Valahogy az advent ebben a vonatkozásban is más. Mert még e szorongató gazdasági helyzetben is, amint közeledik az ünnep, azt látjuk, tapasztaljuk, erősödik az adakozókedv. Gyülekezeti vagy országos egyházi vonatkozásban is, a társadalmi működés szinte minden területén. Nyilván a szomszédunkban dúló háború kárvallottjai szerepelnek az első helyen, akik iránt megnyilvánul az emberi jó szándék. Ott sorakoznak a nélkülözőket és a betegeket – elsősorban beteg gyerekeket – segítő szervezetek, a különféle egészségügyi és szociális intézmények alapítványai, hogy az állatvédőkről és állatmentőkről ne is beszéljünk.
De mi az oka ennek? Mi az oka, hogy szívesebben ad ilyenkor az ember? Mi mozdul meg benne, bennünk, ami arra indít: hagyjuk, engedjük, hogy működésbe lépjen az életünkben a prófétai felhívás: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,7). Mert valami megmozdul, tagadhatatlanul. És nem csak a hívő emberekben. Engem pedig nagyon izgat, hogy mi lehet az oka, az eredete ennek a lelki természetű késztetésnek!
A vallástörténet tanúsága szerint Jézus születését megelőzően az akkori zsidó társadalomban valami egészen felfokozott várakozás lett úrrá, hogy az idő közel, a Messiás eljövetele küszöbön áll. Keresztelő János tanítványainak a kérdése – „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,20) – ezt a belülről fakadó, lelki természetű, izgatott kíváncsiságot fejezi ki. Jézus pedig a vakok, sánták és más betegek gyógyulására, a halottak feltámadására hivatkozással ad különös választ, és ezt azzal egészíti ki: „a szegényeknek hirdettetik az evangélium” (Lk 7,22). Azaz nem valamilyen elvont elméleti feleletet ad, hanem az emberi fizikai és egzisztenciális szükséghelyzetekre adott, nagyon is gyakorlati válasszal mutat rá a megérkező Messiásra – önmagára.
És nem így van-e ez ma is? Még ha önkéntelenül is, még ha tudatosság nélkül is, de belső indíttatásból? Hogy az ember ebben a cselekvő, másokért cselekvő jószándékban abból hoz elő, mutat fel valamit, ami a Krisztusra várakozó emberi lét sajátja? Hogy valami benne, az adakozóban is, és abban a másikban, a megajándékozottban is felragyogjon.
Az embervilág szürke és kietlen egyhangúságában – kimondva, kimondatlanul – az Úr jelenvalósága megjelenjen és új fényt hozzon, a dolgoknak új megvilágítást adjon. Hogy lehet így is. És így jó.
És ezt érzi, aki ad, és az is, aki kap, hogy így jó. Így örömteli. Mindenki számára. Mert az a belső öröm, mondjuk ki: evangéliumi öröm, ami ekkor, ilyenkor átragyog a megszokott szürkeségen, jókedvre derít – lélek szerint. Hiszen az idézett ézsaiási prófécia is így folytatja: „Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás” (Ézs 58,8.). Eljön – advenio, advent – a Világ Világossága, Krisztus, aki nem egy önmagában ragyogó külső valóság akar lenni a világ felett, hanem azt mondja önmagára mutatva: „aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).
Tehát, ha tudok róla, ha nem, mindazzal, ami jó, ami jó cselekedet, őt adom tovább, őt hirdetem. És micsoda kegyelem, hogy hívő emberként ezt tudatos hittel tehetem! Tudatos, hitvalló hittel mutathatok őrá az engem körülvevő, oly sok szükséget szenvedő világban a krisztusi, krisztust gyakorlati módon továbbadó létemmel: ő azért jött el, hogy önmagát odaadja értem, és én ebből az új életcsodából valamit, még ha csak valami keveset is, de továbbadhatok, továbbsugározhatok másoknak.
Igen, ez az a belső öröm, az a ragyogó szeretet, amitől jókedvű az adakozó. Amitől én, mint aki tudom, hogy töredéklétemmel is a megváltó Krisztust hirdethetem, lélek szerint jókedvre derülhetek, miközben másokat is jókedvre derítek – ezzel a nekem ajándékozott, rám bízott szeretettel.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!