Mit hoztunk át a hétköznapokba?

Mi marad meg a húsvétból, miután vége van? Sokszor elhangzik igehirdetésekben, hogy ha majd jönnek a hétköznapok, vigyük magunkkal azt, amiről a húsvét szól. De azt hogyan kell? Mit jelent?

Mit hozunk magunkkal a húsvétból, amikor már újra visszatértünk az irodába, a szerszámokhoz vagy a gépünk elé? Amikor vissza kell ülni az iskolapadba? Mi marad meg? Akkor, amikor elmennek a gyerekek, az unokák, visszautaznak és újra egyedül maradok?

Mit hozunk át? A tojás és a csoki elfogy, az ünnepi étkészlet visszakerül a tálalószekrénybe. Az énekeskönyvet máshol nyitjuk ki a következő istentiszteleteken. A templomban nem leszünk annyian. A húsvéti ünnep más hangsúlyokat ad, olyankor átérezzük, hogy nem is az elmúlás diktál, hanem van egy nagyobb erő, van egy nagyobb hatalom, és mi azt ünnepeljük. A keresztet, a nyitott sírt, a győztes visszatérést, a szabadságot. Aztán szép lassan elhallgat a visszhang. Minek kellene megmaradnia?

Az ünnep hangulata rövid ideig tart, az Ige üzenetén egy ideig talán dolgozunk. De azután?

Alapvető gond van ezzel a megközelítéssel. Így olyan, mintha a húsvét csak sziget lenne egy nagy tengeren, amely mellett kikötünk évente pár napra. Mintha üstökös lenne a teljesen kopár világűrben, amely jön, és nagyheti fénycsóvájával évente bevilágít minket. Mint az a bizonyos ünnepi étkészlet, amelyet vigyázva előveszünk az ünnepre. De így természetes, hogy hamar elhal a visszhang, nem is annak kellene lennie, hanem folyamatos éneknek...

Az, hogy Jézus meghalt és feltámadt, nem valami ünnepre száműzött idegenség, amelybe olykor belekóstolunk. Hanem az életünk valósága – az ünnep pedig a különleges idő, amikor még jobban kihangosítjuk azt, ami jelen van amúgy is. Nemcsak a házassági évfordulón vagyok szerelmes, hanem minden egyes nap, de a házassági évfordulón ezt meg is ünnepeljük. Valahogy így van a húsvéti ünnep és a hétköznapi hitünk kapcsolata.

A húsvét a hívő embert egész életében meghatározó tényező. De nem is az a pár nap a maga kulturális csomagjával, szokásaival, színeivel és formáival. Nem. Az, akit ünneplünk. Jézus él. És közöm van hozzá. A hétköznapjaimban.

Mit hozok át? Hát őt, Jézust. Hogy ő van, velünk és jelen van, nemcsak az ünnepi dicséretben, hanem a hétköznapomban épp úgy.

Rossz a megfogalmazás, amikor azt mondjuk, hogy húsvétkor Jézus feltámadását ünnepeljük. Helyesebb, ha azt mondjuk: húsvétkor is Jézus feltámadását ünnepeljük. Mert a vasárnapi istentiszteleteinken is a Feltámadottal találkozunk a Szentlélek segítségével. Személyes istenkapcsolatunkban, kegyességünkben is a feltámadott Jézussal találkozunk, őt követjük, őt tanuljuk, vele és benne pedig magunkat és a világot is másképp nézzük.

Hogy mi marad meg a húsvétból? Valójában nem is fontos kérdés. Az sokkal fontosabb, hogy a húsvétkor felhangosított üzenet mit jelent, mit határoz meg, mennyire van jelen az életünkben húsvéton kívül is.

Már jó pár napja elmúlt az ünnep. És ha nem visszhangja van, hanem része az életünknek, akkor nincs gond. Ha a hétköznapi tányérok között a családdal vacsorázva, bennünk, ott jelen van, akkor rendben vagyunk. Ha a Feltámadott képviselője és küldötte vagyunk, amikor viszszatértünk a munkához, a tanuláshoz, akkor nem lesz kérdésünk. Mert így akkor sem vagyok egyedül, amikor elmennek a gyerekek, az unokák. Mi marad meg? Jézus – és ha ő igen, akkor én is.

Én nagyon szeretem a húsvét és a pünkösd közötti időt. Ebben az időszakban vagyunk, és nagy kísértést jelent, hogy mintegy vonalként gondoljunk rá, arra figyelve, hívő emberként a feltámadott Jézus utolsó néhány napjától hogyan jutunk el a Szentlélek napjáig. Nem jó ez így. A Szentlélek és az értünk meghalt és feltámadott Jézus valós jelenléte minden napunkat átjáró valóság, egymást kiegészítve, erősítve, hogy az Atyát dicsőítsük az összes napon. Az ünnepekből nem viszünk magunkkal semmit Istennel kapcsolatban a hétköznapokra: az ünnep erősíti fel azt az üzenetet, amely amúgy is meghatároz mindent. Legalábbis így lenne jó...