Aligha él közöttünk olyan honfitárs, aki március idusán ne gondolna egy meglehetősen alacsony, görbedt hátú, kefehajú, kiálló arccsontú, hatalmas ádámcsutkájú, kiugró szemfogú fiatal fiúra, s egyúttal – ha az időalagút egyirányúságára tekintünk – üknagyapánkra, Petőfi Sándorra. Igazán nem lehetett szép fiú a leírások szerint. Ha a mában feltámadna, aligha kerülne be valamiféle divatos, önmutogató férfi-szépségverseny első tucatjába. Persze, semmiféle „tucatba” sem…
Külsejében éppúgy egyedüli példány volt, mint lelkében-szellemében. (Kosztolányi szerint egyébként minden ember „egyedüli példány”.) Nem lehetett szép férfi, számunkra mégis ő az egyik legmarkánsabb képviselője a szépségnek is. Mindenekelőtt természetesen a belső, a szellemi, a lelki szépségnek. Ám az emberi tartásának, a belső szépségének kisugárzása a külsejét is megszépíthette kortársai szemében. A negyven évet élt felesége még közvetlenül halála előtt, Petőfi eltűnése után két évtizeddel is pontosan s áhítatos szeretettel idézte meg azt a fenomént, hogy a költő belső, gyermeki szépsége révén miképp szellemült át arca.
Az sem véletlen, hogy Orlai Petrich Soma, Barabás Miklós, Benczúr Gyula és más festőművészek határozottan szépre munkálták arcát, igaz, egyikük-másikuk ecsetje kissé mindig idealizált. Kortársi-festői eszményítéstől függetlenül, Petőfi, „az istenek magyar kedvence” jelképpé nőtt, külföldön máig a legismertebb magyar költő. Kár, hogy itthon ma már nem annyira ismerik… Jó volna, ha végre honában is jobban becsülnék. Ehhez persze először ismerni kellene nem avuló szellemi termését. Verseit, valamint úti leveleit, jegyzeteit, azaz élménydokumentáló riportjait.
A magyar nemzet című költeményében, 1845 januárjában, amikor úgy érezte keserűen, hogy a nemzeti önazonosság-tudat keresése útján megálltunk, ezt írta: „Más hazában híven őrzik / Mindazt, ami nemzeti; / Ősi kincsét a magyar nép /Megveti és elveti, / A magyar magyarnak lenni elfeled vagy szégyenel – / és az ily elkorcsult nemzet / Életet nem érdemel…”
A világ számos nemzetének mindennapi embere is – részben személyes tapasztalatból mondhatjuk – szerfölött büszke nemzetére, annak hagyománykincsére, kulturális és más értékeire, nemzeti nyelvű feliratokkal és nemzeti beszédformával él. Ez hála Istennek, nálunk is igaz. Ám sajnos ma is aktuális a citált gondolat, legalábbis az, hogy van, aki „magyarnak lenni elfeled”. Mert nap mint nap láthatjuk például, hogy még mindig tobzódnak az idegen nyelvű feliratok az utcán, a cégek, üzletek megjelölésein, neveiben. A műhelymunka sokak nyelvhasználatában workshop, a kiváló cool, az arculat imidzs. Nyelvünket már jó ideje elárasztották a projectmanagerek, wellnesstrénerek, coachok és egyéb foglalkozásokat űzők. Pedig itthon nem mindenki érti ezt azonnal, amint azt sem, hogy pl. az „executive chef” ajánlásával fogyasztható a különleges „toast”, „pancake” vagy „gratinírozott ratatouille”, a gyerek pedig legyen „offline” az ifjúsági tábor idején. Mindez már – tréfásan szólva – „too much”, amint oly gyakran halljuk ezt is a „túl sok” helyett…
Az idegen szavak vagy idegen nyelvi kifejezések túlzásba vitt használata, a magyar beszédbe idegen nyelvi kifejezések zagyválásának rossz divatja idején érdemes lenne időnként belegondolni: Magyarországon vagyunk, magyarul beszélünk… Beszélgethetünk egymással bámulatosan gazdag szókészletű, árnyalatok sokaságára alkalmas, „drágakőnél gyönyörűbb anyanyelvünkön”, meríthetünk óriási szinonimakészletünkből. Kulcskérdés tehát az idegen szavak, idegen nyelvi kifejezések alkalmazásában is a mérték. Az anyanyelv tehát köszöni szépen, jól van, bővül, gazdagodik, csak tudni kell használni. Épp ezért is lehetünk derűlátók, mint volt Petőfi. A költő egyébként kiválóan tudott angolul és franciául, jól ismerte a német, a latin, a román nyelvet, és értett görögül, olaszul, spanyolul, mégis mindig ékes magyar nyelven szólalt meg – írásban és élőbeszédben egyaránt.
De vissza 1848-ba! A fent idézett 1845-ös verssorainak üzenetét mintegy cáfolta, amikor 1848 júliusában, a márciusi események diadala után ébredtnek, összetartónak, megtértnek, önmagával azonosnak látta már a magyarságot. Nagynak, „méltónak régi nagy híréhez”. Ezért verscímmé emelte az események nyomán támadt meggyőződését: „Ismét magyar lett a magyar, / Egy szív miljók keblében…” – lelkesedett.
Őriznünk kell a költő emlegette ősi magyar kincseinket, amelyek közé már igen régóta ő maga is tartozik. Amint ilyen óvandó, sosem feledendő értékeink a márciusi ifjak, s ilyen az 1848. március 15-i pesti forradalom, illetve az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc valamennyi vívmánya. Őrizze mindvégig a magyarság e kincseket, ezt kívánjuk az idei ünnepen.
„…nem magyar, aki szolga!” – figyelmeztetett egyszersmind a poéta az önazonosság-tudat idézett költeményében. Igen, szolgaságból és szolgalelkűségből sem kért ő. Ám március idusának szimbólummá nőtt költője az önazonosság minden körülményben való őrzésére való intés mellett egyebek között azt vallja: „Használni s nem ragyogni akarok.” S üzeni is: használni, s ne ragyogni akarjatok! A szolgalelkűség távol legyen, de a szolgálat, az alázat mélyen éljen lelkünkben. Nem akármilyen felhívás ez a mai világ, benne a mai médiumok egyik-másika gigasztárjainak, valójában mesterségesen gyártott sztárocskáinak, sztártörpjeinek tobzódása idején.
Petőfinek hatalmas hit és életbizalom hatotta át egész életét és költészetét. Sok más érték mellett értéküzenetként az örök életbizalmát, „a magyarok Istenébe” vetett szilárd hitét, az Istennel való találkozásnak nem szűnő igényét küldi a mába. „Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy” – vallja Szilveszterrel, talán legismertebb hősével, alteregójával.
Hitére, egyszersmind elevációs derűjére rímelve Petőfi tudta azt is, szerelmével a világból derűs nyugalmat árasztó helyre elvonulva sem lehet egy tiszta lelkű ember igazán idillien boldog, ha tudja, hogy mások körülötte – egy népben megfogalmazott nemzet tagjai – méltatlanul senyvednek.
S Petőfinél jobban a minden időben érvényes erkölcsiséget senki nem hirdette. Azt az erkölcsiséget, amely ugyancsak szervesen kapcsolódik hitéhez. Idézzünk a Kovács Jánosné emlékkönyvébe című, egy fiatal hölgynek szóló verséből, ezt bő évvel a forradalom kitörése előtt írta: „Jellemtelenség e kor bélyege; / Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, / Ami az embert emberré teszi. / … / Oh hölgy! Könyörgök hozzád, a haza / S az emberiség kettős szent nevében: / Ha gyermekekkel áld meg majd az isten, / Olts gyermekid szivébe jellemet, / Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. / És nem szükség, hogy más is adj nekik; / Mindent adál, ha jellemet adál.”
Egy nagy jellem és egy nagy lehetőség találkozott 1848. március 15-én. „Itt egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára. S ha tapasztalatainknak súlya azóta meg is nőtt rajtunk: a cél ma sem lehet más.” Ekképp fogalmazott – érzékletesen és pontosan jelezve a lényeget – Németh László Március tizenöt című publicisztikai írásában, 1942-ben. Hozzátehetjük: továbbra is aktuálisan. S nem csak azért időszerű ez a gondolat, mert hasonlóan vészterhes időket élünk.
Éppen kilenc hónap, a gyermekáldás reményteljes állapotát jelző időegység van hátra a bicentenárium kezdetéig. S mintegy földi csoda és jelkép egyszerre, hogy Petőfi Zoltán, a költő egyetlen gyermeke 1848. december 15-én jött világra, napra pontosan kilenc hónappal március 15. után.
Végül egy idézet. Mástól, más időből. „Mártius Idusán… a szónok »kedves polgártárs«-nak titulál, összecsókolódzik velünk – mámorában, melybe a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség édes érzete vitte, és másnap… – másnap elnéz a fejünk felett.” Időszerű mondat ez is, nagyon az. Pedig nem most írták. 1894 márciusában vetette papírra az akkor 16 éves Krúdy Gyula. Igen, az ő citált keserű sorai is felhívó erejűek, március 15-ének is újabb erkölcsi parancsaként: egymás minden körülményekben való számontartását, becsülését sürgetik. Azt a számontartást és becsülést, amely protestáns hitünk egyik alapja.