerek vallásórára ment szombatonként, megismertük egymást, hamar remek közösség alakult ki, sok barátra tettem szert. A konfirmációi felkészülés is ebben a közegben zajlott. Visszagondolva is hálás vagyok és örülök, hogy oda tartozhattam. Konfirmált fiatalként az ifjúsági bibliaórákon vettem részt. Nagy hatással volt rám Korda Zoltán lelkipásztor, a prédikációiban számtalanszor magamra ismertem, tanításai támaszt nyújtottak a hétköznapokban. A gyülekezetből áradó, a fiatalokat is körülvevő szeretet emléke a legerősebb.

Hogyan emlékszik vissza a konfirmációjára?

Többször vitt engem különleges élethelyzetekbe az Úr, nem volt ez másként a konfirmációmon sem, mert egyedül álltam az úrasztalánál. Ugyanis a vívást már kilencéves koromban elkezdtem, és amikor a gyülekezeti vizsgát és az eskütételt tartották, én éppen a kolozsvári országos gyermek-vívóbajnokságon versenyeztem, amelyet meg is nyertem. Ez az aranyérem vezetett ahhoz a döntéshez, hogy többet szeretnék a sporttal foglalkozni, és ekkor engedtem el a lelkipásztori pálya gondolatát.

Hogyan kezdődött a kapcsolata a vívással?

A szatmári vívóiskolából eljöttek toborozni az iskolánkba, megtetszett, így lementem a Csipler Sándor vívóterembe – és ottragadtam. Bár volt egy kis kitérésem a foci irányába, a barátok elcsábítottak egy-két hónapra, de hamar visszatértem. Következtek a kisebb-nagyobb sikerek, amelyek minden sportolót, a gyermekeket pedig különösen is motiválják. Végül az imént említett kolozsvári országos aranyérem mindent eldöntött. Visszagondolva jót is tett nekem az edzés. Eleven fiú létemre is lekötötte az összes energiámat, fegyelmezettebbé váltam a hatására. A szüleim sokat dolgoztak, nem jutott rám annyi idejük, miközben a vívóteremben úgy éreztem, ott figyelnek rám, motiválnak az edzők, akik ügyesnek találtak.

Mit gondol, más sportban is sikeres lett volna?

A nagyfiamon látom, hogy – minden nagyképűség nélkül – olyan, mint én, általános ügyesség jellemzi. Nemrég elkezdtünk pingpongozni, remekül rááll a keze az ütőre, de a fociban is tehetséges. Lehet, hogy eredményes lettem volna más sportágban is. Szerintem az számított, milyen edzőkhöz kerültem, és ők mennyire tudtak motiválni.

Fiatalon Romániában ért el sikereket még ép lábbal, ebben az időszakban hogyan tudta megélni a hitét?

Gyerekként kifejezetten izgulós voltam a versenyek előtt, ezért mindig fohászkodtam: kértem Istent, adjon ügyességet, hogy jól sikerüljön a vívás, és imádkoztam esténként is. Visszatekintve úgy látom, folyamatos kapcsolatban voltam az Úrral. Ezt csak erősítette a konfirmáció, majd az azt követő ifjúsági órák és istentiszteletek. Már akkor igyekeztem a Szentírás tanításának megfelelően élni. Folyamatosan érett, komolyodott bennem a hit, mígnem nagy próba elé állított Isten.

A balesetére gondol?

Igen. Tizenkilenc évesen egy baráti focizás során elestem, letört egy porcdarab a térdemből, és elszakadt egy ínszalag. Megműtöttek, de nem kaptam rehabilitációt, csak hazaengedtek, mondván, majd meggyógyul magától. Folytattam az edzéseket, úgy-ahogy ment is, de sajnos újra ráestem, elfertőződött, újabb műtét következett, amely után már nem tudtam behajlítani a jobb térdemet. Kételkedni kezdtem az Úrban, perlekedtem vele, miért velem történik ez, amikor nem tettem semmi olyasmit, amiért így kellene büntetnie engem. Minden műtét után reménykedtem, hogy meghallgatja az imáimat és meggyógyít, de nem tette. Ma már tudom, hogy ez így szerepelt Isten tervében, mert ha nem sérülök meg, valószínűleg nem beszélgetnénk itt. Éveknek kellett eltelniük, mire erre rájöttem. A sikertelen műtétek után abbahagytam a vívást. Hiába diplomáztam ebben az időben testnevelő tanárként, nem mertem tanítani, szégyelltem azt az állapotot, amelybe kerültem.

Hogyan talált vissza a pástra?

Édesanyám férfifodrász, én is kitanultam a szakmát, elkezdtem dolgozni a családi vállalkozásban. De valahogy még mindig ott motoszkált bennem: valami maradandót szeretnék alkotni… A sport és a vívás szeretete sem hagyott nyugodni. Ekkor már azért imádkoztam Istenhez, adjon valamilyen módon még egy lehetőséget a vívásra. Valójában arra gondoltam, hogy gyógyítsa meg a lábamat, de ő másként adott új esélyt. 2010 novemberében bukkantam egy videóra az interneten, amelyen egy hozzám hasonlóan sérült parasportoló vívott kerekesszékben. Innen eredt az ötlet, hogy így én is megpróbálhatnám. Majd felcsillant az első reménysugár: nevelőedzőimmel – Lengyel Évával és File Attilával – Budapestre utaztunk egy próbára. Visszatért a motivációm, úgy éreztem, így ismét boldog lehetek, újra van életcélom. Ebben a sportban két kategória létezik: az A-ban különböző mozgásszervi betegségekben szenvedők vívhatnak kerekesszékben ülve, a B-ben azok, akik gerincsérülés vagy -betegség miatt életvitelszerűen használják az eszközt. Mivel én tudok járni, csak a térdem nem hajlik, az előbbi kategóriába tartozom. Az első kerekesszékes versenyem után hálát adtam Istennek, hogy megmutatta azt az utat, amelyen kiteljesedhetek.

Emlékszik erre a versenyre?

Nagyon is jól: 2011 májusában álltam ki először Lonatóban, Olaszországban. Be kell vallanom, eleinte – másokhoz hasonlóan – úgy gondoltam, a kerekesszékes vívók biztosan csak hobbiszinten sportolnak, s majd jövök én, aki válogatott versenyző voltam, könnyű dolgom lesz. Nem így történt. Alaposan megvertek az első versenyen, hamar ki is estem. Rá kellett jönnöm: az, akinek hiányzik valamelyik végtagja, vagy kerekesszékben ül, ugyanúgy elszántan versenyezhet, mint az épek, sőt még inkább, mert meg akarja mutatni a világnak, hogy igenis képes, elérni kiemelkedő eredményeket még ilyen helyzetben is. Erős pofont kaptam, de utána nagyobb alázattal kezdtem el készülni. Ez az alázat azóta is része az edzéseimnek, versenyeimnek.

Lelkileg hogyan élte meg ezt az időszakot?

Vegyes érzésekkel. Egyrészt azért, mert fodrászként kellett dolgoznom, hogy finanszírozni tudjam az ingázást Szatmárnémeti és Budapest között. Közben hálás is voltam, és szívesen tettem meg mindent, hogy vívhassak. Az volt az álmom, hogy újra kiállhassak a pástra, de a sikerért még rengeteget kellett tennem. Az első nagyobb sikerre végül csak 2011 júliusáig kellett várnom: Sheffieldben megnyertem az Európa-bajnokságot, és ezzel a címmel kvalifikáltam magam a londoni paralimpiára, ahol bronzérmet kaptam tőr egyéni tőrvívásban. Ekkor éreztem magam igazán boldognak: valóra vált a gyermekkori álmom, részt vehettem egy olimpián. A boldogságomat csak fokozta, hogy mindezt olyan élethelyzetben érhettem el, amelyből eleinte nem is találtam a kiutat, végül Isten segítségével mégis sikerült, és így bebizonyíthattam magamnak és másoknak, hogy igenis, el tudok érni sikereket.

A sport világán túl mit tanított önnek Isten a kerekesszékes vívás eddigi évei alatt?

A parasport világában színes egyéniségeket ismertem meg, és néha azt éreztem, hogy ők boldogabbak, mint ép társaik. Ez fontos felismerésként szolgált nekem, de azoknak az épeknek is, akik talán a sokkal jelentéktelenebb, hétköznapi problémáikon siránkoznak. Ráadásul úgy láttam, többükben él az Isten iránti szeretet, a hit.

Volt olyan versenye, amelyen megtapasztalta Isten közbeavatkozását vagy vezetését?

A 2021-es tokiói paralimpiára azzal az elhatározással érkeztem, hogy a londoni bronz- és a két riói ezüstérem után aranyérmet nyerek majd. Ezzel szemben egyéni kardvívásban a legjobb négy közé sem jutottam be, hetedik lettem. Elkeseredtem, két nap alatt kellett összeszednem magam az egyéni tőrvívás versenyére, de az sem kezdődött jól. A felkészülés alatt végig elkísért a páli Ige: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Ezt kezdtem el a sisakban mormolni, egyfajta imádságként, közben kértem az Urat, hogy segítsen. 10:4-es hátrányról sikerült 15:14-re nyernem egy olasz vívó ellen. A következő, orosz versenyzőt is legyőztem, ám a döntőt elvesztettem, így „csak” ezüstéremmel tértem haza. Ennek ellenére intenzíven éreztem, hogy Isten mellettem állt, ő adott erőt mindehhez. A tokiói paralimpia után vált egyre erősebbé bennem a felismerés, hogy talán tényleg Isten terve volt a rossz térd, mert ennek köszönhetem a sportolói sikereimet csakúgy, mint azt, hogy a barátnőm később a feleségem lett, és született három csodálatos gyermekünk. Amikor iskolákat látogatok, hogy a gyerekek megismerhessék a parasportolókat, a mi világunkat, el szoktam mondani nekik ezt az Igét.

Nem minden versenyen sikerül nyernie vagy dobogóra állnia. Segít-e a hit elfogadni a vereséget?

Segít, igen. Például a legutóbbi, párizsi paralimpián, ahol nem sikerült érmet szereznem. A verseny végén kicsit szomorkásan jöttem le a pástról, de amikor a szurkolók között megláttam a feleségemet meg a három gyermekünket, arra gondoltam, nincs is olyan nagy baj az én életemben. Isten azt akarta, hogy megtapasztaljam, milyen dobogós hely nélkül végezni. Nem álltam meg, próbálok tovább küzdeni az álomért, hogy a 2028-as Los Angeles-i paralimpiáról éremmel térjek haza. A hitemnek köszönhetem, hogy a kudarcokat is Isten tanításaként foghatom fel.

Az iskolai érzékenyítő látogatások mellett az elmúlt időszakban többször is bizonyságot tett a hitéről. Melyik a nehezebb: több ezer ember előtt a pástra lépni, vagy néhány tucat előtt Istenről beszélni?

Előbbit már megszoktam, ott komfortosabban is érzem magam, mint a színpadon. Utóbbi még mindig egy kis nyomással, teherrel jár. A nyilvánosság előtti első nagy bizonyságtételem tavaly az egyik szatmárnémeti gyülekezet meghívására történt, egy vívólánnyal, a 2016-ban aranyérmes Pop Simonával beszéltünk a hitünkről és arról, hogyan segítette az Úr a sportolói karrierünket. Ha felkérnek, szívesen megyek, de magamtól nem kopogtatok. Lehet, ezt kellene tennem, de nem vagyok misszionáriustípus, sőt inkább zárkózottnak, visszahúzódónak mondanám magam.

Május 24-én a református egységnap Déri téri színpadán is bizonyságot tesz majd. Meglepte a felkérés?

Bevallom, örömmel mondtam igent, akárcsak az előtte egy héttel rendezett nagyváradi Varadinum rendezvénysorozat szervezőinek hívására. Megtiszteltetésként fogadtam, és remélem, hogy a kis élettörténetem, a mustármagnyi hitem a hallgatóknak is erőt ad majd, miközben más megvilágításba helyez bizonyos dolgokat az életükben.

Ha visszatekint az eddigi útra, hogyan látja Isten munkáját az életében? Mi az az üzenet, amelyet a legszívesebben adna át másoknak?

Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. Tizenöt évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy teljes életem lehet, családdal, gyermekekkel, és elmondhatom majd: boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magamat. Örülök és hálás vagyok Istennek mindenért, amit kaptam. Az én utam példa arra, hogy az ember sorsa bármikor megfordulhat. Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat, ekkor érdemes megállni egy pillanatra, visszatekinteni és hálát adni mindazért, amit Isten ad nekünk.