„Mindig a feltámadott Jézus oldja meg a problémát”

Igehirdetők gyakran élnek a „húsvéti hit” szókapcsolattal. Mit értsünk ezen?

Én inkább az üdvözítő hit kifejezést használom, de általában egyre gondolunk azokkal, akik a húsvéti hit szükségességéről beszélnek: az értünk meghalt és föltámadott Jézus komolyan vételére. Sértő szándék nélkül mondom, gyülekezeteink sok tagjának inkább gondviselő istenhite van. Egy istenfélő, szolgálatkész presbiter asszony mondta nekem, amikor a fóti ébredésünk korszaka után már két éve prédikáltam a budapesti fasori gyülekezet lelkipásztoraként, hogy mintha mást mondanék, mint amit ő alapvetően az életében gyakorolt vagy gondolt a hitről. És ez a más a Jézusról való bizonyságtétel. Amikor egy tábori hetünkön igazán döntött Jézus Krisztus mellett, meglátta, hogy neki eddig gondviselő istenhite volt, most pedig az üdvözítő Jézusba vetett élő hitet nyert.

Nem a gondviselés része a megváltás is, az, hogy Isten kész átvinni minket az ő országába?

Tulajdonképpen igen, de fontos azt hangsúlyoznunk: az élő hit a meghalt és föltámadott Jézusban való hit. Ez nem csak annyi, hogy én elméletben elfogadom és hiszem a megváltást és a feltámadást. Működnie is kell bennem a Szabadítóba vetett hitem valóságának. Hiszen Krisztus szabadítása azt jelenti, hogy engem más állapotba, más lehetőség közé visz, ha én őt Úrnak, Megváltónak fogadom el. Nem véletlenül él Jézus azzal a mély értelmű metaforával, hogy ő a szőlőtő, mi a szőlővesszők. Pál apostol kijelentését is említhetném, miszerint „nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül”. Mindkét Ige azt fejezi ki, hogy a keresztyén hívő onnan felülről „tankol”, oda van beágyazva. Az újjászületett ember igazi hazája már földi életében is a menny! Miközben a mennyei erőtérből töltekezünk, így leszünk igazán helyünkön ebben a világban is. Gondoljunk csak Pál apostolra, aki nem álmodozóként, hanem rendkívül gyakorlati módon, két lábbal a földön élt. Miközben önmegváltást ajánl minden más vallás és pszichotechnika, a mi örömhírünk az, hogy amikor én, az eredendő bűn következtében bukásra ítélt ember még meg se mozdultam, sőt még csak nem is éltem, már idejött a megmentésemre Isten fia. Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre jobban ámulok, hogy nem fordult vissza, hanem ment rendületlenül a keresztig. Áldozatával „takarékba tette” az üdvösségünket.

Közelebbről mit jelent ez?

Amikor Jézus elkiáltotta a kereszten: „Elvégeztetett!”, és meghalt, akkor kétezer évvel ezelőtt elhelyezte számunkra a bűnbocsánat, az áldásos földi élet és az örök élet ajándékát. Az első a jobb lator volt, aki a takarék ajtaján kopogtatott. Azóta is így megy, lehet jelentkezni, mert amint az Ige mondja: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...” Ezt az ajándékot senki sem veheti ki a történelemből és a világból. Annak az életében, aki hittel komolyan veszi ezt, működni kezdenek a megváltás erői. Nem automatikusan árad ki mindenkire a bűnbocsánat. Így olvassuk a Bibliában: „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Károli-fordítás) A megtartatik szó igen gazdag jelentéstartalmú: megmenteni, megszabadítani, meggyógyítani, üdvözíteni. Ez az isteni testi-lelki megmentetés Igéje, a megváltás örömüzenete.

Mi kell ahhoz, hogy valaki meglássa a bűneit?

Ismert Igével felelek: „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” Igaz, hogy az ember sok mindent megláthat az Ige hatókörén kívül is… Például hogy ezt vagy azt „elrontotta egy kicsit”. De hogy neki lelki módon bűnlátása legyen, ahhoz az Igére van szüksége, ami ugye „élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol”. Isten egyszer csak megteszi a csodát, hogy a hallott Igét leviszi a szívig, a centrumig. Erre volna szükség a református egyházban meghirdetett élő Ige évében is? Igen, hiszen az élő Ige maga az Istentől jövő beszéd, és ilyet csak az általa életre keltett emberek tudnak továbbadni. Bibliát más is tud magyarázni, de az élő Igét csak az tudja közvetíteni, aki nemcsak Istenről, hanem Istenből beszél.

Ez most nem életrajzi motívum volt? Evangelizációs igehirdetéseiben olykor megvallja: szolgálatának első évtizedében nem úgy hirdette az Igét, ahogy kellett volna.

Tizennégy évesen megfogott az evangélium. Ezzel az örömmel mentem a teológiára. De a lelkészi szolgálatom kezdetére ellepleződött előttem, hogy élő Igét csak úgy lehet hirdetni, ha a bűn, a kereszt, a megváltás, az újjáteremtett élet összefüggő üzenete hangzik a szószékről. A totálkáros, elveszett állapotunkból ugyanis csak Jézus megváltása által juthatunk új életre. Ehelyett a szolgálatom inkább csak ennyit hordozott: „Jöjjetek Jézushoz, vele jobb az élet.” Isten később megadta, hogy élő hitű lelkésztársakon, Cseri Kálmánon és társain keresztül olyan csendeshétre juthattunk el feleségemmel, ahol Isten megítélte felszínes lelkipásztori szolgálatomat, és helyes útra vezetett. Ennek nyomán átéltük a fóti, majd a fasori ébredést. Mérhetetlen hála van a szívemben, és mindezekért Istené legyen a dicsőség.

Visszatérve még a bűnkérdéshez, biztos, hogy a hitre jutás folyamatában mindig legelsőként jelentkezik a bűnlátás és az afeletti megszomorodás?

Nem biztos, de gyakran történik így. Az Ige hatása kétféle módon mutatkozik. Egyik: meglátom a bűneimet. Másik: vonz Jézus szeretete. Lehet, hogy előbb az ő szeretete vonzását fedezem föl, és csak ennek nyomán a bűneimet. De a kettő mindig együtt munkálkodik, hogy eljuttasson a kereszthez. Mert hol van a bűneim és elveszett életem megoldása? A keresztnél. S hol ragyog Jézus szeretete a legteljesebben? A kereszten.

Tudna itt lelkigondozói példát is mondani?

Fasori szolgálatom idején egyszer egy bibliaóráinkra újabban becsatlakozó asszony beszélgetést kért tőlem. „Tisztába szeretnék jönni magammal – mondta a lelkészi irodában –, hogy elgyöngültem-e, vagy mi történik velem. Múlt héten durván beszóltam anyámnak valamit, és még most is bánt.” Mondom neki: „Hogyne bántaná, mivel átlépte a demarkációs vonalat!” „Milyen demarkációs vonalat?” „Azt, hogy tiszteld apádat, anyádat…” „Nem egészen erről van szó, hiszen azt én mindig átléptem korábban is, nagyszájú család vagyunk, osztottuk egymást. Na de korábban sose nyugtalanított, ment tovább az élet, nem kértünk mi bocsánatot egymástól… De most mi történt, hogy ennyire bánt ez és nem hagy nyugodni?!” „Asszonyom – feleltem –, ez nagyszerű dolog. Két hónapja hallgatja az Igét. Más meg húsz éve itt van, de még nem tart itt, meg sem rezdül a lelke. Maga pedig máris az Ige hatása alá került, és érzékeli a bűne súlyát!”

Némelyek azt mondják, milyen barbár Isten volna az, aki a Fia vérétől engesztelődik ki, nincs szükség igazából ilyen megváltásra.

Félreértés úgy gondolkodni, hogy a gőgös és vérszomjas Isten Jézuson bosszulta meg mások bűneit. Hadd indítsam a választ onnan, amikor gyerekkorában a fiam megkérdezte tőlem egy ebédnél: „Nem lehetett volna Istennek egy kézmozdulattal eltörölnie a bűnt? Miért kellett Jézus kegyetlen kínhalála?” Elmagyaráztam neki, hogy ezen a világon törvényszerűségek vannak. Ahhoz, hogy az élet fennmaradjon, ezeknek a helyükön kell maradniuk. Ha bármelyiket kiiktatná Isten, például a gravitációt, végünk volna. Ugyanígy van a lelki élet terén is. „A bűn zsoldja a halál” – ez lelki törvény. Ha felfüggeszti ezt a törvényt Isten, akkor az ugyanúgy eltörli az életet, mint a gravitáció kiiktatása. Ha meghagyja, mindnyájan elveszünk. A bűnnek egy igazi megoldása van, a bocsánat. De bocsánatot az előbbiek alapján csak az adhat, aki átvállalja a büntetést. Itt jön a mérhetetlen örömhír: Isten elküldi Jézust, az ő Fiát, és ő magára vette helyettünk bűneink büntetését. Jézus maga Isten, mondhatnánk azt is, hogy Isten magát adta oda értünk. Talán könnyebben érthető ez egy hajdani tanyasi tanító példájából. Ez a tanító egyszer dűlőre vitte a dolgot, nem tágított a kérdésétől: „Ki lopkodja az uzsonnát, nem megmondtam, hogy kap húsz körmöst?” Egyszer csak fölállt egy vézna kis leányka, bevallotta, hogy ő volt. Az egész osztály szánta, mert tudta, a kis lányka kezét a kemény nádpálca tönkretenné. A tanító kihívta. „Tartsd a tenyered!” – mondta, de a saját tenyerébe verte bele a húszat, majd kiment a véres kezét bekötözni. Aztán visszajött a következő órán és elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a szerető Isten a saját kezébe verte bele a büntetést. Maga vállalta át, és ez hatalmas ajándék.

Sokan nem tudják elhinni, hogy valóban feltámadt Jézus. Ők híján vannak a képzelőerőnek?

Nagyon fontos megértenünk: a feltámadást emberi ésszel nem lehet felfogni. De nem is a képzelőerő görcsös megfeszítése a megoldás – mert ez a hit a feltámadott Jézussal való találkozásból születik. A Jézust követő asszonyok először nem hitték el, hogy már nincs a halottak között, de amikor Jézus odaérkezett hozzájuk, akkor már nem volt kétségük… A tanítványok nem hittek az asszonyok szavára, ők is csak akkor, amikor Jézus megjelent előttük; hasonlóan alakult az emmausiak esetében is. És pünkösd óta nem a konkrét látás a lényeg, hanem az, hogy velünk lehet-e ő a megígért és elküldött Szentlélek által. Volt olyan férfitestvérünk Fóton, aki megtért, dolgai elrendeződtek, békessége lett, pedig korábban sok bűn, rendezetlenség pusztított benne, körülötte. Megtérése után azt kérdezte tőlem: „Tamás, baj az, hogy én még most sem tudom elhinni a feltámadást?” Azt feleltem neki: „Sanyi, nem baj, de a feltámadott Jézussal beszélgess csak tovább, tartsd vele a kapcsolatot. Mert őt már hiszed.” Egy idő után azt mondta nekem: „Emlékszel még, hogy milyen bajban voltam a feltámadással? Mostanra már teljesen egyértelmű a számomra.” Vagyis: mindig a feltámadott Jézus oldja meg a problémát, a feltámadás és az örök élet kérdését is. Így már beláthatjuk, hogy ő rendezte el az üdvösségünk kérdését. Ahogy a húsvéti énekünk mondja: „Ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat.” Úgy van, mert a feltámadásával bizonyult Isten Fiának, és csak ebből lehetett nekünk bűnbocsánatunk, kiengesztelődésünk Istennel.

2014-ben, hatvanhét éves korában nyugdíjba vonult, de az aktív szolgálatot folytatta tovább. Bő fél évtizedig járta az egész Kárpát-medencét, mindenhol evangelizált a református magyarság körében… Bírta?

Amíg a Covid-járvány be nem jött, valóban két-három hetente oda voltam, évi tizenöt-húsz evangelizációt vállaltam – Isten segítségével – Székelyudvarhelytől Szentgotthárdig. Nagy menet volt, gyülekezeti lelkészként nem tehettem volna. Manapság már nem megyek nagy utakra, kevés kivétellel nem tartok sorozatokat, főleg a közelben vállalok szolgálatokat.

Miért? Szenvedély, derű a beszédmódban, nagyívű gesztikuláció: interjú alatt ugyanazt az „őserőt” érezni önben, amit korábban.

Amikor felmegyek a szószékre, magam is mintha elfelejteném a koromat, ami már hetvenhét év. De utána fáradtabb vagyok, mint korábban. A múltkor a Ráday utcában tartottam szemináriumot alkalmi felkérésre, a teológushallgatókkal voltam fél háromig, és miután hazamentem, egyszerűen elaludtam, még másnap is később keltem a szokásosnál.

Olyan alkatú emberként, aki hosszú ideig átlagon felüli erővel megy, izzik, nehezebb elfogadnia az idősödést?

Jó helyen tapogatózik. Jelenleg a legnehezebb naponta eldöntendő kérdésem éppen abból adódik, hogy bár a lendület vinne tovább, a lélek is kész, de a test erőtelen. Ezért gyakran így imádkozom: „Uram, ha te annak idején megértetted velem, hogy hatvanhét évesen menjek nyugdíjba, de nem azért, hogy nyugalmazz, hanem hogy menjek evangelizációs utakra, akkor most kérlek, hogy vezess a visszavonulás útján is! Sem engedetlen nem akarok lenni, sem fontoskodó, erőlködő. Élvezem a csöndet, tulajdonképpen a visszavonulást is, de ha valamit te még el akarsz végeztetni velem, akkor értesd meg, mert ezt nem könnyű eldönteni!”

Beszélgetésünk végén tágítsuk ki egy pillanatra a látómezőt: ha Jézus kereszthalála-feltámadása hatalmas győzelem a bűn-halál-pokol hatalma felett, miért tűnik úgy, mintha mégis a gonosz uralkodna ezen a világon?

Ez valóban jó kérdés. A válaszom első része az, hogy a kereszt győzelme nélkül már nem is lenne emberiség a földön, mert „megettük” volna egymást… Másodszor: Jézus tisztában volt azzal, hogy hatalmas győzelme ellenére is a világ a pusztulásba rohan. Lukács az evangéliumában följegyezte, hogy tanítványainak egyszer ezt a kérdést tette fel: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” A harmadik része a feleletemnek: a golgotai győzelem az ember számára az egyetlen és hatalmas lehetőség arra, hogy a bűn uralta világban ezt a szabadítást megragadva új életet éljen már itt, a földön és örökre. Hívő emberként, lelkipásztorként évtizedeken át szemlélhettem, mit tud kezdeni Jézus sok-sok széthullásba tartó családdal vagy a szenvedély pusztító markából megszabadított élettel. Jézus szavai kétezer év alatt milliókon beteljesültek: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”