„Mintha napra vinnénk a virágot”

A média általános üzenete a házastársi kapcsolatról, hogy a legkevésbé sem élhető, nem tartható fenn, nagy terhekkel jár, és elorozza a szabadságunkat. Mi az értéke két ember elkötelezett kapcsolatának?

Óriási csodát élhetünk át: létrehívjuk a házasságunkat, mi teremtjük meg ketten annak a minőségét, szépségét, és Isten támogat minket, mert ő jónak találta ki a házasságot. Igen, Isten tervében benne volt a házasság, olyannyira, hogy a Biblia elején kimondja, „nem jó az embernek egyedül lenni”, ezért teremtett Ádámnak segítőtársat, hozzá illőt. A párunk megtalálása, egymás fokozatos megismerése, az elköteleződés, illetve az ezt követő együtt fejlődésünk rendkívül szép út. Hiszen az egyik legnagyobb felismerés az életben ez: „Ő az!”, „Rátaláltam!” De ugyanennyire nagy kaland, miként tudjuk ezt a szerelmet izzásban tartani életünk folyamatában, és az előttünk álló életfeladatokkal megbirkózni. Ráadásul úgy, hogy nemes alkotóörömöt találhatunk az egészben, és férfiként, illetve nőként vehetünk részt benne, közösen.

Itt akkor egy gyönyörű paradoxon van? Merthogy az is igaz, hogy lesznek ketten egy testté, meg az is, hogy a két ember és két nem külön-külön is kiteljesedhet a házasság során?

Az, akit Isten házasságra szán, a másikhoz való kapcsolódás által válik, válhat jobb minőségű férfivá annál, mint ha csak önmaga maradt volna. Ugyanez igaz a nő esetében is. „Te teszel engem férfivá” – élhetem át én, a feleségem pedig azt mondhatja: „És te engem nővé.” Méghozzá azáltal, hogy szövetséget köt, életre szólóan összekapcsolódik férfi és nő, és egy házasságtestet alkot testileg-lelkileg – amire persze törekedni kell, és nem mindig tökéletesen valósul meg. Kommunikálnak, párbeszédben vannak egymással folyamatosan. Az „én” és a „te” ugyan veszteséget fog szenvedni, mert valamennyit önmagunkból átalakítunk a „mi” érdekében, de hát ez közben személyiségfejlődés mind a két oldalon, az önátadás magasrendűsége miatt. Közben átélhetjük a hasonlóságélményt – egymáshoz hasonulunk –, illetve azt, hogy olyan boldogító közös részünk alakul ki, ahol tényleg „mi” vagyunk. Mindez feltétlenül magasztos csoda, ugyanakkor látjuk: valamiért szükség van sokaknál terápiára is, vagy legalább a terapeuta javaslataira.

Vágjunk a problémák sűrűjébe! Jellemzően kik keresik fel önt?

Általában két szinten érkeznek hozzám a párok. Az egyik, amikor már mindketten tudják, hogy elakadt a kapcsolatuk, és változtatni szeretnének rajta. Van olyan is, amikor az egyik akar változtatni, de a másik már lezár, és a válás gondolata is előkerül.

Van, hogy elküldi őket, mondván, itt már minden menthetetlen?

Éppen az utóbb említett változatnak egyik sikersztorija fűződik egy olyan többgyermekes házaspárhoz, akik úgy érkeztek hozzám, hogy kapcsolatukat egyikük többéves szeretőkapcsolata terhelte meg. A házasság minden értelemben elakadt, a kapcsolatot mégis sikerült újraéleszteni. Nemcsak megmaradt a házasságuk, hanem meg is újultak, miután a férfi lezárta a szeretői viszonyát.

Mennyire korszakolhatók a házastársi kapcsolatok válságai?

Okkal lehet így is közelíteni a jelentkező bajokhoz. Például ilyen nehezebb korszak az, amikor megjelenik a gyermek a családban, vagy amikor elérkezik a pár a változások korához.

Részletezhetnénk mondjuk ezt a kettőt?

Az tényleg újabb fejezet a házasságban, amikor a gyermek megérkezik, és kettőből három lesz. Ekkor nagy kérdés, hogyan tudják az új helyzetben megtalálni önmagukat, hogyan tudják a társszerepet a továbbiakban ingergazdagon fenntartani. Tehát aközben, hogy anyává, illetve apává válunk, aközben izgalmas nőnek, illetve kellően gondoskodó, érzelmileg intelligens férfinak is kell lennie a feleknek. A tapasztalat azonban azt mutatja, sokszor nagyon eltorzulhatnak a vonalak, a nő túlzottan bezárul az anyaságba, a férfi a pénzkeresésbe, érzelmileg egyre inkább eltávolodhatnak, bizonytalanság, szexuális frusztráltság, bizalomhiány, kölcsönös elhidegülés léphet fel, mert máshová került vagy éppen szétesett a fókusz.

Mire igyekszik rávezetni a válságot észlelő fiatal, kisgyermekes párokat? Hogyan küzdjenek meg a fokozódó, részben újfajta nehézségekkel?

A kisgyermekes időszakban különösen fontos, hogy a házastársak tudjanak olyan időket találni maguknak, amikor férfiként, nőként töltődhetnek a másik jelenlétében, élvezni tudják az életet egymás közelségében. Tartsák fenn a játékosságot egymás között, az érdeklődést egymás irányában. A legtágabban értett közös, építő időtöltések között a lehetőségekhez képest egy elég jó mennyiségű, minőségű szexualitást is igyekezzenek kialakítani, fenntartani az új feladatok szorítása ellenére.

Nem akadályozza a fiatal házaspárokat a segítségkérésben a szégyenérzet, mintha ők nem lehetnének olyan lúzerek, hogy már az elején sem tudják megoldani a házassági problémájukat?

A fiatal korosztályban éppen az a dicséretes, hogy már jobban mernek segítséget kérni, mint a korábbiak. Hallgatnak előadásokat, olvasnak könyvet, felébred bennük az igény, hogy egy-egy kérdést szakember előtt is megbeszélnének. Mindenesetre fontos tudniuk nekik is, az idősebb házasoknak is, hogy a válság a megújulás lehetősége, így tekintsenek az elakadásaikra! Ilyenkor mindenképpen meg kell állni egy kicsit, tisztázni kell a válság mozgatórugóit, aztán egymás között újraszerződni, elköteleződni. Így tehetünk azért, hogy a házasság fejlődését fenntartsuk, leküzdve a gyakran egészen természetes válságszituációt. Ezen átlendülve, túljutva aztán érettebb személyiséggel tudnak továbbmenni, és sokkalta őszintébb, bizalommal telibb kapcsolódást tudnak kialakítani a jövőben.

Olyan probléma is jelentkezhet, hogy a férfi nem eléggé érez rá a „kis jövevényre”…

Ha a nő nagyon kisajátítja magának a picit, azzal be is fullasztja magát. Már a várandósság idején érdemes a férfinak feladatot adni, például az ultrahangvizsgálatra elvinni őt, teret engedni a gyermek iránti kötődésnek, aktivizálni a természetes vágyat az apaságra. Érdemes például átadni neki egy-egy feladatot megegyezés szerint, ilyen lehet a baba fürdetése vagy valami rendszeres játék.

Ezzel ráadásul egy kicsit felszabadulhat a nő az anyaszerepből?

Igen, de szintén fontos, hogy tud-e „szellőzni” a külső kapcsolatokban is – barátnők, kozmetikus, zumba, baba-mama kör, hívő kisközösség –, vagy nagyon beszűkülve, magát kiszolgálószemélyzetnek érezve marad mindig otthon. Jó, ha a párok beszélgetni tudnak arról, milyen a feleségnek odahaza, hogyan éli meg az anyaságot, milyen egyéni szükségleteit érzi túlzottan háttérbe szorulva. Ezzel a sokszor csak finomhangolást igénylő tisztázásokkal, a férj általi kisebb tehermentesítésekkel válságokat előzhetnek meg. Merthogy nem jó, ha az édesanya elmagányosodik és ezzel párhuzamosan „ráfügg” a picire, s mivel elhanyagolva érzi magát, olyan érzelmi szükségleteket is tőle kezd elvárni, amilyeneket a társától kellene. Onnantól egy nem megfelelő viszonyrendszer alakul ki.

Ön híve annak, hogy az após és az anyós ne nagyon közelítsen a fiatal párhoz?

Fontos, hogy a tágabb család, a házastársak családja támogató közeget képezzen, például gyermekfelügyeletet vállaljanak, az építkezésben segítsenek, néha közös ebéddel vagy anyagilag alkalmi, átmeneti támogatást is nyújthatnak. Alapesetben nem jó ábra a „nukleáris család”, amikor a kisgyermekesek távol élnek a szüleiktől, vagy a leválás folyamán félreértelmezett autonómiából adódóan képtelenek lesznek az együttműködésre. Holott a nagyszülők általában alkalmasak lennének a gyermekfelügyeletre, arról nem is beszélve, hogy ez érzelmileg is gazdagítja a generációk összekapcsolódását. Persze az érzelmi leválásnak is helye van, illetve határokat is kell húzni, miközben bátorítjuk a pozitív nagyszülői szerep megélését. Meg kell tanulni például, hogy mindkét házastárs közvetítse a saját szüleinek a pár közös álláspontját az esetleges feszültségek minimalizálása érdekében. Továbbá a férj tudjon támasza, védelmezője lenni a feleségének a konfliktusokban, és fordítva. Egyébként a házaspárnak a szülőkkel mindvégig érdemes kölcsönös támogatórendszert fenntartania.

Nem érzi úgy, hogy a párok kevéssé vannak felkészítve a változások korával megint zátonyokat rejtő korszak eljövetelére, hiába jutottak el odáig több évtizedes hűségben?

Van, ahol már sokkal korábban jelentkezik a megfáradás. Mindez gyakran azzal függ össze, hogy a házastársaknak mennyire sikerült ingergazdaggá tenniük hosszú távon a házasságukat. Mennyire voltak képesek az intimitást megteremteni, bejáratni, mennyire tudták megélni, fesztelenül ki is mondani: „Jó melletted lennem, örülök neked, fontos vagy, jó, ahogy gondoskodsz rólam testileg-lelkileg, jó veled terveznem, alkotnom, jó veled új dolgokat kipróbálnom.” Akiknél így van, azok rendelkeznek olyan pozitív élményekkel, erőforrással, amelyhez vissza lehet fordulni, ahogy a hívőknek is a megtapasztalások növekvő halmazához a nehéz helyzetekben. De a változások kora valahogy általában mégis mérföldkő. Addigra a házastársak már kellően kiismerték egymást képességeikkel, határaikkal, hormonváltozások is jelentkeznek mindkét nem esetében. Egy szakasz kezd lezáródni, egyfajta számvetés kezdődik el a lélekben. Például: ennyire voltam képes a másik mellett kiteljesedni. Előtérbe kerülhetnek a túlzottan elfojtott önmegvalósító, kapcsolati, érzelmi és szexuális szükségletek, igények. Ezek olykor pánikszerűen törnek fel és okoznak zavarokat.

Olyasmit is jelenthet ez a nyersebb önérvényesítés, hogy egy addig sokat tűrő vagy egyenesen elnyomott feleség „lázad”, kendőzetlenül beszél a kapcsolatukban felismert hiányosságokról, fogyatkozásokról?

Akár ilyen értelemben is sokkal nyíltabban, őszintébben tudja önmagát közölni, de mivel sokáig elhallgatta a társa előtt a nehézségeit, és így nem fejlődtek együtt az intimitásban, ezért ez a nála jelentkező nyílt változás konfliktusosan hat… Vagy éppen elkerülően: visszavonul a viharok elől, és kezd kihúzódni a kapcsolatból.

Férfiaknál idézhet elő kapuzárás előtti pánikot, ha a változások korának más-más fázisában vannak?

Életkori és biológiai dinamikában természetesen lehetnek eltérések. A lényeg mindegyik esetben az, hogy tudatosuljon, kihívásokkal teli korszakról van szó. Nem kell félni attól, ha megérkezünk a jelen feszültségébe, közösen kell keresni a megújulást, az együttfejlődést, amelyben mindkét személyiség bevonódik és érlelődik.

Az esetleg jelentkező összehangolatlanságokkal mit kezdjenek szexuális téren?

Ha a szexualitást korábban kellő gyakorisággal és minőséggel élték meg, volt benne öröm, fejlődés, és megtapasztalták, hogy a nemi élet fontos vonala a párkapcsolatnak, akkor könnyebben találnak együtt megújulási lehetőségeket. Meggyőződésem: a házaséletben a szexualitáson mindvégig dolgozni kell, mert meghatározó dinamikai ereje a párkapcsolatnak. Én azt mondom, ötven százalék intimitás, ötven százalék szexualitás.

Hoppá, ön nem azt érti intimitáson, amit általában a média? Nem azonos tehát a szexszel?

Az intimitás az a megteremtődő légkör, amelyben meg merem mutatni magamat mind őszintébben a másiknak. A sebzettségemet is, a vágyaimat is – beleértve a szexuális vonatkozásokat. A házastárs az intimitásban mer – merhet – a másikkal az érzéseiről beszélni, arról is, mennyire érzi magát szeretve. Mindkét fél letisztultan el tudja mondani a véleményét a másiknak. A gondolatait, kétségeit is vállalhatja a másik előtt, ha kell, ütközteti is a másikéval, mert tudja, mindketten törekszenek a közös nevező megtalálására. Természetesen ennek alapja a biztonságos kötődés.

Ha az egyik ideges, hogyan tudjon a másik jól viszonyulni, amikor közben úgy érzi, belegázolnak az önérzetébe, és elfutná a pulykaméreg?

Ha ő ideges, lássam át, milyen az, amikor én vagyok ideges, és hogy akkor mi segít nekem. Nyilván nem az, ha a másik olajat önt a tűzre vagy magamra hagy kétségbeesésemben. Ha tehát a másik kiborult, ismerjem fel, hogy akkor nekem most az a dolgom, hogy megnyugtató jelenléttel legyek mellette. S ezzel szeretem őt jól, mert ő képes megnyugodni. Ő se akar ideges maradni, hiszen bizonyára pánikban van, kétségbe van esve, kimerült, azért támad engem. Az érzelmi fókuszú terápiának az a célja, hogy ezekben a kritikus helyzetekben jól tudjuk egymást szeretni. Mondhatni: legyek olyan jó édesanyád, édesapád abban a helyzetben, amikor te regresszíven, dacos, dühös, lázadó gyerekként nyilvánulsz meg, hogy kellően elfogadó és empatikus szeretettel, irányító módon leszereljelek, megnyugtassalak. Ráadásul ha így teszek, reményem lehet arra, hogy amikor én kerülök hasonló állapotba, te sem szégyenítesz meg, nem támadsz vissza, így nem csap az egekig a konfliktus…

De az ilyen konfliktushelyzetek szinte mindig akkor keletkeznek, amikor az „elszenvedő fél” hasonlóképpen hajszolt. Mitől lenne lélekjelenléte, hogy ne ösztönösen, idegállapota szerint reagáljon?

Ehhez nem lehet megspórolni az önismeret útját. Ha odafigyelünk, már a válságok is abban segítenek, hogy megismerjük önmagunkat, a másikat és a kapcsolat működését. Emellett az ilyen terápiás beavatkozásokkor megtanuljuk ezeket a szituációkat egyre inkább jól kezelni. Erre emlékezni fogunk „élesben” is. S aztán, ha sikerül a megfelelő jelenlét, katarzisban, őszinte szeretetélményben lesz részünk, ami által a sebzett részeink megkapják azt a segítséget, amelyért kiáltottak. Ezzel végső soron jobb emberminőség kidolgozásában működhetünk közre mindkettőnket illetően…

Ha hívőket kísér a párterápián, milyen meggyőzéstöbbletet tud mozgósítani az érdekükben?

Az első találkozáskor – függetlenül attól, keresztyén-e a pár – gyakori, hogy csak az egyik házastárs motivált. A terapeuta jelenlétében a kapcsolat megjavításának a vágya, reménye megébredhet a másikban is. Másfajta kommunikáció indul el kettejük között, más erővonalak is kezdenek életre kelni. Mintha napra vinnénk a virágot, amely csak napon tud létezni… Hívők esetében a napfénynél is több van: a kegyelmes, szeretetteljes – tehát nem megszégyenítő – Isten tudatosított jelenléte is gyógyítólag hat. Jézus, a legjobb orvos pártolja, gondozza a házasságokat, mert kedves a számára, ha egy emberpár szövetséget köt előtte. Leggyakrabban talán a példabeszédekből idézek, és nem csak a tudatos keresztyén házaspároknak: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” Jókor, jó időben pont azt adni a házastársnak, amire szükség van! Ezt bölcsességgel megtalálni szóban, érintésben, figyelemben, hozzáállásban, bocsánatkérésben, elengedésben, tehermentesítő jócselekedetben: maga a szeretet művészete.