Mindörökké szentek

Mi a református teológia? (5. rész)

A református teológiát körüljáró sorozatunkat a kálvinizmus hátralevő három pontjával zárjuk. Az első kettőről előző cikkünkben írtunk. Most szó lesz Krisztus engesztelő áldozatáról, Isten elhívásáról és kegyelméről, illetve arról is, hogy milyen reménysége lehet minden hívőnek ebben az életben.

3. Korlátozott engesztelés

A XVII. századi dortrechti zsinat végzéseinek harmadik pontja Krisztus engesztelő áldozatáról fejtette ki a kálvini vonalhoz hű teológusok véleményét. Krisztus engesztelő áldozata központi üzenete, elengedhetetlen igazsága a keresztyénségnek. Az út, az igazság és az élet (Jn 14,6) kiengesztelte az Atya igazságosságát, amely a bűnért halált követel (Róm 6,23), így egyedül rajta keresztül az ő áldozata révén juthat valaki az Atyához. A református teológia egységként vizsgálja a kijelentést. Az Ószövetség megértése közelebb visz az Újszövetség megértéséhez, így van ez az engesztelés tanával kapcsolatban is. Az Ószövetségben Isten igazságosságát a népén úgy követelte meg, hogy mindenkinek időről időre áldozatot kellett bemutatnia a bűneiért. Ez az áldozat újra és újra bemutatásra kerül minden egyes izráeliért, aki hűséges akart lenni Istenhez és meg akarta tartani a törvényt. A bűnért bemutatott áldozat azonban minden esetben elegendő volt. Egy vétekért nem kellett ugyanazt az áldozatot bemutatni. Egy áldozat sosem törölt el félig vagy feltételesen egy vétket, ha azt a mózesi törvényeknek megfelelően mutatták be: Isten igazsága érvényesült, teljesen. Az Újszövetség egyetlen és tökéletes áldozata Krisztus maga. Az ő áldozata isteni, tökéletes voltából fakadóan olyan volt, amit elég volt egyszer bemutatni. Krisztus a hívők minden bűnéért egyszer és mindenkorra eleget tett (Zsid 9,12). A kálvinizmus harmadik pontja az előbbi mondatban a hívőkre helyezi a hangsúlyt. Elutasították azt a nézetet, miszerint Krisztus halála mindenkire érvényes lenne, csupán el kell fogadniuk az embereknek. Hiszen ekkor minden egyes ember minden bűnéért kifizette volna Krisztus a váltságot, és így mindenki a mennyek országába léphetne, nincs már semmi, ami őket vádolná Isten előtt. A korlátozott engesztelés azt mondja ki, hogy Krisztus kereszthalála korlátozva érvényes: nem minden egyes valaha élt emberért történt meg, beleértve azokat, akik elkárhoztak. Azokért halt meg, akiken Isten könyörülni akart, a hívőkért. Krisztus váltsághalálának ereje önmagában van, és nem az ember döntésének függvényében fejti ki hatását.

mindorokke_szentek_kereszt_pixabay

Fotó: Pixabay

4. Ellenálhatatlan kegyelem

A negyedik pont arról beszél, hogy azokon, akiken Isten könyörülni akar, tehát akiknek megkegyelmez szuverén akaratából, azok bizonyosan újjá is fognak születni. Ezen minden Krisztus-követő át is esett. Tapasztalta az evangélium vonzását és azt, ahogy Isten felnyitja a szemét saját bűneire, elveszettségére és arra, hogy Krisztusra van szüksége. Ha Isten megkönyörül valakin az élete során, még az a bűnös állapota sem áll többé Isten hívásának az útjában, amely része volt a természetének, és amelyből fakadóan addig a pontig talán többször is elutasította Krisztust és az evangéliumot.

Jézus azt mondta, hogy „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el.” (Jn 6,37) Az Atya által adott emberek, akik az Atya döntése folytán Jézushoz mehetnek, azok bizonyosan oda is mennek. Isten kegyelme az, amely megváltoztathatja az ember azon állapotát, amelyben képtelen Krisztushoz menni. Ennek a kegyelemnek pedig olyan ereje van, hogy legyőzi a mindig ellenálló ember akaratát és lázadását, és megbékélteti Krisztuson át Istennel.

5. A szentek állhatatossága

A kálvinizmus utolsó pontja az üdvbizonyosságról szól. Arról, hogy azok, akik Isten kegyelme folytán Krisztusban új életet kaptak, ezt az életet, az üdvösséget nem veszíthetik el. A szentek, vagyis a hívők mindvégig ki fognak tartani, állhatatosak lesznek. A református teológiának ez a meggyőződése Jézus szavain nyugszik. János evangéliumában ezt olvassuk: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.” (Jn 10,28–29)

Talán jobb is lenne ezen Ige fényében, ha a szentek megtartásáról beszélnénk, hiszen ahogy a megváltás, az újjáteremtés egészében, úgy itt is Isten az, aki végső soron „tevékeny”. Nem az emberek kitartása az, ami lényeges, hanem hogy Isten az, aki őket bizonyosan meg fogja tartani.

Rendkívül fontos leszögezni, hogy a református teológiának ez a felismerése nem azt jelenti, hogy a keresztyén ember már nem vétkezhet. Minden újjászületett ember követhet el bűnt, akár komoly és szörnyű következményekkel járó bűnt is. Ilyenkor jogosan elvesztheti mások bizalmát, megbecsülését vagy a maga szolgálatát is. Az üdvösségét azonban nem. Az nem a cselekedetek következményeként az emberé. Nem az ember jótetteinek vagy jó döntésének a következménye. De a negatív tettei, bűnei sem befolyásolhatják azt, hogy valakin Isten megkegyelmez, vagy nem. Az újjászületésekor mindenki véglegesen Isten gyermekévé válik, és így örökössé. Ezt az örökséget pedig senki és semmi nem veheti el tőle.

„Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban.” (Ef 1,11–12)

teológia_unsplash

Fotó: unsplash

Református teológia a mindennapokban

A református teológia két dologra biztosan buzdíthat minden hívőt: az evangélium hirdetésére és a szent életre. Az evangéliumot minden embernek hirdetni kell, ezt parancsba kaptuk magától Krisztustól. Így tettek a legnagyobb kálvinista prédikátorok, John Bunyan, Jonathan Edwards, C.H. Spurgeon vagy a magyar Károli Gáspár. Az evangéliumot éppen azért hirdetheti bárki, mert sosem az ember az, aki a megtérést kimunkálja másban, hanem a mindenható Isten. Ezért nem számít a képessége valakinek, hiszen a Szentlélek, ha akarja, elvégzi a munkáját, mégpedig bárki által. Az evangélium valakinek az ítéletére hangzik, valakinek az üdvösségére, azt azonban, hogy Isten titkos tanácsvégzésében kiről mit döntött, mi, emberek sosem tudhatjuk előre. Éppen ezért mindenki felől jó reménységgel kell lenni és hívogatni mindenkit az Isten országába.

A szent élet pedig következmény. Annak a felismerésnek az egyenes következménye, hogy valakire igazán ránehezedett az, hogy semmit nem tehetett azért, hogy megmeneküljön a rá váró ítélettől. És mégis. Valamiért sose fogjuk megérteni, hogy miért, de Isten megkönyörült. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,8–10) A megváltott ember szent életet akar élni. Hálából azért, amit kapott, ami maga az élet. Ezért pedig az eddigiek fényében ki másé lehetne egyedül a dicsőség?