Mit tegyünk, ha kihasználnak?

Vannak, akik előszeretettel kihasználják azokat a főként idősebb gyülekezeti tagokat, akikről tudják, hogy templomba járnak. Hogyan lehet megkülönböztetni a kihasználókat azoktól, akiknek valóban szükségük van a segítségre?

Egy bizonyos fokig szent naivitással kell hozzáállni az ügyhöz, hiszen Jézustól tudjuk, hogy könnyű azokat szeretni, akik minket szeretnek, de azokat is tudnunk kell szeretni, akik nem biztos, hogy tiszta szándékkal jönnek. Véleményem szerint a szent naivitásnak is vannak határai. Volt, hogy bekopogtatott hozzám egy hölgy, hogy bajban vannak, elmondta a családja nagy problémáját, pénzt kért, de nem azt adtam, hanem egy nagy adag élelmiszer-adományt abból, amit otthon találtam a spájzban meg a hűtőben. Alig húsz perc telt el, már itt volt hasonló történettel a következő, rá húsz percre a következő, mert biztos híre ment, hogy potyacsomagot lehet kapni a parókián. Úgy oldottam meg ezt a helyzetet, hogy mikor jött a harmadik, akkor mondtam, menjen el az első személyhez, aki kérni jött tőlem, biztosan ismeri, és kérje meg, hogy ossza meg vele a csomagját, amit kapott. Erre ő azt mondta, neki fogalma sincs, ki jött kérni, hiszen ő nem azért jött, mert másoktól hallotta. Mondtam neki, hogy azért csak menjen el hozzá, mert most adtam neki egy nagy darab szalonnát, kérjen abból, biztosan adni fog legalább egy darabkát. Erre ő azt mondta, hogy nem is volt abban az alamizsnában szalonna. Ezután ő maga köszönt el, így nem is kellett szívtelennek tűnnöm. Ez egy teljesen hétköznapi eset. Ugyanakkor szükséges egyfajta szent naivitás, hogy ha valaki idejön, és már hetedjére halt meg a nagymamája, meg buszjegyre kell neki a pénz, akkor ne bélyegezzük meg, mert az már nem a mi dolgunk, hogy ő hogyan gyűjt parazsat a fejére, mert azzal már neki kell elszámolnia Istennek.

Lelkipásztorként az az elsődleges feladatunk, hogy védjük a gyülekezetet, hiszen lelki és anyagi javainak sáfárai vagyunk a presbiterekkel együtt. A szeretet nem abban teljesedik ki, hogy mi a szent naivitásunkban mindent elengedünk. Sok imában szoktunk nemcsak szeretetet meg alázatot, de bölcsességet is kérni Istentől, hogy képesek legyünk átlátni a helyzetet. Igyekszünk odafigyelni arra, hogy körülöttünk kinek, mire van szüksége. De ha valaki mindig csak azért jön, hogy segítséget kérjen, de nem tud hálát adni Istennek, ott nem biztos, hogy nekünk felelősségünk van. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell nyitottnak lenni az idegen felé, de mégiscsak vannak felelősségi körök. Ha valaki módszeresen és a világ szerint okosan arra használja a gyülekezetet, a másik embert, az egyháztagot, hogy ezen ő mindig csak anyagilag gazdagodjon, ott előbb-utóbb a nagy fokú lelki szegénység úgyis megöli a kapcsolatot. Egy bizonyos pont után azt mondjuk, amit az apostolok: ezüstöm és aranyom nincsen, de valami mást tudok adni…

Jézus azt mondta, hogy „aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” (Mt 5,39b), miközben azt is mondta, „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,39b) Azaz nem jobban, de nem is kevésbé. Hogyan lehetünk úgy krisztusiak, hogy közben kiállunk az igazunkért?

A kérdéssel kapcsolatban három dolgot fogalmaznék meg. Az első, hogy keresztyénként ha az üzleti szférában vagyunk, akkor az idézett két igeszakasznál azt kell átgondolni, hogy kiért kell mindezeket megtennem. Ahogyan etikából tanuljuk, a háborúnak vannak olyan etikai aspektusai, amit figyelembe kell venni, mert például nem mindegy, hogy támadó vagy védekező a háború. Ha támadási felületté válik az egyház, akkor én nem magamat védem, hanem az egyházamat, aminek a része vagyok. Krisztus ügyét védem, így ez már nem csak rólam szól. A második gondolat, hogy amikor konfliktusba kerülünk, nehézségben vagyunk, vagy igazságtalansággal találjuk szembe magunkat, akkor arra úgy kell reagálni, hogy ne az határozza meg a reakciónkat, hogy mit tesznek velünk mások, hanem az, hogy kik vagyunk mi. A „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,39b) parancsa ebben a kontextusban azt jelenti, hogy én nem azért nem reagálok kemény szavakkal a tisztességtelenségre, mert nem vagyok olyan értelmes, hogy felismerjem a szituációt, hanem azért, mert tudom, hogy az én személyiségemnek és az én hitemnek kell meghatároznia azt, hogy ilyenkor hogyan is szólok a másikhoz. A harmadik gondolatom, hogy a lelkipásztoroknak ma gyakorlatilag ki kell lépniük a versenyszférába, mert intézményt működtetnek, pályázatokat kell írniuk, megvalósítaniuk. Üzletemberekkel, építési vállalkozókkal, biztosítási ügynökkel és megannyi szakemberrel kell tárgyalniuk úgy, hogy egyenlő félként tudjanak beszélni egymással. Ezért ha lelkészként képviselnünk kell az egyházközségünk vagy éppen egyházmegyénk érdekeit, akkor nagyon óvatosnak kell lenni.

Az erre felkészületlen lelkészeket, gyülekezeteket viszont így könnyen kihasználhatják, de ugyanígy egy teljesen felkészült embert is megtéveszthetnek, ha megtudják, hogy keresztyén. Mit tud tenni egy hívő, egy gyülekezetvezető, ha visszaélnek a krisztusi magatartásával?

Az egyházban szolgálva vagy a versenyszférában mozogva, egy családi vállalkozásba besegítve például, ha kiderül, hogy lelkipásztorok vagyunk, az pozitív vagy negatív irányba egyaránt elbillentheti a tárgyalás lehetőségeit. Néhány héttel ezelőtt egy beszállítóval beszéltem, akinek kifizettünk egy jelentős összeget, de a szállítás már több tíz napja késett, ezért jeleztem, hogy ne próbáljon meg minket átverni. Erre azt mondta, hogy kikéri magának, egy református lelkész nem kérhet így számon valakit. Egy keresztyén ember tehát ne reklamáljon, ne szólaljon meg, ne legyen véleménye. Évtizedekig éltünk úgy, hogy az egyházról, a keresztyénségről, a hitről beszélni sem volt szabad, utána meg nagyon sokáig úgy éltünk, hogy elfogadták, hogy vagyunk, de maradjunk a sarokban, és ne csináljunk semmit. Most pedig, amikor a lelki közösségek kívül és belül is épülnek, megjelennek keresztyén emberek olyan területeken is, ahol sokáig nem tűntek fel. Egyre több a keresztyén vállalkozó, szakmunkás, vezető, keresztyén sztárok, politikusok, akik kapcsolatba kerülnek másokkal. A világ sokszor úgy áll hozzájuk, hogy a keresztyénségükre hivatkozva azt kéri tőlük, hogy a futballpályán a saját kapujukba rúgják a labdát, vagyis ne játszanak a szabályok szerint, adják fel önmagukat. Jézus soha nem mondott olyat, hogy áldozzuk fel magunkat a másik ember rossz szándékainak megfelelve. Isten azt várja el tőlünk, hogy legyünk józanok, ne válaszoljunk gyűlölettel a gyűlöletre, de ne is áldozzuk fel a közösségeinket annak, aki farkasként jön a bárányok közé. Nehéz dolog a világban keresztyénként dolgozni, például keresztyén beosztottnak lenni.

Nemcsak a munkáltatók használhatják ki így a keresztyén alkalmazottaikat, hanem keresztyén munkáltatókat is megtéveszthetnek nem keresztyén munkavállalók, akik félvállról végzik a munkájukat, mondván, úgyis elnézi azt nekik a hívő munkaadójuk. Hogyan lehet egy munkáltató irgalmas, szeretetteljes, de mégis bölcs és józan?

Több szociális intézmény működését láthattam már belülről hosszabb-rövidebb ideig, így vannak általános tapasztalataim, de hangsúlyoznom kell, hogy ezzel a fajta problémával én személyesen eléggé ritkán találkozom a református egyházban. Mindenkivel előfordulhat, hogy nem végzi el rendesen a dolgát. Ugyanakkor egy keresztyén intézményben, még ha nem is mindenki keresztyén, akkor is vannak morális minimumok, amelyek normaként szolgálnak, így a közösség sem tűri el, ha ilyen probléma jelentkezik. Mit tehet ilyenkor egy keresztyén vezető? Úgy gondolom, itt is arra kell figyelnünk, hogy egy közösség élén állunk, és valaki ellen, vagy valakiért tesszük-e, amit teszünk. Ennek következtében sok esetben vezetőként egyetlen dolgot tehetünk, hogy tapintattal és vele együtt érezve azt mondjuk, hogy sajnos így nem tudunk együtt tovább menni. Vezetőként szükség van tapintatra és jó szándékra a cselekvésben, nem lehet a döntéseket leegyszerűsíteni olyan kategóriákra, hogy jó döntés meg rossz döntés. Ha azt kérdezzük, hogy jó döntés-e elbocsátani valakit, akkor mindenképpen azt kell válaszolnunk, hogy rossz, legalábbis a munkavállaló szempontjából. De ha ezzel azt akadályozzuk meg, hogy egy folyamatos bűnös állapotban hagyjuk őt benne, ahol mindig alkalmat adunk neki mások kihasználására, a visszaélésre, akkor vajon nem jót teszünk-e neki azzal, ha azt mondjuk, hogy így már nem tudunk együtt továbbmenni?! Ezt csakis őszinte szeretettel tehetjük meg. Ha egy munkatársi vagy főnök-beosztott viszonyban is ez a szeretet jelenik meg, és ezzel a szeretettel tudjuk megmondani, hogy sajnáljuk, de ez így nem jó, az szerintem az egyetlen megoldás. Az pedig semmiképpen sem jó megoldás, hogy hagyjuk tönkremenni azt, ami ránk bízatott. Persze, minden emberi élet más és más, így nincsenek bevált mondatok, mert mindig embertől emberig tartanak a szavak.

Sokan elvárják, hogy a becsapott keresztyén gyülekezetek, intézmények ne pereljék be őket a visszaélésekért. Mit tehetnek a gyülekezetek, intézmények vezetői, hogy a rájuk bízott adományokat, vagyont is védjék, de világítsanak is a világban?

Két dologra kell odafigyelnünk. Az egyik, hogy ha valaki kihasznál, átver minket, az nem a mi bűnünk, de attól még bűn. A másik fontos dolog, hogy nem én ülök a bírói székben, sem földi, sem mennyei értelemben. Erre van a hivatalos eljárási rend, nekem pedig jó sáfárként őriznem kell, amit rám bíztak. Csak a legrosszabb esetben folyamodunk polgári peres eljáráshoz, de bármilyen helyzetbe is kerülünk, fontos, hogy önazonosak maradjunk. Nekünk a vádlók és a vádlottak padján is annak kell maradnunk, akik vagyunk: Krisztus akaratát folyamatosan tanuló és megvalósító embereknek. Ahogyan az elején is szó esett erről a „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” paranccsal kapcsolatban. Még akkor is, ha a másik bűnt követett el és arról számot kell adnia, nekünk az a legfőbb dolgunk, hogy szeressük őt. Akkor jövünk rá, hogy milyen hasznos ez, amikor mi követünk el igazságtalanságot, és azt élhetjük meg, hogy mikor rendeztük a dolgot Istennel, akkor még az a másik ember is megbocsát nekünk, aki ellen ezt elkövettük. Ez hihetetlenül építeni tud minket. Aki Isten népével így találkozik, annak nem egy megtorló, vádaskodó egyházzal lesz tapasztalata, hanem egy olyannal, amely kategorikusan más, mint a világ.